Míg egy hónap múlva már az egész művészeti világ a Velencei Biennáléra figyel, az ausztriai Eisenstadtban, vagyis Kismartonban, a jelenlegi formájában 1663 óta álló Esterházy-kastély termeiben április 12-én nyílt A hely szelleme a főemeleten című kamaratárlat meglepően sok ponton találkozik az olaszországi eseménnyel. Bár a kortárs nemzetközi mustra alapvetően a Giardini közparkban és a lagúnaváros egykori hajógyárában, az Arsenaléban lesz, annyi országnak van nemzeti pavilonja, és olyan sok a kísérőrendezvény, hogy Velence szinte minden pontján találni valamit: magánpalotákban és gótikus templomokban egyaránt.

Ha egyszerűen fogalmazunk, a régi és az új párbeszéde a kortárs művészet egyik legizgalmasabb aspektusa lehet – feltéve, hogy fantáziával és hozzáértéssel valósul meg.

Ahogyan az a versailles-i kastély esetében is hagyománnyá vált 2008 óta: XIV. Lajos, a Napkirály barokk termeiben és kertjében olyan kortárs „szupersztárok” állíthatnak ki, mint az amerikai Jeff Koons, a brit Anish Kapoor, a japán Murakami Takashi vagy a dán-izlandi Ólafur Elíasson; előbbi ikonikus „lufikutyájáig” vezeti az olvasót egy néhány éve megjelent album is (Versailles. From Louis XIV to Jeff Koons, Párizs, Assouline, 2020).

Koós Gábor bioműanyag szobra a kismartoni Esterházy-kastélyban: a nőalak Terézia hercegné és Sarah Child-Villiers portréi közt pihen 
Fotó: Lisa Schulcz 
 

 

Bár a szerény vadászkastélyból 1623-tól fényűző uralkodói palotakomplexummá bővített Versailles történelmi jelentősége szinte felfoghatatlan, addig Kismarton inkább egy rendkívül gazdag és befolyásos hercegi család székhelyeként él a köztudatban. A különbség nemcsak szimbolikus (az összevetés pedig nem véletlen, hiszen a família másik fontos kastélya, a fertődi például szándékoltan a „magyar Verszáliának” épült):

míg Versailles mintegy kétezerháromszáz szobával, addig Kismarton nagyjából kétszázzal rendelkezett fénykorában, és alapterületük között is hasonló, ötszörös-hatszoros az eltérés.

Ebben a kontextusban vállalkozott valamiféle – szükségszerűen szerényebb léptékű – párhuzam megteremtésére az Esterházy Magánalapítvány, pontosabban művészeti tanácsadójuk, a kiállítás koncepciójáért felelős Vitus Weh német kurátor és művészeti szakíró. A 2025-ös Esterházy Art Award díjazottjait – Koós Gábort, Pap Gábort és Vékony Dorottyát –, valamint a közönségdíjas EJTECH kollektívát (Kárpáti Judit Eszter és a mexikói Esteban de la Torre művészi társulása) & Melkovics Tamás csapatát kérte fel arra, hogy „belakják” az egykori főúri rezidenciát. A tárlat domináns vizuális nyitánya már a barokk előcsarnokban fogad: a rózsaszínes-piros csillár nemcsak modern, bárokat idéző fényével ragadja meg a figyelmet, hanem a körtéket rejtő üveglámpaházra erősített vastag fehér kötelek, rojtok, bojtok és textilcsíkok miatt is (örülhetnek, akik olvasták Saint-Simon herceg emlékiratait, különös tekintettel a Bojtok és rojtok című fejezetre).

Mai textilek, történeti környezet 
Fotó: Lisa Schulcz

 

Az EJTECH installációja, amelynek Fényjelenség a címe, egyszerre látványos és kissé didaktikus gesztus: utalás a kismartoni zenekart Joseph Haydnra bízva felvirágoztató Esterházy (Fényes) I. Miklósra, ám ez a reflexió dekoratív, mintsem értelmező – ráadásul ebben a teremben nem a pompakedvelő galántai főúr, hanem az unokája, II. Miklós herceg, valamint egy lichtensteini és egy Thurn und Taxis hercegnő képmása látható. Melkovics Tamás A természet szelleme című, szintén ebben a teremben helyet kapó munkája már árnyaltabb: az oroszlánszerű maszk a japán kultúra Kaonashi figuráját idézi (Mijazaki Hajao Chihiro Szellemországban című filmjének arctalan szellemalakja, az identitás és vágyak allegóriája), és a művész szándéka szerint a befogadó pszichikai tükreként működik. Közelebbről nézve a polírozott rézarc – akár az oroszlán arca is lehetne – és a makramécsomókba rendezett, az „állatok királyának” sörényeként értelmezhető, apró kagylókkal és faelemekkel díszített, sodrott zsinórok finom anyagkezelésről árulkodnak.

Pap Gábor totemszerű installációja: sötét sziluettek és nyugtalanító zsúfoltság egy kortárs csodakamrában
Fotó: Lisa Schulcz  

   

Visszafogott, de figyelemfelkeltő belépőt követően jobbra Pap Gábor csodakamrájához jutunk, amely éles váltást hoz. Itt a töredezettség, a történelmi tudat és a gyermeki nézőpont egyszerre jelenik meg. A beugró ablak ellenfényében a Tornyok és árnyékaik totemszerű installációja sötét sziluetté válik, ami erős, de nem feltétlenül működő vizuális gesztus. Legalul az ütött-kopott, kormos téglák, a kontúrvonaluk mentén feketével hangsúlyozott nagyobb paneldarabok és az egész tornyot befedő foszlott zsák összessége nyugtalanító, egyben kissé túlterhelt kompozícióként hat. Ugyanez a túlzsúfoltság jellemzi a falba épített vitrint is: rajzok, festmények, üvegek, tobozok, ágak, törött cserépedények és egy repülőgép-makett torlódnak egymásra. Kritika is van benne, hiszen ez Wunderkammer/Kunstkammer – a csodakamra – a reneszánsz főnemesek és uralkodók szenvedélyét idézi, akik mindent összehordtak, hogy ily módon értsék meg a világot; az elképzelés lényege éppen a világ kicsinyített másának megalkotása volt. Ha ez a világ az, amelyben élnünk adatott, nem biztos, hogy olyan örömteli a létünk, igaz?

Melkovics Tamás rézarcú, maszkos alkotása, A természet szelleme a néző pszichikai tükreként és japán szellemalakként jelenik meg 
Fotó: Lisa Schulcz

Bár nincsen konkrét haladási iránya a tárlatnak, érdemes innen betérnünk a Kis kínai szalonba, ahol Vékony Dorottya Világítóbox elnevezésű, már-már zavarba ejtően fantáziátlan – a kiállítás egyik leggyengébb pontját jelentő – munkájával találkozhatunk. Míg egyes alkotók láthatóan komoly kutatást, többszöri kastélylátogatást és jelentős munkaórát fektettek a felkérés teljesítésébe, itt mindössze növényi leveleket látunk egy fadobozon. Kétségtelen, hogy van némi tudatosság a választásban – a XVIII. századi, festett kínai papírtapéta-ábrázolásokhoz illeszkednek a japán arália nagy levelei, a sötétebb tónusú alokázia, illetve egy kisebb méretű borostyánfajta –, ám mindez nem lép túl a dekorativitáson: sem igazi művészetként, sem valódi állításként nem áll meg igazán.
 

Az EJTECH másik installációja, amely a tágas, súlyos kristálycsilláros, csodálatos empire stílusú Tükörteremben látható, első pillantásra szintén észrevétlen: mintha pusztán új, modern függönyök kerültek volna az ablakokra.

 
Ám itt válik igazán érzékelhetővé, hogy Vékony Dorottya alkotásával ellentétben a látszólag egyszerű megoldás mögött komoly munka áll. A fényreaktív anyagból készült, színátmenetekkel operáló textil a nap folyamán folyamatosan változik, így finoman kibillenti a barokk tér időtlenségét. Persze, ettől függetlenül a filteranalógia túlságosan kézenfekvő és elcsépelt, és némileg ki is üresíti a hatást…
Digitális kubista Laokoón-parafrázis az Esterházy-kastélyban: Koós Gábor sűrű fekete oszlopból kibomló, erőteljes szobra
Fotó: Andreas Hafenscher  

 

A legnagyobb ívű állításig a tárlat végéig kell várni: a legtöbb alkotói ambíció Koós Gábor munkáiban sűrűsödik össze. A fotogrammetriai eljárással készült szobrok közül a bejárat jobb oldalán elsőként feltűnő, megjelenésében vállaltan porcelánszerű kompozíció rezonál a környező falfestmények figuráira, miközben szándékosan kerüli a részletpontosságot. A szemben elhelyezett, sűrű fekete oszlopból kibomló arcokból épített szobor már erőteljesebb; egyfajta digitális kubista Laokoón-parafrázisként is olvasható. Végezetül

egy bioműanyag női torzó a 3D-nyomtatás lehetőségeivel játszik (a szobor direkt nem homogén tömb, és közelről jól kivehetők a nyomtatási útvonalak, ami a glitch art esztétikájára is rájátszik, ahol a digitális hibák már nem korrigálandó szégyenfoltok),

és bár könnyen dekódolható, épp ezért veszít valamennyit a súlyából. Az viszont kifejezetten jó döntés, hogy ez a nőalak ilyen különleges, szinte nem evilági, töredezett „bőrt” kapott; kár, hogy egy padon ül, és nem a levegőben jelenik meg, mert úgy erőteljesebb hatást keltene. Nem véletlen, hogy az amerikai George Segal vagy a brit Matthew Plummer-Fernandez neve is eszünkbe juthat a figurát látva, aki Esterházy Terézia, született Thurn und Taxis hercegnő kihívó tekintetű képmása alatt mintha Sarah Child-Villiersben, III. Miklós angol herceg feleségében pillantaná meg csaknem kétszáz évvel korábbi önmagát.

Erre a kamaratárlatra nem feltétlenül önálló kiállításként érdemes tekinteni, inkább a kismartoni Esterházy-kastély látogatói számára kínált, izgalmas kiegészítésként. A kortárs reflexiók olyan munícióval vértezik fel a befogadót, amely segít új fénytörésben látni a főúri pompát, ugyanakkor azt is sejtetik, hogy az ember alapvetően nem változik. Sőt, talán éppen az emberi természet bizonyul változatlannak, még a barokk–klasszicista korszakhoz viszonyítva is.


Nyitókép: Modern filter a múlton: az EJTECH fényreaktív textiljei láthatatlanul simulnak a Tükörterem ablakaira, folyamatosan átírva a tér színeit 
Fotó: Andreas Hafenscher

A fotókat az Esterházy Alapítvány bocsátotta az Országút rendelkezésére