Töredelmesen bevallom, volt bennem némi félsz, amikor elindultam a mérges kígyók közé a kunpeszéri határba. Hajnalban felriadtam álmomból, biztosan ezt akarom-e, de már nem volt visszaút. Nagyon az sem vigasztalt, hogy tisztában voltam vele,
a rákosi vipera ártalmatlan jószág, jobban fél az embertől, mintsem rátámadjon.
Célom felé autózva aztán a felső-kiskunsági táj mindent felülírt, a végtelen rónaság, a gomolyfelhőkkel csipkézett kék ég elvarázsolt. Kanyargós, poros dűlőutakon zötykölődve mintegy hét kilométer után kanyarodtam be a Rákosivipera-védelmi és Oktató Központ telephelyére. A kapun felirat: „Vigyázat! Mérges kígyók”. Hát itt vagyok, amerre a madár sem jár, viszont annál több a vipera.
Már a kapuban figyelmeztetnek (fotó: Borzák Tibor)
Gyávaságomat nem titkoltam el az intézmény vezetője, Halpern Bálint előtt sem, aki nem lepődött meg ezen, hiszen a legtöbb látogató hasonló munícióval érkezik hozzájuk. Mint mondja, a kígyóktól való félelemnek bibliai alapjai lehetnek, illetve az állatvilágban betöltött domináns szerepük miatt „veszedelmesnek” is tarthatjuk őket, noha bizonyos kobrafajok éppen a feléjük támadóan közelítő felemelkedett főemlősök miatt változtak meg, rákényszerülve arra, hogy már ne csak táplálékszerzésre, hanem védekezésre is használják a mérgüket.
– Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy a Magyarországon őshonos rákosi vipera kifejezetten olyan életmódot folytat, ami egyáltalán nem alapozza meg a tőle való félelmet – kezdi beszélgetésünket a herpetológus.
– Felfedezésétől napjainkig felnőtt, egészséges ember esetében egyetlen halálos kimenetelű marást sem okozott,
gyenge mérgét kizárólag kisméretű tápláléka megbénítására veti be. Termetét tekintve sem kell megijedni, hiszen ötven-hatvan centiméternél nem nő nagyobbra, és inkább összetekeredve próbál láthatatlan maradni, leginkább a rejtekhelyén. A felnőtt példány a tenyerünkön, míg az újszülött egy húszforintos érmén is elfér.
Összetekeredve próbál láthatatlan maradni (fotó: Halpern Bálint)
Hogy ezek a kígyók milyen békések, azt azzal is alá tudom támasztani, hogy a természetes élőhelyükön nem állnak lesben, hogy bokán marjanak bennünket, ott is inkább elbújnak az üregeikben. A civilizációtól távol eső gyepes területeken szinte kizárt, hogy valaki találkozzon velük. Ha netán mégis előfordulna, csak akkor kezdenek el fenyegetőbben viselkedni – jobbára sziszegni, fújtatni, méreg kibocsátása nélkül odakapni –, ha támadásnak értékelik a közeledésünket.
A méregapparátus az összes mérges kígyónál elsősorban a táplálékszerzés eszköze.
Azok a fajok rendelkeznek nagyon erős, ember számára is veszélyes méreggel, melyek gyors mozgású élőlényekre vadásznak, hiszen ebben az esetben a marással azonnali blokkolást kell elérniük.
Halpern Bálint több mint húsz éve foglalkozik rákosi viperákkal. Ha kutatásai során különféle méréseket végez rajtuk, hegesztéshez használatos védőkesztyűt húz, azt biztosan nem tudja átharapni az állomány éppen vizsgált példánya. Azért nem árt figyelni arra, hogy mekkora az állat és milyen méretű a foga, illetve mennyire mély a harapása és mennyi mérget ereszt ki. Beszélgetőpartneremet eddig
kétszer érte kígyómarás, ami lokális duzzadással, zavaró fájdalommal szokott járni,
és nem feltétlenül kell vele orvoshoz fordulni. Amennyiben szérumterápiára van szükség, azt óvatosan alkalmazzák, hiszen az is kiválthat allergiás sokkreakciót, lovakból vagy szarvasmarhákból előállított méregspecifikus ellenanyagról lévén szó, amit csak szakellátásra jogosult intézményben szabad beadni.
Halpern Bálint 2020 óta a központ vezetője (fotó: Borzák Tibor)
Nyugodtan aludhatunk hát: Európa legveszélytelenebb mérges kígyója, Magyarország legveszélyeztetettebb gerincese
inkább csak megijeszti az embert, mintsem komoly kimenetelű támadással rontana rá.
Amikor az utolsó magyar polihisztor, Herman Ottó természetkutató, zoológus 1892-ben begyűjtött néhány viperát, még nem tudta, hogy azok különböznek a keresztes viperától, egy évvel később Méhely Lajos zoológus írta le új fajként, ettől kezdve nevezték rákosi viperának. Azonban az 1950-es években Rákosi Mátyásra tekintettel kínos volt így hívni egy kígyót, átkeresztelték hát parlagi viperának, majd homoki, rákosréti kaszás vipera lett belőle, mígnem visszakapta eredeti nevét.
A rákosi vipera természetes élőhelye a Kiskunsági Nemzeti Parkban (fotó: Borzák Tibor)
Sajnos a nagyüzemi mezőgazdaság, a gyepterületeket megszüntető tájhasználat és a lecsapolások miatt
élőhelyei egyre inkább összezsugorodnak, közvetlen pusztulásukban szerepet játszik a szélsőséges időjárás okozta hosszan tartó szárazság, a szőrmés és szárnyas ragadozók elszaporodása,
valamint az illegális, kereskedelmi célú gyűjtés. Legendák szólnak arról, hogy a múlt század közepén a TANÉRT egy forintot fizetett minden befogott egyed után, amiből szemléltető preparátumokat készítettek. Sokaknak ez megélhetést jelentett, például a kunpeszéri dombokon akár napi kétszáz példányt is össze lehetett gyűjteni, ami az akkori százforintos fizetés mellett tekintélyes jövedelemnek számított. Ennek következtében jócskán megcsappant az állomány, már-már a közvetlen kipusztulás fenyegette.
A rákosi vipera 1974 óta védett, 1988 óta pedig
fokozottan védett állatfaj, eszmei értéke egymillió forint,
ugyancsak fokozottan védett élőhelyei engedéllyel látogathatók. Megmentésük érdekében – egyebek közt egy fajmegőrzési akció megszervezésével – fontos lépések történtek. A kezdeményezés élére a neves természetvédelmi szakember, Péchy Tamás állt, aki akkoriban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületnél tevékenykedett.
Fokozottan védett állat (fotó: Halpern Bálint)
– Elkezdtük összegyűjteni azon ismereteket, amiket erről az állatfajról tudni lehetett, majd a Magyar Természettudományi Múzeummal közösen szisztematikusan feltérképeztük az élőhelyeiket – meséli Halpern Bálint, aki kezdettől részese a projektnek. – Mint kiderült, a rákosi viperának tizenegy előfordulási helye maradt meg, valamennyi izolált, kis méretű, összeköttetés nélküli terület. Mivel a Felső-Kiskunságban, a Kiskunsági Nemzeti Park törzsterületén lévő Peszéradacsi-rétek erdős, ligetes sztyeppéin találjuk a legtöbbet belőlük, úgy gondoltuk, ha valaha tenyésztelep létesülne, annak itt lenne a legideálisabb helye.
A Fővárosi Állat- és Növénykert szervezésében 2001-ben nagyszabású műhelytalálkozót rendeztünk, ahol a faj megóvásának lehetőségeit vitattuk meg. Ezt követőn nekiláthattunk a hosszabb távú koncepció kidolgozásának, ez lett a 2004-re elkészülő Rákosi Vipera Fajmegőrzési Terv. Ugyanebben az évben a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület anyagi segítségével korábban megvásárolt tanyán felépülhetett a Rákosivipera-védelmi és Oktató Központ, amire az első LIFE-program adott lehetőséget, s amit az Európai Bizottság, valamint a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium támogatott, az építkezést pedig a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság intézte.
A peszéri-adacsi határban húzódik meg a tenyésztelep (fotó: Borzák Tibor)
Talán feltűnt az olvasónak, hogy többször említettem a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet. De hogyan kerültek ők a rákosi vipera mentésébe? Robin Chancellor angol ornitológus még életében, 1997-ben az egyesületnek adományozta Rippl-Rónai József Kazlak télen című festményét, melyet hivatalos aukción értékesítettek és a bevételből több madárvédelmi programot támogattak, illetve ebből a forrásból vették meg az elővásárlási joggal rendelkező Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága számára azt a tanyaépületet, ahol végül megvalósult a rákosi vipera-központ. A tudós 2004-ben felkereste a helyszínt, ahol magyar barátai lelkesen meséltek neki a terveikről. Ezért lett
a létesítmény üzemeltetője a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságával karöltve a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület,
az állatorvosi felügyeletet a Fővárosi Állat- és Növénykert látja el, a genetikai vizsgálatokat pedig a Magyar Természettudományi Múzeum Molekuláris Taxonómiai Laboratóriumában végzik.
Nincs két egyforma mintázatú egyed (fotó: Borzák Tibor)
Halpern Bálint azt is elárulja, hogy a tenyésztelep szabadtéri terráriumaiban indulásként tíz egyedet helyeztek el, majd további tízzel bővítették a törzsállományt. Az „alapító” hüllők áldásos szaporodásának köszönhetően az eltelt
huszonegy év alatt ötezernyolcszáz vipera született és ezerkétszázat engedtek ki a közelben lévő élőhelyekre.
Éves átlagban négyszáz-ötszáz új egyedről beszélhetünk. Nincs köztük két egyforma. A fejükön található pajzsok sajátos elrendeződése alapján tartják őket nyilván, minden egyes kígyó fényképe bekerül a Fővárosi Állat- és Növénykerttel közösen vezetett törzskönyvi adatbázisba, nyomkövetésükhöz így nincs szükség chipre.
Mit kell még tudni a rákosi viperáról? Évente kétszer-háromszor vedlenek, októbertől földalatti üregekben telelnek, ahonnan március közepén bújnak elő. Párzásuk áprilisban történik. A rivalizáló hímek felemelkedve egymás köré tekerednek, csak a győztesnek van esélye a nősténynél. Ez a hüllő álelevenszülő, embrióik különálló hártyás burokban fejlődnek, augusztusban jön világra négy-tizenhat, a nőstény korának előrehaladtával akár húsz-huszonhét utód is, de sajnos kicsi a túlélési ráta.
Születéskor súlyuk két-három gramm, hosszuk tizenhárom-tizennégy centiméter.
Három-négy éves korukig nevelik őket a kiskunsági telep biztonságában, ahol kellő ellátásban részesülnek. Ezt igazolhatom: ottjártamkor ebédre fehérjedús banántücsköt kaptak. A jelenlegi, ezerhatszázas állomány hetente nyolc-tízezer egyenesszárnyú rovart, tücsköt, sáskát fogyaszt el, amit a Fővárosi Állat- és Növénykert táplálékállat-tenyésztő bázisán tenyésztenek számukra.
A rivalizáló hímek felemelkedve egymás köré tekerednek (fotó: Halpern Bálint)
Sikeres évtizedek állnak a rákosi vipera mentésével, tenyésztésével és újratelepítésével foglalkozó szakemberek mögött. A tenyésztői folytonosságot szem előtt tartva átlátható, őszinte, megvalósítható pályázatokat nyújtottak be az Európai Unióhoz, ahonnan három-ötéves ciklusokra kaptak támogatást. Immár
kétszer beválasztották őket az összes lezárt és sikeresnek tekinthető természetvédelmi LIFE- projektek öt legjobbja közé,
így 2009-ben és 2015-ben Best of the Best díjat érdemeltek ki. Nemzetközi porondon is elismerik a munkájukat, rendszeresen szerepelnek konferenciákon, legutóbb Ausztráliában. Hadd zárjam azzal, hogy a 2004-es Rákosi Vipera Fajmegőrzési Terv elérte a célját: időben kezdődött a misszió, és a következő évtizedekre is bőven maradt még tennivaló. Ami pedig a dicsőséget illeti, a kígyóknak is kijár belőle valamennyi.
