Hódmezővásárhelyt látom. Szülővárosomat, ahonnan olyan messze szakadtam. Az eltelt idő csak még fényesebbre suvickolja a képeket…

Mintha mindig nyár lett volna, hőség. Reggel hét óra tájt a Tornyai János Múzeum melletti bérház udvarának a Szekfű utcai sarkában álló közkútnál megjelent rongyosan, ősz borostával, ragadós hajjal Jani, mosdani. A bérházban laktunk. Ekkor már tűzött a nap, és – mi, a ház gyerekei – odalent játszottunk. Janiról az járta, jókora földbirtokot vettek el tőle, és a bánat, az igazságtalanság összetörte. Mosdás után felpillantott az első emeleti konyhaablakunkra. Ha édesanyám hívta, feltopogott hozzánk, és a konyhában egy kislábasból megette, amit előző este, még a vacsora tálalása előtt félretett neki. Akkoriban a háború és a politika által megnyomorítottak, a koldusok, csavargók iránt még erős részvét élt az emberekben. Sajnálni illett őket. (Édesanyám útravalója: „Inkább száz irigyed legyen, kisfiam, mint egyetlen sajnálód!”)

Édesanyámmal, Kispál Matilddal, édesapámmal, Szabó Endrével és bátyámmal, Szabó Andrással Fotó: A családi archívumból

Tűzött a napfény egész gyermekkoromban. Sütötte a talpunkat a föld, ha bátyámmal nagyapánk kishomoki kertjébe támadt kedvünk kifutni. A Tóalj akkoriban még nem volt beépítve. A Kűfal alatti részt nádas lepte. A mai Nagy András János utca dűlőút volt. A Kása erdő életem első nagy, sötét rengetegei közé tartozik (tenyérnyi akácos a homokon). Közelében magányos tanya állt, bivallyal. Ott megálltunk és megbabonázva bámultuk a roppant testű, hatalmas ősállatot. Édesapánk erdélyi menekültként biztatott bennünket, kérjünk kóstolóba a gazdától bivalytejet. „Felséges” – mondogatta. Ő máskor is használt olyan szavakat, amiket mi, vásárhelyiek nem szoktunk. Megjelent a gazda. A nézése, akár a bivalyáé. Féltük őt, elfutottunk.

⁎

Az ötvenes évek elején is fényben fürdött a táj. Szüleink dolgoztak, a gyerekek a városban csatangoltak. A Kossuth téren megcsodáltuk a város kocsisát, amint délcegen vonul pompás szűrében a Városházához. És emlékszem azokra a május elsejékre, amelyeken megnevettetni próbáltuk a martalóc képűre mázolt, Tito marsallnak beöltöztetett, borzos szőrű kutyáját láncon vezető földinket.

Édesapánknak 1953-ban sikerült Kolozsvárról áthozatni, magához venni özvegy édesanyját, a mi „székely nagyanyánkat”. (Hely híján tízéves koromig egy ágyban aludtam vele.) Sztálin halálakor, illetve temetésekor megállt az élet az országban. Parancsba volt adva ez. Nagymama a konyhában mosogatott, amikor a rádióban és a városban is megszólaltak a harangok. Tudtam, mi a teendő. De úgy látszik, nagyanyám nem tudta.

­– Tessék abbahagyni a mosogatást! – szóltam rá áhítattal.

Megállt a keze a mosogatóronggyal.

– Miért?

– Most temetik Sztálin apánkat, az egész világon leállnak a gépek, abbahagyják a munkát az emberek, ki hol van, megáll az utcán…

– Hagyj már, te gyerek, mert olyat teszek, amit megbánok! – fortyant fel.

Kicsi, hegyes öregasszony volt. Veszekedetten, tüntetően mosogatott a harangszóra.

⁎                                                                     

Anyai dédnagyanyám színes bádogdobozból kínált bennünket süteménnyel, ha meglátogattuk. Búcsúzáskor a markunkba nyomott egy-egy ezüst Kossuth-ötforintost. Volt egy csodálatos álló órája, amelyik elzenélte a Rákóczi-indulót. Kossuth-cigarettát szívott, nyolcvanévesen is élénk tekintete előtt úgy toporogtunk, mintha vizsgán volnánk. Férje, Gullay Mihály a háború előtt a város egyik virilistájaként (legnagyobb adófizetőjeként) a képviselőtestület tagja volt. A gyámügy irányítását bízták rá. Tizenkét pár muraközi lovával szállítmányozta külföldre a határban termett gabonát, bárányokat, juhokat, borjúkat, növendék marhákat, egyebeket. Mintha most huszonkét kamionja lenne valakinek Vásárhelyen. (Ma is él a szólás a városban: „Úgy húz, mint a Gullay lova!”) Házukban francia nevelőnő, francia divatlapok járták, dédnagyanyám „hobbija” rozzant, kidobásra ítélt stílbútorok felvásárlása volt, amiket aztán kiváló helyi műbútorasztalosokkal felújíttatva drágán értékesített. Tökéletesen eligazodott a XIV., XV. Lajosok és egyéb francia királyok nevéhez kötött stílusok közt. A csak Vásárhelyen híres, Párizst megjárt Galyasi Miklós költő, később múzeumigazgató köréhez tartozott, akinek „szalonjában” a helyi „csudabogár” entellektüelek Európa ütőerén tartották az ujjukat. (Őket nevezte el Németh László, amikor Rákosiék Vásárhelyre száműzték, „csomorkányistáknak”, amin a képtelenül túlképzett, képtelenül nagyra törő, lényüket és történelmi feladatukat, vállalásukat, fontosságukat felülértékelő embereket értette. Úgy is értelmezhetők, hogy ők a tehetség komédiásai…)

Halálunkig vásárhelyi barátok: Sajtos Géza, a szerző és Szeberényi Lajos (Öcsi) lakatos, szakiskolai tanár  Fotó: A családi archívumból

 

Anyanyelvem az „ő”-ző magyar volt, a gyomrom is hamisítatlan vásárhelyi, a képek, amelyek belém égtek, sőt mondhatnám: vizuális kultúrám is e földé, ámbár édesapám és „székely nagyanyám” mássága mind nyelvileg, mind képileg valamelyest változtatott rajtam. Tetszett, hogy nemcsak vásárhelyi, hanem erdélyi is vagyok. A lapulevelet ők bojtorjánnak mondták, a sárgarépát muroknak, ha megleltek valamit, azt nem megtalálták, hanem „megkapták”. Több erdélyi menekült települt le Hódmezővásárhelyen a háború után. Benczédi Ferenc orvos, Jakab Jenő unitárius pap, meg mások. Édesapámmal nem szűntek meg puliszkavacsorán emlékezni Erdélyről, a nagy hegyekről, a nagy havakról, a különös nevű, csillogó patakokról, folyócskákról. Így hát lelkemben a gyönyörű alföldi búzamezők és csapkodó kukoricaföldek mellé tornyosultak a fenyvesekkel ékesített erdélyi havasok. Az „ő”-ző nyelvi játékok mellé (Öttem könyeret möggyel…) Tamási Áron székely nyelve társult.

⁎

Hódmezővásárhely bővelkedett boltozatos emberekben. Ilyen volt Kohán György, Tárkány Szűcs Ernő, Kenéz Sanyi bácsi (a festőművész, a jogi néprajz tudósa és a kulákká minősített nagygazda), vagy a görögkeleti templom számos nyelven beszélő pópája, és még több tucatnyi ember, akiket ifjúként megismerhettem.

Közülük szakadtam ki, amikor Hódmezővásárhely megszűnt megyeszékhely lenni, ismét Szeged lett az, s a megyei közigazgatási intézmények költözése miatt szüleim munkahelye odakerült. Azóta emigráns vagyok. E mondatot, tudom, mindenki fellengzősnek tartja. Pedig nem az. Mert tény, bármerre járok, térdig mindig Vásárhelyben gázolok. Talpam alatt Vásárhely van. Ott fogom a talajt az Egyesült Államokban, Szardínia szigetén, Mongóliában, Franciaországban, Olaszországban, az Atlanti- és a Csendes-óceánnál, és akkor is, amikor hónapokon át az írógépbe fűzött papír, vagy most már a laptop képernyője fölé hajolva írok. Sok nagyobb és kisebb írásomban feltolulnak szülővárosomban szerzett emlékeim. Több könyvem színhelye maga a város.

A kort megélő és megíró írók közé tartozom, legfőbb témám is ebből fakad, amit röviden így jelölhetek: a tehetség komédiája. Hódmezővásárhelyen különösen, de az országban másutt is, az én nemzedékem számára uralkodó tapasztalat volt a „csomorkányistázódás”, vagyis a többre érdemes emberek kényszerű kallódása. Ebbe újra és újra belébotlottam. Ez az egyszerre keserves és nevetséges életélmény íróilag a Püski Kiadó által megjelentetett A tehetség komédiái összefoglaló című kötetben öltött testet, amelyben öt kisregényem kapott helyet: Alföldi Antikrisztus, Bajviadal, Életfa, avagy miért halt meg billie anderson, Macao Club ’68, Jos, a házi légy. Közülük az első kettő Hódmezővásárhelyen játszódik, az Életfa című kisregényt is csak vásárhelyi illetékességű író írhatta meg.

Sehol sem éreztem ezt olyan erősen, mint New Yorkban, az Empire State Building tetején, miközben a metsző hideg szél elől nagyobbik fiamat védőn a hónom alá kanyarítottam. Mert engem mi melegített ott, ahol, ha felemeltem a karomat, a rohanó felhőktől csuklóig nedves lett? A vásárhelyi nyári forróság, ami gyermekkoromban felhevített.

Ott, az Empire State Building tetején tapasztaltam meg, hogy az élet látása szédít. És ott jöttem rá, hogy az élet látására otthon, Hódmezővásárhelyen kaptam rá. Azóta szédülök tőle, mindaddig, amíg ki nem írom magamból.

Nyitókép: A hódmezővásárhelyi Kossuth tér madártávlatból