Aki ott volt azon a júliusi napon 2002-ben, jól emlékezhet, nem volt biztos a szavazás kimenetele, hogy utána annál nagyobb legyen az öröm. Mert nem egyetlen magyar elismerés született akkor, Tokaj mellett ott volt még Budapest korábbi világörökségi területének kiterjesztése, immár nemcsak a Dunaparti panoráma és a Várnegyed viselhette a címet, hanem az Andrássy út és környéke a millenniumi földalatti vasúttal.

Most, mikor Tokajban a világörökség tiszteletére rendezett konferencián a hozzászólókat hallgatom, nehezen szabadulok a gondolattól, hogy Budapesten nincs megemlékezés, pedig, ha már évfordulóról gondolkozunk, idén nemcsak a húsz évről lehetne megemlékezni, hanem a harmincötödikről is, hiszen 1987-ben (Hollókő-Ófaluval egy időben) az első magyar világörökség Budapest lett. De talán jobb is,

hisz épp az évforduló „tiszteletére” sérül a panoráma a MOL-toronnyal, s léteznek azok a problémák, amelyeket az UNESCO az elmúlt évtizedekben időről időre jelzett, kifogásolt, legyen szó az Andrássy út pufferzónájáról, kiemelten a régi pesti zsidónegyedről, a Városligetben felhúzott, de mindmáig be nem fejezett biodóm magasságáról, a Várnegyed kérdéseiről. S tegyük hozzá gyorsan, ez egyik sem fővárosi kérdés, a fővárosnak ezekben vajmi kevés szava volt, és nincs ma sem. Viszont manapság számos jel utal arra, hogy Magyarország, mint Részes Állam (hivatalosan ez az elnevezésük az Egyezményhez csatlakozott országoknak) szemében méltatlanul egyre kisebb a rangja, az elfogadottsága és ezáltal az elismertsége a világörökségnek, ezt pontosan mutatják az elmúlt év visszalépései az újabb jelöléstől.

Ám ne legyünk ünneprontók, térjünk vissza Tokajhoz, pontosabban szólva Tokaj-Hegyaljára, hiszen a világörökségi cím a történeti borvidék teljes tájegységét foglalja magába. Azt a folyók szabdalta, alacsony hegyek övezte lankás területet, amely hűen őrzi hosszú múltra visszatekintő bortermesztési hagyományát. Ahol a szőlődűlők, a présházak, a borpincék, az egymást követő falvak és kisvárosok kialakult képe egységesen mutatja a szőlőtermesztés, a borkészítés és a borkereskedelem évszázados tradícióit. A világörökség által védett teljes terület majd kilencszáz négyzetkilométer, ebből százharminckettő a magterület, amelyhez kilenc település – Tokaj, Bodrogkeresztúr, Bodrogkisfalud, Mád, Mezőzombor, Rátka, Szegi, Tarcal, Tállya – tartozik, emellett még a sátoraljaújhelyi Ungvári-pince, a sárospataki Rákóczi-pince, a hercegkúti Kőporosi- és a Gombos-hegyi pincesor, a tolcsvai Oremus-pincesor és a Bormúzeum pincéje. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a többi települést is magába foglaló védőzóna fontosságát, hiszen döntő a szerepük az egységes kép és a megőrzés, a környezeti terhelés szempontjából, területükön a fejlesztésnek figyelemmel kell lennie a magterületre, csak azzal összhangban óvható az érintetlensége, azaz a kultúrtáji értékek sértetlensége.

Természetvédelmi, kormányzati kezdeményezés nyomán a világörökségi cím elnyeréséért annak idején huszonhét település fogott össze a történelmi borvidéken. Bíztak a sikerben. De azt is meg kellett érteniük, hogy a listára kerülés indoka nem a tokaji bor. A világörökségi érték maga a „kultúrtáj”.

Ez utóbb olykor beárnyékolta az összhangot: emlékezzünk csak a tervezett szerencsi szalmatüzelésű hőerőmű hírhedt históriájára, a bányászat okozta tájsebekre, vagy arra a pillanatra, amikor néhány település kilépéssel fenyegetőzött, manapság pedig kérdés, mennyire sért majd természetvédelmi értékeket, ha valóban megépül a tervezett zárt kabinos libegő, amely két kilométert tesz meg a Tokaji Fesztiválkatlantól az erdőn át a Kopasz-hegyi tévétoronyig. A jelölés és az eredmény a borkultúrák sokféleségéről, az ezeréves szőlővi dékről, a természetföldrajzi sajátságokról, a vulkanikus dombok és a közeli sík, helyenként mocsaras, lápos vidék találkozásáról, a mikroklímáról, a napsütéses órák számáról, az aszús odást előidéző penészgomba meg a pincékben a borérlelő nemes penész jelenlétéről, az aszúkészítés több évszázados gyakorlatáról, akárcsak a hordók alapanyagát adó környékbeli tölgyesekről szólt. Mindezekhez csatlakozott a szőlőtermesztés és a borkészítés hagyománya, melyet már a XVI. században jog határozott meg, hogy azután a borvidék máig érvényes rendjét III. Károly király rendelete foglalja keretbe 1737-ben.

A világörökségi értékek sorába azonban nem kevésbé tartozik a térség településhálózata, a falvak és mezővárosok nemegyszer a középkorra visszatekintő településszerkezete, számos épülete, épületegyüttese a kis lakóházaktól, udvarházakon, kastélyokon, gazdasági építményeken, a vulkanikus tufába vájt, illetve épített történeti pincéken át a szakrális, az oktatási, és közigazgatási épületekig.

Miközben tájról, építészetről, borkultúráról beszélünk, ne feledkezzünk meg mindennek emberi vonatkozásáról sem, hisz Tokaj-Hegyalja részben természeti adottságainál, részben geopolitikai helyzeténél fogva, mezőgazdasága, kereskedelme révén lakosait tekintve is mindenkor sokszínű volt. A valaha itt élők népszokásokban és mindennapi ismeretekben, kultúrában és tudásban, vallási tradíciókban gazdag öröksége is része a táj, a természet és az építészet meghatározta világörökségi egységnek.

A világörökség büszke birtokosainak az elmúlt két évtizedben ezzel a kinccsel és értékes teherrel kellett együtt élniük, jól gazdálkodniuk, immár annak tudatában, hogy figyelő szemek kísérik munkájukat, s hogy hirtelen megnövekedett az érdeklődés is a terület iránt.

A turizmusé meg talán a befektetőké is, olyanoké szép számmal, akik valóban jó irányba akarták vinni a vidék fejlesztését, s bizonyára olyanoké is, akik csak gyors nyereségre, megtérülésre számítottak.

Az egyes települések és intézmények felelőssége nagy volt, és ma sem kevésbé az, érezték, érzik ennek súlyát a helyibéliek.

Nem mindegy, hogy a fejlesztések mire irányulnak és milyen határok között mozognak, kiknek a kezébe kerülnek. Ezért kapott hangsúlyt a felsőoktatás, a Tokaj-Hegyalja Egyetem turizmus-, azon belül is az örökségturizmus- és a világörökség-management-, illetve szőlész-borász-képzése. Hasonlóképpen kiemelkedő fontosságú, hogy végre megszületett, s immár nyomdakész a világörökségi arculati kézikönyv, amely pontosan leírja a kiemelkedő egyetemes érték tíz kritériumát, meghatározza az értékhordozókat. S nemcsak az ezeréves kultúra védett értékeinek alapállását írja le, hanem példáival hosszú távú megoldást kínál a folyamatos megőrzésre és védelemre.

Pincesor Tokaj-Hegyalján Fotó: Wikimédia Commons

Ha a jóféle borok kedvelői elégedetten konstatálhatják, hogy a nemes nedű hűen őrzi rangját, sőt a fenséges aszú és kistestvére, a szamorodni mellett most már ott sorakozik a legjobb borászok munkája nyomán elegánssá lett furmint is, éppúgy a települések, az épületek, az építészeti együttesek iránt érdeklődők sem csalódnak. Megújult, eredeti szépségükben helyreállított műemlékek, építészeti ritkaságok és az épített örökség szempontjából „csak” egyszerű lakóépületek sora sugallja, errefelé felelősen gondolkodnak, felismerték, megértették az értékőrzés fontosságát. Tudják,

a világörökségi lét nemcsak múló dicsőség, sok teherrel, nehéz kötelezettséggel jár, de teljesítésük közösségi érdek,

hiszen olyan – egyszerre megtartandó és megtartó – értékek megőrzését szolgálja, amelynek hozadéka nem csupán anyagiakban mérhető.

Nyitókép: Tokaj-hegyaljai látkép, a háttérben a magaslaton a tarcali Szent-Teréz-kápolna  Fotó: Matteo Bersani