Szép kort ért meg, sokáig dolgozott, mondhatná bárki. S ez valóban így is van, még akkor is, ha az utóbbi esztendőkben súlyosbodó betegségét már egyre nehezebben viselhette a tőle megszokott és szinte természetesnek vett nyugodt derűvel. Más kérdés, milyen sors, milyen alkotói lehetőség kísérte őt, akárcsak egész korosztályát.
S hogy honnan volt a derű? Egyszer arról mesélt, Szegeden nőtt fel, a Tisza-parton családjával mindennapi, kiegyensúlyozott polgári életet élt. A gyerekeket nem avatták be gondokba, s a háború idején, amikor Szeged határváros lett, menekülniük kellett, s a kisfiú akkor érezte meg először, milyen sok küzdelme lehetett a családnak. Budapest következett, aztán vissza Szegedre, majd 1949-ben ismét a főváros. Mégis, ahogy mondta, az a derű, amely gyermekkorában körülvette, egész életében segítette. Bár építész nem akadt a családban, nem volt pályaválasztásának hagyománya, 1952-ben műegyetemista lett, s professzorai, mint beszélgetésünkkor emlékezett, egy életre meghatározták útját, hiszen építészetet, művészettörténetet Pogány Frigyestől, középület-tervezést Weichinger Károlytól, statikát Csonka Páltól tanult. Persze az sem titok, hogy az egyetemi évekre rányomta a bélyegét, ahogy utóbb is végigkísérte nemzedéke útját (és tegyük hozzá, az őket követőkéit is a mai napig) a „kultúrharc”. Ez azonban Iványi Lászlótól távol állt, s amennyire lehetett, kivonta magát alóla. Úgy vélte, építészként számára a ház, a városképi együttes a fontos, a tervezőasztal jelenti a szabadságot. Íme, a nyugodt derű magyarázata.
A Tulipán utcai teraszház egyik tervlapja, 1963
Amikor a társadalmi-politikai változás engedte, már nemcsak magántervezést vállalt, hanem kilépve az állami alkalmazásból, 1989-ben létrehozta saját építészirodáját, a Planartot, amelynek vezető tervezőjeként jeles kortárs és műemléki rehabilitációval összekapcsolódó épületeket alkotott. Tanulmánytervet készített a nádasdladányi Nádasdy-kastély helyreállítására, terve alapján épült fel a műemléki környezetbe simuló irodaház a Magyar utcában. Aztán jött az egyik legösszetettebb feladat, a Közép-európai Egyetem műemléképületének, az egykori Festetics-palotának a helyreállítása és kiegészítése. Az eredetileg Pollack Mihály tervezte kétemeletes klasszicista sarokpalota minden örökségi értékét hűen megőrizte a megújítás, amelynek méltó mai eleme lett a tömb belsejébe "rejtett", az utcafrontról szinte nem látható, Pollack formáira rímelően hajlított vonalvezetésű oktatási torony. A nagy építészelőd munkáját minden gesztusában tisztelő, ugyanakkor a funkcionalitást is szem előtt tartó, visszafogott eleganciával megfogalmazott épületegyüttesért Iványi László és munkatársai joggal kapták meg a Magyar Építőművészek Szövetségének díját és Budapest Építészeti Nívódíját. S jöttek még szép számmal az irodaházak, köztük műemléki környezetben, a Wesselényi utcában magasodó, az utcaképbe pontosan illeszkedő Price Waterhouse Coopers-székház, a Montevideo utcai L alakú, háromemeletes, teraszos, vörös- és szürketégla-burkolatú irodaház épülettömbje, amelynek teljes épületmagasságú előcsarnokát kívülről és belülről hatszög alakú, nagy, döntött üvegtábla hangsúlyozza. S mellettük lakópark, társasház, villaház tervezése jelezte Iványi László alkotó életét, amelyet aktív irodavezetőként, tervezőként ugyan 2009-ben lezárt, de a gondolkodó, lényeglátó, az építészetet értő és tudását továbbadni mindig kész elmeként az utolsó időkig nem fejezett be.
Építőművészként életműve kerek egész, ami azonban megszakadt, s most már sohasem pótolható, az a többször elkezdett, s végül befejezetlenül maradt beszélgetéssor, amelyben ő maga elmondta volna életét, mindazt, amit pályájáról és az építészetről gondolt.
Nyitókép: A Festetics-palota udvara lett az egyetem üvegtetővel fedett aulája (balra) és a XX. századi szemlélettel tervezett oktatási torony (jobbra), 1995. Fotók: Iványi László archívumából
