Schillinger Attila vállalati jogász, az ESGCore.com alapítója szerint
az eddigi huszonhat klímakonferenciában egy a közös: mindegyik után tovább emelkedett a légkör szén-dioxid-tartalma.
Nem lesz ez most sem másképp, hiszen Kína és India az utolsó pillanatig kardoskodtak amellett, hogy a szén, mint energiaforrás ne legyen kivezetve.
Hargitai Miklós, a Népszava környezetvédelmi szakújságírója arra emlékeztet, hogy a valóságban még mindig hatalmas mennyiségű szénkitermelés van előkészületben Kínában, Indiában, Indonéziában és Vietnámban, és túl sok ország, köztük Japán, Dél-Korea és Ausztrália energiapolitikája épül továbbra is a szénfelhasználásra. A szén használatát valamilyen mértékben feladó államok is jellemzően gázra állnak át, ebből pedig semmilyen körülmények között nem lesz nulla kibocsátás.
Ürge-Vorsatz Diána klímakutató, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) tagja felhívja a figyelmet, hogy a gazdag államok irányába részrehajlás a kőolaj és a földgáz kihagyása az egyezményből, mert a szénfelhasználás csökkentése számukra kevésbé, inkább a fejlődő országoknak okoz nehézséget. Egy kiskapu is szerepel a záródokumentumban, amelyben nem rögzítették egyértelműen, hogy beszüntetik a fosszilis energiatermelés támogatását, csak a „nem hatékony” szubvenciót vezetik ki fokozatosan.
A Klímapolitikai Intézet elemzése szerint a fosszilis energiaforrások teljes kivezetésének ígérete nem is lett volna időszerű. Az európai energiakrízis megmutatta, hogy helyettesítő kapacitások hiányában a fosszilis energiára, főként az olajra és a földgázra legalább átmeneti energiaforrásként szükség van. Az elmúlt hetek bizonyították, hogy bár a megújulók jelentik a jövőt az energiatermelésben,
fosszilisek nélkül a fejlett nyugati világ ma még működésképtelen.
Lóránt Károly mérnök-közgazdász emlékeztet rá, hogy az Éghajlatváltozási Keretegyezmény majd harminc éve történt elfogadása óta a szén-dioxid-kibocsátás hatvan százalékkal nőtt, amit a zöldek joggal kérnek számon a politikai vezetőkön, mert miért ígérnek meg olyat, amit nem tudnak teljesíteni. E vezetők kényszerből, népszerűség-hajhászásból vállalják az IPCC által sürgetett karbonmentesítést, majd nem tesznek semmit, mert a meglévő gazdaságok lerombolása nélkül nem is tudnának.
Az ipari társadalom az energiára épül, aminek túlnyomó részét ma a szénhidrogének adják.
Ezeket megújuló energiákra azért nem lehet lecserélni, mert a megújulók időszakosan jelentkeznek, és a tárolásuk ipari méretekben megoldhatatlan. Lóránt szerint a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének egyetlen reális lehetősége az atomerőmű, amit viszont a zöldmozgalmak elleneznek. A Klímapolitikai Intézet szerint az Európai Unió német nyomásra, politikai okból az atomenergia ellen kampányol. Ám, emlékeztet Lóránt, amikor idén januárban Németországban szélcsend alakult ki, a szükséges energiát csak francia atomerőművekből tudták beszerezni.
Nemes Csaba, a környezetvédelmi minisztériumok korábbi stratégiai vezetője felhívja a figyelmet, hogy James Lovelock brit kutató, a környezettudomány egyik legismertebb képviselője sem tudja elképzelni a klímavédelmi energiamixet atomerőművek nélkül. Varró László, a nemzetközi energiaügynökség korábbi vezető közgazdásza, ma a Shell globális szcenárióelemző csapatának vezetője is hasonló véleményen van az atomenergiát illetően.
túl sok mindent szeretnének egyszerre: kiszállni az atomenergiából, bezárni az összes szénerőművet, nagy arányban használni megújulókat,
de nincs hozzá megfelelő vezetékhálózat, hogy északról délre lehozzák a tengeri szélerőművek áramát.
Orbán Viktor miniszterelnök a politika nyelvén államtitkáránál nyersebben fogalmazza meg a klímapolitika kormányzatokat érintő kockázatait: egy nemzetközi hálózat, élén Brüsszellel, a klímavédelem örve alatt brutális adókat akar kivetni a háztulajdonosokra és a gépjárműhasználókra. A nagy nemzetközi klímaromboló multicégek helyett a családokkal akarják megfizettetni a klímavédelem költségeit, klímavédelem címszóval meg akarják szüntetni a rezsicsökkentést.
Steiner Attila szerint a legfőbb kérdéskör a finanszírozás, hogy milyen tehermegosztás alakuljon ki a fejlett és a fejlődő országok között; ebben elég nagy a vita. Nemes Csaba emlékeztet: már több mint tíz éve szólnak évi 100 milliárd dolláros hozzájárulásról a fejlődő országok számára, amit a fejlettek gond nélkül ki tudnának fizetni, sőt ennek a többszörösét is, amire szükség is lenne, hiszen a szegényebb országok alkalmazkodási képessége jóval gyengébb.
Kovács Antal Ferenc, a Neumann János Egyetem kutatója szerint a politikusokat egyik oldalról az egyre fenyegetőbb klímanarratíva, a másikról a hazai gazdaságok realitásai nyomasztják. A nemzetközi megállapodásoknak megfelelő beavatkozásokhoz nagyon sok pénz kell, aminek rövid távú költségvetési hatásai számíthatók, de ezt nehéz szembeállítani a bizonytalan jövőbeli hasznokkal. Nem meglepő tehát a korábbi nemzetközi megállapodások kudarca.
Takács-Sánta András, az ELTE egyetemi docense, humánökológia szakigazgató szerint
az egymáshoz szorosan kötődő gazdasági és politikai elit alapvetően ellenérdekelt az ökológiai fordulatban,
hiszen ők a haszon jelenlegi élvezői, a váltás pedig bevételkieséssel járna. Szerinte a változáshoz nagyon fontos lenne az ökológiai ismeretterjesztésben pozitív víziókat felvázolni. A problémák elhallgatása nélkül, ügyes kommunikációs megoldásokkal egy vonzó életmód alternatíváját bemutatni az embereknek.
Kovács Antal Ferenc szerint számos példát lehetne felhozni a klímabeavatkozások és a társadalom vagyona közötti kapcsolat szemléltetésére. Az erdőtelepítés például a környezeti tőkébe történő beruházást jelenti, növelve annak értékét, egyben nő a légkörből kivont szén-dioxid mennyisége is. A fenntarthatóság vagyoni szemlélete a klímakérdésen kívül a gazdaság fejlődésével kapcsolatos más problémákat is újszerű megvilágításba helyez.
James Lovelock olyan nemzetközi összefogásra hívja fel a figyelmet, amely nem választja szét az éghajlatváltozás, a biológiai sokféleség, az erdők és vizek védelmével kapcsolatos célokat és eszközöket, hanem összefüggésében tárgyalja őket. Ha az élővilág állapota rendben lenne, akkor a levegőszennyezettség, valamint az üvegházhatású gázok káros hatásai is jóval kisebbek lennének.
A Klímapolitikai Intézet elemzése szerint a klímasemlegesség szempontjából
nem az újabb ígéretek megfogalmazása, hanem a korábbiak betartása és betartatása a legfontosabb.
A komolyan vehetőség érdekében jutalmazni kellene a kibocsátáscsökkentés terén jól teljesítőket, és szankcionálni az elmaradókat. Az országoknak szabadságot kell élvezniük abban, hogy megtalálják a klímasemlegességük felé vezető saját utat, amely a lehető legkisebb társadalmi és gazdasági áldozatot kívánja a lehető legnagyobb környezeti haszon garantálása mellett.
