Péter a Mátrában kezdte a túrázást tizenkét éves korában, s hamarosan olyan szintre jutott, hogy évente négy-ötezer kilométereket ment a teljesítménytúrákon. Ennek az lett a következménye, hogy

Magyarországon elfogytak az utak előtte. Akkor fordult a Tátra és az Alpok felé.

Amikor az Alpokba készült, ismerkedett meg Keresztesi Koppány hegymászóval, akitől elsajátította a sziklamászás alapjait. Hollókőnél van egy mászófal, oda jártak gyakorolni, és Péter visszavonhatatlanul beleszeretett a mászásba.

Serlegek, érmek – a kiállítás részlete (Fodor Rozália felvétele)

 

Volt, hogy heteket, sőt hónapokat az Alpokban töltött, és 2012 végére

megmászta mind a nyolcvankét négyezer méter feletti csúcsot. Ő volt az első magyar, aki ezt teljesítette,

azóta talán még kettőnek sikerült. Volt egy olyan mászása is, ami rajta kívül senki másnak, azóta sem: a Magas-Tátra főgerincének végigjárása egymagában. Ezt sokan nem tartják nagy dolognak, pedig a Tátrában is vannak veszélyes helyek.

Kiss Péter a Mont Blanc megmászására indul (képek a család archívumából)

 

Ilyenkor nem féltette a fiát?

Dehogyisnem! Hogyne féltettem volna! Péter fiatalabb korában elég intenzíven barlangászott is. És megmondom őszintén, hogy

a barlangokban jobban féltettem. Ahogy bementek a barlangba, szinte rögtön megszűnt a térerő, és előfordult, hogy a barátaival lent volt egy-két hétig is. Kiépítettek egy alaptábort,

mint a hegyen szokás, és onnan jártak felfedezőutakra.

És hogy fogadta, amikor hazajött a hírrel, hogy bekerült a Kancsendzönga expedícióba?

Miután megmászta az Alpok csúcsait, vágyott a magasabb hegyekre. Korábban is megkeresett hegymászókat ezzel a tervével, de oda nem olyan egyszerű kijutni. Anyagilag sem, és mi ezt nem engedhettük meg magunknak. Ezért nagyon megörült a lehetőségnek, amikor Kollár Lajos és Erőss Zsolt megkeresték, hogy benne látják azt az embert, akivel be lehetne fejezni a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozatot. Zsoltra ő nagyon felnézett, a példaképe volt, pedig sokan őrültnek tartották, mivel olyasmit is vállalt, amit nem kellett volna. Ám amennyire én belelátok ebbe a világba, komolyabb kockázat vállalása nélkül nincs meg a hegy.

Alaptábor a kiállításon (Fodor Rozália felvétele)

 

Edmund Hillary, a Mount Everest első meghódítója is e címmel írta meg élményeit: Kockázat nélkül nincs győzelem.

Ez így van pontosan. Sokan mondják, biztosra menjél. Nyolcezer méter fölött soha semmi sem biztos. Lehetsz szép, de okos nem. Zsolt és Péter is „bevállalós” volt, bár ismerték a határaikat.

Volt, aki Erőss Zsoltot hibáztatta a tragédia kapcsán, hogy miért ment fel fél lábbal, miért vitte fel ezt a fiatal fiút. Ön okol valakit a fia haláláért?

Én nem okolok senkit. Akkor sem kerestem és azóta sem keresek bűnbakot. Én is lehetek bűnbak, amiért engedtem a fiamnak, hogy hegyet másszon.

Felnőtt ember volt, senki nem fogott fegyvert a fejéhez, hogy márpedig velünk kell jönnöd a Himalájába.

Péter nagyon megbízható ember volt. Az utolsó éveiben a hegymászásból élt. Túrákat vezetett, eszközökkel foglakozott. Ez nemcsak egy hobbi vagy hóbort volt a számára.

A Hegymászó Szövetség vizsgálatot indított a tragédia kapcsán, de ők sem találtak olyan körülményt, amibe bele lehetne kötni. Amikor Kollár Lajos expedícióvezető, akivel azóta is jó viszonyban vagyok, hazaérkezett, felmentünk elé a repülőtérre. Az első útja idevezetett Gyöngyösre, hogy személyesen mesélje el, mi is történt.

Az emléktábla elhelyezése

 

Amikor arról jöttek a hírek, hogy Kiss Péter visszafordult Erőss Zsoltért, azt mondtam, hogy ez lehetetlen.

Igen, sokan kétségbe vonták, de így volt. Rengeteg fénykép állt a rendelkezésünkre, hogy összerakjuk a történteket. Én úgy gondolom, hogy

Péter azért fordult vissza, mert barlangász is volt, és náluk az a szabály, hogy senkit nem hagyunk lent.

Mit érez most, hogy kitette Kiss Péter és Erőss Zsolt emléktábláját a Kancsendzönga alaptáborában?

A Kalifa csapatot vagyis Omár Sarhant egy évvel ezelőtt kerestem meg, és elmondtam neki a tervemet, amit ő jó ötletnek tartott és elkezdtük szervezni az utat, amit ő szponzorált. Odakintről minden nap felhívtuk műholdas telefonon, és elküldtük a GPS koordinátáinkat, így biztonságban érezhettük magunkat.

Idősebb Kiss Péter és Kiss Attila az alaptáborban

 

Úgy volt, hogy Győrffy Ákos hegymászó is velünk tart, aki azt tervezte, hogy miután minket az alaptáborig kísér, meg is mássza a Kancsendzöngát, de nem sokkal az indulás előtt eltűnt a Monte Rosán. Ez nem volt jó előjel, de mégis elindultunk. Négyezer méteren volt a táborhelyünk. Eredetileg csak két éjszakát töltöttünk volna ott, de hat lett belőle, mert az Annapurnán bajba jutott hegymászókat kellett menteni, így elvezényelték a helikoptereket.

Régóta dédelgetett álmom vált valóra azzal, hogy kijutottam arra a helyre, ahol Péter az utolsó heteit töltötte. Sok fotónk volt Pétertől, és ezek alapján rögtön

felismertem azokat a helyeket, amerre ők is haladtak. Aludtunk ott, ahol ő is megszállt.

Nem számítottam arra, hogy ott bármi is történik velem, de valami mégis történt, mert amikor feljutottam Attila fiammal, nem is tudom megmagyarázni, de Péter közelségét éreztem. Lehet, hogy ez közhelyes, de valami ott megérintett. Mintha egy nagy teher esett volna le a vállamról, hogy itt vagyok és sikerült.

Szelfi a Kancsendzönga alaptáborában

 

Egyébként az egész út érzelmileg nagyon telített volt, voltak mélypontjai is ennek a zarándoklatnak. Az utolsó pár száz métert helikopterrel tettük meg az alaptáborig. Amikor letett a gép, iszonyú volt a zaj, kavargott a hó, de amikor elszállt, mintha egy másik világba csöppentünk volna és akkor döbbentem rá, hogy a fiam szinte karnyújtásnyi távolságra van tőlem.

Nem próbáltam megérteni a történteket, mert a hegymászókat nem lehet megérteni, legfeljebb elfogadni, amit csinálnak, de azért mégis mintha közelebb kerültem volna, hogy megértsem Pétert.

Az a látvány, az a közeg, amiben ők mozognak, egy teljesen más világ,

mint amiben mi, hétköznapi emberek élünk. Akit ez megfog, azt örökké rabul ejti, és mindig visszakívánkozik oda – és Péter ilyen volt.