Legyen bármilyen évszak, ezer apró csodát kínál az Alföld. Távolba nyúló horizont, izzasztó nyári napsütés, meditálásra hívogató hűvös tölgyerdő, tarka vadvirágos rét, barátságos emberek. Mérhetetlen nyugalom, festői naplemente, esti tücsökmuzsika, harmatos reggel. Azonnal bele lehet szeretni a tájba, és vágyni az itteni életre. Ide nem hallatszik a világ zaja, kitisztulnak a gondolatok, minőségivé válik az idő.

Messziről vándorló honfoglalók fedezik fel maguknak a békés vidéket, és megtalálván új lakóhelyüket, többé nem térnek vissza oda, ahonnan érkeztek. Ez a jelenség

Cegléd harminc-negyven kilométeres vonzáskörzetében is megfigyelhető, ahol az utóbbi tíz-tizenöt évben mintegy háromszáz nyugat-európai ember vásárolt tanyát,

és teremtett magának új otthont világvégi helyeken. Főleg hollandok jönnek, hogy romantikus környezetben töltsék nyugdíjas éveiket, és élvezzék a megszokottól jócskán eltérő életformát.

Dirket a ceglédi hollandok boltjában szólítottam meg a sajtpultnál. Miután elárulta, hogy nála csakis a köményes jöhet szóba, felvetette, ha belefér az időmbe, látogassam meg a Nagykőrös és Tiszakécske közötti falu, Kocsér határában megbúvó tanyáján, ahová hat éve költözött. Előtte kamionsofőr volt, magyar utakon is járt, akkor tapasztalta meg, milyen barátságos nemzet vagyunk. Amikor 2005-ben elhagyta a szülőföldjét, csakis hozzánk akart költözni. Az ország több vidékén lakott, mígnem rátalált erre az alföldi kis tanyára. Elmagyarázta, hogyan találok oda.

Amikor Dirk elhagyta holland szülőföldjét, csakis hozzánk akart költözni (a szerző felvétele)

 

A település nevének hallatán már tudtam, hogy mennem kell, hiszen innen származom. Valami azt súgta: különleges meglepetésben lesz részem. Végig az úton zakatolt a szívem, elkalandoztak a gondolataim. Ahogy szaporodtak a kilométerek, úgy szaporodtak fel-feltörő emlékeim is. Hajdanán, mindjárt ötven éve, a kőrösi Arany János Gimnázium bejáró diákjaként naponta buszoztam erre. Minden kanyart, minden megállót, minden fát ismertem.

Mára azonban visszafordíthatatlanul megváltozott a táj. Akácerdők sarjadtak magasba, nyárfások születtek, gyümölcsösök tűntek el, búzamezők váltak parlaggá. Ahol egykor élettel teli tanya állott, ma holtan összerogyva pusztul tovább.

A meglévő portáknál apró jelekből látni, hogy megmaradtak a régi alapok, az új lakóknak egyik-másik épületet sikerült megmenteniük, modernizálniuk.

És végre valamiféle pályázatnak köszönhetően járhatóvá vált az évtizedeken át repedésekkel sebzett, mély kátyúkkal szabdalt keskeny kövesút is, türelmesen kivárták az itt élők.

Kocséron áthaladva mindig benézek abba az utcába, ahol laktunk, és megnyugvással tölt el, hogy hajdani házunk még áll. A faluban mintha érzelmi hullámvasúton ülnék: szomorú látni az elárvult épületeket, mindazonáltal szívmelengető felfedezni a legkisebb fejlődést is. Rendezett a központi park, virágözön öleli körbe a templomot, nemrég újították fel az iskolát, bölcsődét nyitottak. A falu másik végében lévő temetőben nyugszanak a szüleim, velük már csak ott „beszélgethetek”. Milyen sokat gondolok rájuk…

Apám a juhász (Fortepan, fotó: Urbán Tamás)

 

Egyszer beírtam a Fortepan weboldal keresőjébe Kocsér nevét, kíváncsi voltam, lesz-e találat.

Négy fénykép jelent meg a képernyőn, ebből kettőn az édesapám látható.

Leterített subán ül, ezüstgombos mellény van rajta, a fején juhászkalap, kezében pásztorbot. A háttérben gémeskút, távolabb feltűnik a faluszél. Háta mögött birkanyáj, jobbján kedvenc szamarai, kutyája. A felvételeket 1971-ben készítette az ismert fotográfus, Urbán Tamás. Igen, valami rémlik: időnként arra tévedt egy-egy újságíró, fotóriporter, ezek a felvételek is egy ilyen véletlenszerű találkozás alkalmával készülhettek. Apámat látni az interneten, mikor már harminc éve nincs velünk, nem volt könnyen megemészthető „találkozás”. Csak ültem dermedten a számítógép előtt és potyogtak a könnyeim. Tudom, édesanyám is végignézte ezt, odafentről.

Újdonsült holland ismerősöm, Dirk útbaigazítását meghallgatva Tiszakécske felé vettem az irányt. Ahogy elhagytam a falutáblát, ösztönösen balra néztem. Itt volt az egykori téesz juhászata, ahol apám dolgozott.

A hodályok dacolnak az idővel, de állatok már régen nincsenek bennük. Egykoron háromszázra is rúgott egy birkanyáj létszáma,

alkalmasint nekem is őriznem kellett őket. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor úgy gondoltam, már rutinosan megy a pásztorkodás, és magukra hagytam a jószágokat. Biciklire pattantam és bekarikáztam a faluba, hogy a postástól beszerezzem kedvenc újságjaimat, sosem maradtam volna le ugyanis a számomra legkedvesebb hetilapról és a népszerű rejtvényújságról.

Mire visszaértem a telepre, a nyájnak hűlt helyét találtam. Bármerre forgattam a fejem, sehol sem tűnt fel a négylábú népség. Szomorkodva ücsörögtem a kőrisfa árnyékában, mígnem egyszer csak megpillantottam kismotorral érkező apámat. Egy ismerőse szólt neki, hogy merre látta legelni a falkát. Jó messzire innen, a kövesút túloldalán. A vezérürü emlékezhetett arra, hogy a gazda néha oda is áthajtja őket, és mivel úgysincs a láthatáron felügyelő, minden további nélkül renitenskedhet. A történet szerencsésen végződött, de nem számomra. Merthogy megkaptam a jól megérdemelt jutalmamat, egy hatalmas pofont. Édesapám soha előtte és soha utána nem ütött meg. Én pedig végül a birkák helyett az újságokat választottam.

Három kilométerre a falutól, a 93-as útjelző táblánál kell jobbra lefordulni, ismételgettem magamban Dirk szavait. Éppen csak bekanyarodtam a dűlőre, máris kikerekedett a szemem. A távolban élesen kirajzolódott egy tanyaépület és a környezete. Hirtelen rám tört a felismerés, itt már jártam. Midőn közelítettem úti célom felé, fokozatosan jöttek elő az emlékeim. Igen,

balról terült el a Balla-tanya, már csak néhány fa és bokor tanúsítja egykori létét. Micsoda mézédes görögdinnyét árultak,

és már éreztem is a számban az ízét. Vajon merre szóródhatott szét a család? Aztán a nyárfaerdő oldalán haladtam tovább a homokos úton, majd pár száz méter után megérkeztem.

Kocsér, nagyszüleim tanyája (a szerző fotója)

 

A kapun ott a felirat: IV. dűlő 20. Ismerős cím. Apai nagyszüleim laktak itt – kezdtem biztos lenni benne. Gyerekkoromban, öt-hatévesen többször nyaraltam ezen a tanyán, bár akkor egészen máshogy nézett ki. Hajdanán a lakóház fala hófehérre volt meszelve, most sárgán rikít.

Két szoba, kis konyha, még kisebb kamra jelentette az életteret, ezek szépen felújítva-felszerelve immáron holland tulajdonosukat szolgálják,

aki egy üvegezett verandát is toldott hozzá. Felfedeztem a gyönyörű, ívesre faragott ajtófélfákat, határozottan emlékszem rájuk, szerencsére ezek egytől egyig megmaradtak.

Becsuktam a szemem, és láttam magam előtt fekete kendős nagyanyámat, ahogyan a konyhában sürög-forog, s hófehér harcsabajszos nagyapámat, ahogyan pipával a kezében a lócán üldögél és várja, hogy beesteledjen. Amikor náluk voltam, az éjszakáktól tartottam a legjobban. Attól féltem, hogy a sűrű erdőből hirtelen rám törnek nagyapa kreálmányai, a „szőrös szörnyek”, melyekről rettenetes történeteket mesélt, én meg mindent elhittem neki, és a takaró alá bújtam.

Alig maradt valami az édenkertből. Nincs meg a gyümölcsfákkal teleültetett szőlőskert, ahogyan a tanyához tartozó kukorica- és dohányföld sem. A háziállatoknak épített ólakat felszámolták, viszont

a valamikori lóistálló funkciója nem változott, az új gazda most amerikai vérvonalú lovakat tart benne.

Valaki régen kivágta a ház előtt terebélyesre nőtt három eperfát, pedig milyen hűs árnyat adtak a nyári forróságban. Hiába kerestem a gémeskutat és a mellette lévő kacsaúsztatót is, meg hátrébb a birkahodályt.

Ami megmaradt, az számomra sokat jelent. Majdnem hatvan év elteltével egy szokványosnak induló helyszíni riport révén mintegy varázsütésre felfedezhettem, hogy még áll elődeim erdőszéli parasztháza, holott azt hittem, már régen az enyészeté lett. Életem egyik legtorokszorítóbb élményét köszönhetem Dirknek, aki mit sem sejtve invitált saját kezűleg rendbe hozott, modern eszközökkel felszerelt otthonába. Ha nem találkozom vele a köményes sajtok pultjánál, bizonyára soha nem válhattam volna újra négy-ötéves kisfiúvá, hogy megint megcsodálhassam nagyszüleim tanyáját.

 

Nyitókép: Fortepan, fotó: Urbán Tamás