A Belvárosba igyekszem. Az agyontérkövezett, idős fáitól megfosztott, herendi és Zsolnay-másolat díszkúttal oda nem illőn ékesített József nádor téren az első palota a volt Postabank-székház. A köztudat így jegyzi a háromszintes, klasszicista, portikuszos rizalittal formált Gross-sarokházat.

Hild József korai alkotása két évtizede áll elhagyatottan. Lepusztult földszinti árkádsora, a hámló vakolat szomorú látvány.

Miután a csődbe ment Postabank 2002-ben kivonult az épületből, egyes hírek szerint a zavaros hátterű szaúdi üzletember, Ghaith Rashad Pharaon szerezte meg, halála óta örökösei pereskednek. Szomszédságában – Alpár Ignác belső tereiben is gazdagon díszített, historizáló remekében – a Pénzügyminisztérium is költözésre vár, egyre magasabbra, tornyosabbra épül számára a pénzügy egykori, Fellner Sándor tervezte neogótikus székhelye a Mátyás-templom szomszédságában. S hogy azután mi történik? Ez a monumentális palota is üresen tátongva vár majd új tulajdonosára? Még a jövő titka.

A Táncsics Mihály utcai ház bronzkapuja fölött és a homlokzaton jobbra még ott a régi felirat, és egyelőre a Carl Lutz-emléktábla (balra) is a helyén van.  Fotó: Országút
 
Ha már a Pénzügyminisztériumnál tartunk, sétáljunk a Várnegyedben, ezúttal a polgárvárosban. A kövezetében immár gondozott Táncsics Mihály utcában sok éve üresen vár megújulásra a Táncsics börtöneként nevezetessé vált XVIII. századi barokk épület.

Kertjében a régészeti feltárás után leállt a munka, idén már a Kulturális Örökség Napjaira sem nyílt ki kapuja, akárcsak néhány épülettel arrébb a műemlékvédelem egykori „fellegvárának” számító, szebb napokat látott barokk palotáé.

Bár jó néhány esztendeje kiürítették, nem került le faláról a réztábla: a Miniszterelnökség Társadalmi és Örökségvédelmi Ügyekért, valamint Kiemelt Kulturális Beruházásokért Felelős Helyettes Államtitkárság, s hasonló szöveg ismétlődik a díszes, nehéz kapuzat fölött, a zárt bejárat melletti cédula (!) a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő telefonszámát és e-mailjét tudatja. Nemrégiben kiderült, a házat az MNV egy értékes ingatlancsomag részeként eladta. Hogy milyen szerepet szán neki új tulajdonosa, ma még nem lehet tudni, az biztos, hogy különleges értékű, keleti frontján a Dunára, a pesti oldalra néző, palotát nyert el, amelynek első emeleti nagy erkélyéről és tetejéről csodás kilátás nyílik a városra. 
A háború előtt brit követség, majd svájci követségi rezidencia lett a Táncsics Mihály (akkor még Verbőczy) utcai épület. Teraszán Carl Lutz svájci diplomata és felesége 1943-ban.  Fortepan/ Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich/Agnes Hirschi
 
Alig néhány sarokra, az Országház és az Úri utcában a Magyar Tudományos Akadémia üresen tátongó épületei enyésznek döntésre várva, mi lesz a sorsuk. És főleg, mikor? Nem kell építésznek lenni, hogy tudjuk, az üresen hagyott, fűtetlen házak, bármilyen jól és nemes anyagból épültek, előbb-utóbb pusztulásnak indulnak. 
A tudományos intézeteket már évekkel ezelőtt kiköltöztették az Országház utcai palotából.  Fotó: Országút
 

És sorolhatnánk: a Nagy Imre téren az egykori Magyar Királyi Ipari Anyaghivatal épülete, amelybe utóbb a Könnyűipari Minisztérium, majd a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) költözött, id. Janáky István alkotása az első nagy irodaházak egyike volt. A kopottságában is impozáns modernista épület, elkerítve az oszlopai közé költöző „illetéktelenektől”, gazdátlanul áll. Sokat beszéltünk a Belvárosban a letakart Fischer-házról, ki tudja, milyen állapotban van a szélfútta, egyre rongyosabb molinó alatt. S az is rejtély, mikor kerül sor az MTV-székházként ismertté lett egykori Tőzsdepalotára, Alpár Ignác másik ikonikus művére. S nem kevésbé drámai a valahai lipótmezei tébolyda méltatlan helyzete...

Persze ne higgyük, hogy ilyen és ehhez hasonló történetek csupán Budapesten fordulnak elő, még kevésbé, hogy a fővárosnak ezekbe a városképi,  ingatlangazdálkodási kérdésekbe most és korábban bármi beleszólása lett volna.

Csak néhány vidéki példa: Szentendrén a Paprikabíró utcában egy hatalmas, elhanyagolt kert közepén roskadozó, félköríves, oszlopos teraszú villában néhány évtizede a helyi szerb klub működött. Ma átjár a szél a házon, a kilógó gerendák nem sok jót ígérnek. Ahogy Debrecenben már csak a városvédők siratják az egykori Syposs-villát, amely, ha megmentik, méltón mutatta volna a város századforduló utáni építészeti fejlődését. A magántulajdonos nem így döntött, és a magyarázat szerint, minthogy nem zártsoros beépítésű volt a villa, bontásához nem kellett engedély. De említhetném Makovecz Imre siralmas állapotban lévő Cápáját Velencén és szekszárdi Sió-csárdáját, aztán Békésben a csákópusztai Batthyány–Geist-kastélyt…

Kiragadott példák – méltatlankodhat bárki, s mindjárt jöhet az ellenvetés is, rangos kastélyok születnek újjá elismerésre méltón. Valóban. És tegyük hozzá, egyre-másra bújnak elő a magukat históriainak mutató új épületek, s épülnek fel várak soha nem látott tornyai, emeletei... Így van.

Csakhogy a történeti építészet nem újraépítést jelent. Mindennél fontosabb lenne a meglévőkkel törődni, odafigyeléssel, gondoskodással, megakadályozni az értelmetlen pusztulást.

Nem kivárni, sőt a tétlenkedéssel elősegíteni, amíg visszafordíthatatlanul romlásnak indulnak, netán a Bem téri Radetzky-kaszárnya sorsára jutnak, hanem megbecsülni, megőrizni azt, ami megmaradt. Amíg még lehet.

Borítókép: Az egykori Gross-sarokház, a volt Postabank-épület a József nádor téren.  Forrás: https://szellemvarosok.blog.hu/