(részlet a Magyar Szemle írásából)

Közösség és föld

Szükséges, hogy megtanuljunk újrakapcsolódni a minket fenntartó ökológiai és társadalmi környezetünkhöz, mert ebben az újrakapcsolódásban mélyülhet el együttérzésünk és gondoskodásunk. A gondolkodásunkat és cselekedeteinket sikeresen irányító elv a következő: mindig törekedjünk arra, hogy elmélyítsük szeretetünket, kiterjesszük annak hatókörét, mivel gondoskodásunk mélysége és hatékonysága csak szeretetünk meglévő mélységéből fakadhat. Tulajdonképpen hajlamosak vagyunk arról gondoskodni, ami iránt eleve érdeklődünk. A sürgetően fontos kérdés a következő: hogyan kondicionálhatjuk magunkat arra, hogy gondoskodásunk hatóköre kiterjedjen az idegenek, más fajok és a mindannyiunkat fenntartó természetes élőhelyek tágabb világára?

A kérdés megválaszolása azzal a felismeréssel kell kezdődjön, miszerint a személy gondosságának hatóköre bizonyos értelemben folyékony természetű: a fejlődési szakaszoknak megfelelően növekszik vagy csökken. Gyermekként a gondoskodásunk és törődésünk meglehetősen szűkkörű, tekintettel arra, hogy elsődlegesen önmagunkra összpontosítunk. De ahogy érünk, arra ösztönöznek bennünket, hogy belássuk: egy tágasabb emberi világban élünk, amely – miközben kétségtelenül hasznunkra van – elvárja, hogy cserébe gondoskodjunk róla. A felnőtté válás útja a közösségi felelősségvállalás elfogadásával jár, mert felnőttként már látjuk, hogy mások is függnek tőlünk, ahogy mi is függünk tőlük. Más szóval, életünk nem nélkülözheti a szükségleteket és a következményeket. Bár kölcsönös egymásrautaltságunk talán nem mindig nyilvánvaló, azonban a kicsit is figyelmesek számára világos, hogy cselekedeteink gyakran előre nem látható következményekkel járnak. Gyakran akaratlanul vagy akár tudtunkon kívül bántunk vagy segítünk meg másokat, ahogyan minket is hasonlóképpen bánthatnak vagy segíthetnek. Sokszor természetesnek vesszük kölcsönös egymásrautaltságunkat. Néha azonban gondolkodóba ejthetnek az olyanokkal való találkozások, akik tagadják ezt a kölcsönös függőséget. Amikor olyan felnőtt emberrel találkozunk, aki azt állítja, hogy az élete nincs hatással a másikéra, és őt viszont a legkevésbé sem érinti a mások élete, akkor furcsának vagy tompának, sőt talán betegnek találhatjuk az illetőt. Ha valaki tagadja egymásra utaltságunkat, valójában kívül helyezi magát a közösségen és az általa nyújtott gondoskodáson, örömön és gazdagságon. Az az állítás, hogy elegendők vagyunk önmagunknak, teljesen függetlenek, és nincs szükségünk közösségi támogatásra, azt sugallja – ahogy Arisztotelész egyszer megjegyezte a Politikában (1253a) –, hogy már nem emberi lénnyel, hanem állattal vagy istennel van dolgunk. Akárhogyan is értelmezzük az ilyen individualistákat, állatként, istenként vagy egyszerűen csak zavarodottnak vagy provokatívnak látjuk őket, a legtöbbek számára nyilvánvaló, hogy a teljes és egészséges emberi élet azon felelősségek vállalásától függ, amelyek lehetővé teszik és támogatják közösségi életünket.

A fentiek röviden leírják azt, amit már régóta tudunk: az ember társas lény. Az elszigetelten létező egyéni emberi életről beszélni teljességgel értelmezhetetlen volna, hiszen ehhez meg kellene tagadnunk, hogy egy anyától születtünk, hogy fejlődésünk során gondozásra szorultunk, hogy beszélünk egy nyelvet, és hogy egy hagyomány és kultúra alapján határozzuk meg önmagunkat (és egy adott értékrendhez igazítjuk életünket). Mindazon jegyek, amelyek a sajátosan emberi életet meghatározzák, kizárólag olyan közösségi kontextusban jelenhetnek meg, amelyek vagy közvetlenül éltetnek minket, vagy jelentéssel és értelemmel veszik körbe életünket. Ha nem törődnénk ezekkel a kontextusokkal, vagy nem gondoskodnánk róluk, az önteltségre és a legnagyobb hálátlanságra utalna.

Fel kell azonban tennünk a kérdést: vajon hasonlóan korlátoltak, arrogánsak vagy hálátlanok vagyunk-e akkor, amikor gondoskodásunkat embertársainkra korlátozzuk, és ezáltal megtagadjuk a tágabb, nem emberi világgal való kölcsönös függésünket? Egyre többen gondolják úgy, hogy a válasz: „igen”. Egy ökológiailag megalapozott nézőpontból azok, akik gondoskodásukat és törődésüket az emberi közösségre korlátozzák, olyanok, mint a gyermeteg vagy erőszakos jellemű emberek, akik úgy gondolják, hogy a középpontban ők maguk állnak. Alapvető hiba nem elismerni, hogy a létezők kölcsönös egymásrautaltságának köre túlmutat az emberi fajon. Nem egyszerűen kulturális lények vagyunk, akik egy zárt emberi világban élnek. Megtestesült biológiai lények is vagyunk, ami azt jelenti, hogy szükségszerűen és konkrétan kötődünk a biológiai élőhelyekhez és az azokat fenntartó evolúciós folyamatokhoz, és függünk tőlük. Az ökoszisztémák egészsége egyértelműen hozzájárul a saját egészségünkhöz, ahogyan a mi tevékenységünk is képes ártani vagy segíteni az ökoszisztémákat. A trükk az, hogy az embereket rávezessük kölcsönös egymásrautaltságunk felismerésére.

Desmond Morris zoológus egyszer megjegyezte, hogy az emberek „abban a furcsa önelégültségben szenvednek, hogy azt hiszik, valahogy a biológiai kontroll felett állunk”. Ez az önelégültség egyeseket arra a fantasztikus elképzelésre késztetett, hogy közeleg az a nap, amikor istenekként nem kell többé betegségektől és a haláltól szenvednünk. Sokakat vezetett ahhoz az elgondoláshoz, hogy a természetes élőhelyek hatalmas területeinek pusztulása vagy megkárosodása emberi következmények nélkül maradhat. Bármi legyen is ennek hátterében, akár az a vallási idea, hogy az ember Isten képmására teremtetett, akár a saját mindenhatóságunkba vetett humanista hiedelem,15 egyre nehezebb fenntartani azt az elképzelést, hogy legyőzhetetlenek vagyunk. Az arra irányuló kísérleteink, hogy a világot teljesen a saját kedvünkre és előnyünkre alakítsuk, olyan élőhelyeket eredményeztek, amelyek nem csak számunkra, de sok más élőlény számára is lakhatatlanok. A szennyezett föld és víz, a kimerült ózon, az antibiotikumoknak ellenálló kórokozók, a mérgező anyagok kiömlése és a szupergyomok – hogy csak néhányat említsünk saját alkotásaink közül – egyre nagyobb veszélyt jelentenek az emberi egészségre. A felületes szemlélők kivételével mindenki számára világos lehet, hogy a Föld természetes élőhelyeinek állapota és egészsége hatással van az emberi közösség egészségére, függetlenül attól, hogy teljes mértékben átlátjuk-e az ezzel kapcsolatos összefüggéseket.

Az emberi kultúra sorsa elválaszthatatlanul összefonódik a Föld sorsával. Ha az emberiség jólétét szembeállítjuk a Föld jóllétével, azzal mindkettőnek ártunk.

Ahhoz, hogy jobban megértsük az emberiség és a Föld közötti kölcsönös függőséget, a talaj szemszögéből kell szemlélnünk önmagunkat. Bár ez a perspektíva, tekintve nagyrészt városi kultúránkat, furcsának tűnhet, mégis lényeges, mert a termőföld és annak folyamatai biztosítják az élet kedvező feltételeit. A talaj nem élettelen vagy halott anyag. Sokkal inkább egy összetett test, amely élőlények milliárdjait tartalmazza, amelyek naponta teszik lehetővé az élet és a halál folyamatainak fenntartását. A talaj a szó szoros értelmében az az alap, amelyen a földi élőlények táplálkoznak és élnek. Nem véletlenül tekintette sok ősi – mezőgazdasági és preagrikulturális – civilizáció a földet annak termőtalajával és vizével együtt egy nagy szellem vagy teremtő erő megtestesülésének. A talaj az elsődleges helyszín, amelyet az élet és a halál erői ismételten átjárnak. A bibliai felfogás szerint ez az a közeg, amelyen keresztül az élet isteni ereje érvényesül.

A talaj központi szerepének ez az ideája nem teljesen idegen a nyugati kultúráktól, amelyek temetési rítusaikban az emberiség és a föld közötti kötelékről beszélnek. Gondoljunk csak az anglikán egyház imakönyvében16 található temetési szertartások Commendation című szakaszára: „Te egyedül vagy halhatatlan, az emberiség teremtője és alkotója; mi pedig halandók vagyunk, a földből lettünk, és a földbe térünk vissza. Mert így rendelted el, amikor megteremtettél, mondván: »Por vagy, és a porba térsz vissza.«” Bár sokan divatjamúltnak tartják ezt a fajta beszédet, mégis kifejezi annak érzését, hogy életünk elválaszthatatlanul kötődik a földhöz. A Genezisben (1Móz 2:7) elbeszéltek szerint Isten a földből formálta az első embert, és élőlényt teremtett belőle azáltal, hogy orrlyukaiba lehelte az élet leheletét. Ez a bibliai jelenet még akkor is megdöbbentő, ha nem szó szerint értjük, mert leleplezi azt az elbizakodott gondolatot, hogy biológiai gyökereinktől függetlenül is élhetünk. Arra is késztet bennünket, hogy megkérdőjelezzük azt a koncepciót, miszerint az emberi életet gond nélkül el lehet választani vagy el lehet különíteni a nem emberi életektől, hiszen itt egyértelműen fogalmaz a Szentírás arról, hogy az állatok és a növények ugyanabból a földből kelnek életre (vö. 1Móz 2:9 és 2:19).

Az emberiség és a talaj közötti kölcsönös egymásrautaltság nem kizárólag ezen a vallási szemléleten alapul. A kapcsolat sokkal gyakorlatiasabb és közvetlenebbül is nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük, hogy minden élet a táplálék megfelelő megemésztésétől, a föld, a víz és a levegő tápanyagaitól függ. Élelem nélkül nem élhetünk. Talaj nélkül nem tudnánk élelmet termelni. Ezért talaj nélkül sem az emberiség, sem más élőlények nem maradhatnak életben. Ez a rövid szillogizmus nyilvánvalóvá teszi azt, amit számos civilizáció, köztük a miénk is, tagadott vagy elfeledett.

Bár ábrándozhatunk a talajtól független életről, amikor például hidroponikus farmokat vagy szintetikus élelmiszergyárakat tervezünk, vagy amikor az űrkolóniákra való tömeges kivándorlást helyezzük kilátásba, ezek a gondolatok egyszerűen irreálisak. Nem többek légből kapott elképzeléseknél, ugyanis figyelmen kívül hagyják az édesvízhiányt, vagy elfelejtik, hogy még a szintetikusan előállított élelmiszerek is olyan tápanyagoktól függnek, amelyek végső soron a földből erednek. Továbbá, miért gondolnánk, hogy jó életünk lehet a barátságtalan világűrben, amikor egy olyan bolygón, amely egyedülállóan alkalmas az emberi táplálkozásra, ezt nem tudjuk megvalósítani? Amint azt a tudósok ma már egyértelműen dokumentálják, az emberi lét a természet számos olyan jótéteményéből táplálkozik és azoktól függ – például a vizes élőhelyek víztisztító képessége, az erdők oxigéntermelése, a talaj és a víz megtartása a növénytakaró által, a víz és a jég hőmérsékletének stabilizálása –, amelyek viszont valamilyen módon a talaj épségétől függenek.17 Gazdaságunk, még akkor is, ha a szolgáltatás vagy az információ korszakába lépett, végső soron a természetes folyamatok jótékony hatásaira támaszkodik. A talajra tehát nem csak a tányérunkra kerülő ételhez van szükségünk. Ahogyan a talaj más élőlényeket is teljeskörűen kiszolgál, ugyanúgy az emberi életet jellemző sokféle szükségletet is kielégíti.

Mivel a talaj létfontosságú láncszem az élet fenntartásában, számos történész megjegyezte, hogy a mezőgazdaság mintegy tízezer évvel ezelőtti megjelenése az emberi történelem legforradalmibb fejlődését indította el. Az eke ugyan lehetővé tette számunkra a talaj manipulálását, nem csupán az emberiség javát szolgálta, hiszen emellett hatalmas pusztítást is okozott. Wes Jackson, egy vezető kortárs agrárkutató szerint amíg nem ismerjük fel az eke kártékony hatásait, addig nem alakíthatunk ki olyan gazdálkodási és élelmiszer-termelési gyakorlatokat, amelyek hosszú távon valóban fenntarthatóak. A szántóföldi mezőgazdaság, amellett, hogy az emberi társadalmak és kultúrák növekedését lehetővé tevő áldás, egyúttal „globális betegség” is, amely – ha nem kezeljük megfelelően – azzal fenyeget, hogy civilizációnk végét sietteti.18 Egy történelmi példa mindezt világossá teheti.

Gondoljunk csak az ókori sumér civilizációra. Földműveseik nagy leleményességgel és kemény munkával az Eufrátesz és a Tigris folyók közötti területet kiterjedt gabona- és takarmánytermő vidékké alakították át. Mezőgazdasági sikerük egy hallatlanul kifinomult kultúra megszületéséhez vezetett. Azonban ez a siker viszonylag rövid ideig tartott, és ennek okai leginkább a talajban végbement változásokban keresendők. Az erdőirtás Mezopotámia északi részén talajerózióhoz és a folyóvizek iszapjának felgyülemléséhez vezetett. Ahogy az iszapos üledékképződés következtében megemelkedtek medreik, a folyóvizek egyre kiszámíthatatlanabbak lettek, az áradások pedig gyakoribbak. Az iszap nemcsak a folyók útját változtatta meg, de gyakran az öntözőrendszereket is eltömítette.

Egy másik, ezzel együtt járó probléma volt, hogy a túlöntözés és a talajvízszint emelkedése következtében megnövekedett a talaj sótartalma. Megfelelő vízelvezetés nélkül a sók, amelyek természetes körülmények között a vízben oldottan fordulnak elő, a talajban felhalmozódnak. Ha a só a talajban elér egy bizonyos koncentrációt, a föld olyan mértékben mérgeződik, hogy a növények nem tudnak többé fejlődni. Az iszap és a só együttesen talajpusztuláshoz, a földterület pusztulása pedig a sumér civilizáció alapjául szolgáló mezőgazdaság elszegényedéséhez vezetett. Nyilvánvalóan túlzás lenne azt állítani, hogy a sumér civilizáció az öntözés miatt bukott volna meg. Ellenben nem lehet letagadni, hogy a föld pusztulása hatalmas, sőt talán döntő szerepet játszott e civilizáció átalakulásában.19

Ha más kultúrák történelmére pillantunk, hasonlóan azt láthatjuk, hogy a talajra nehezedő terhelés és szélsőséges igénybevétel sok esetben kulturális megpróbáltatáshoz vezetett. Azok a társadalmak, amelyek nem tudják ellátni magukat, nem fenntarthatóak, hacsak nem folyamodnak olyan radikális stratégiákhoz, mint az idegen területek meghódítása, az élelmiszerek importálása vagy az áttelepülés. Nyilvánvaló, hogy mindegyik stratégia magában hordozza azt a kockázatot, hogy a civilizáció integritása megbomlik. Ahogyan azt most már tudjuk, a főníciai, görög és római civilizációkat gyengítette, hogy elhanyagolták földjeiket. Látva a jelenlegi talajpusztulás globális kiterjedtségét, annak is nyilvánvalóvá kell válnia, hogy a hódítás, a behozatal és az áttelepülés stratégiái egyre kevésbé megvalósíthatóak, hiszen mára alig maradt egészséges földterület, amelyet meghódíthatunk, ahonnan importálhatunk, vagy ahova áttelepülhetünk.

Tévedés lenne azt hinni, hogy az ősök nem voltak tisztában a hibás mezőgazdasági gyakorlatuk káros hatásaival. Bár lehet, hogy nem értették a kártékony módszereik mögött meghúzódó tudományos összefüggéseket, az azonban világos volt számukra, hogy az emberi tevékenységgel kárt lehet tenni a földben, és hogy a termőföld romlásáért az emberi aktivitás felelőssé tehető. Homérosz a domboldalak erdőirtásának jelenségére utalva az Iliászban a következőket említi:

„hát a folyók, mik az istenekéi, dagadva rohannak,

sok hegyi ösvényt elvágnak zúgó zuhataggal,

és harsogva szakadnak a bíbor tenger ölébe

fővel a bércekről, letarolva az emberi munkát:”20

Platón Kritiaszában szintén említést tesz a talaj erózió miatt történt lecsupaszodásáról. Jóval később, 1797-ben George Washington a Leveleiben panaszkodott a földet megerőszakoló farmerek vakságára és harácsolására: „Tönkretesszük a már letarolt földeket, és vagy több fát vágunk ki, ha van, vagy kivándorlunk a nyugati vidékre... Annak a földnek a fele, harmada vagy akár negyede, amit mi megcsonkítunk, jól megmunkálva és megfelelően megművelve többet teremne, mint az egész a mi gazdálkodási rendszerünk szerint.”21 Az idézett részletek arra engednek következtetni, hogy a problémánk nem mindig a tudatlanság volt. Talán jobb lenne, ha a föld folyamatos pusztulásáról úgy beszélnénk, mint ami egy szándékos vakság következménye. Bár „tudjuk” minden egyes alkalommal, amikor egy falat ételt eszünk vagy faanyagot használunk otthonunk építéséhez, hogy sorsunk összefonódik a talaj sorsával, mégis úgy viselkedünk, mintha legyőzhetetlenek lennénk, és meg tudnánk állni önmagunkban, elkülönülve a természetes élőhelyektől, amelyekből életünk ered. Erkölcsi és szellemi elfajulásként kellene jellemeznünk a tágabb környezetünkkel szembeni felelősségvállalásnak ezt a makacs elutasítását. Ez valójában egy kultúra lehető legnagyobb mértékű kudarca.

Állítom tehát, hogy a tágabb világunktól való függésünk – amit ma úgy mondanánk, hogy az ökológiai folyamatokba és összefüggésrendszerbe való beágyazottságunk – tényleges, szükségszerű és vitán felül áll. Míg az iparosodás előtti kultúrák ezt a függőséget gyakorlatilag rituális tevékenységükön keresztül értették meg, addig a mi kulturális életünk minden erejével arra irányult, hogy az emberiséget eltávolítsa vagy elszakítsa ökológiai kötelékeitől. Ez a folyamat önmagunk hamis megértéséhez vezetett, ahogyan a természeti források pusztulásához is, amelyektől függünk. A hitelesebb élet reménye, egy olyan életé, amely valóban emberi, annak felismerésén múlik, hogy életünk függ attól az élettől, amelyet a talaj tesz lehetővé. Röviden, emberi identitásunk túlmutat bőrünkön és lelkünkön, és magában foglalja a teremtés egészének hatalmas kiterjedését. Hivatásunkat mint tisztességes teremtett lényeknek most, identitásunkat kiterjesztve újra kell fogalmazzuk.

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/7-8. számában olvasható.

(Fehérné Cserép Emese fordítása)

Nyitókép: John Rogers Herbert: Laborare est orare (1862)

15 A kérdéshez lásd bővebben: David Ehrenfeld: The Arrogance of Humanism. New York, 1978, Oxford University Press. Ehrenfeld vizsgálódásának célpontja – talán leginkább így nevezhetnénk – az elbizakodott humanizmus, hiszen a kötet szerzője megkérdőjelezi a humanista antropológiát, melynek lényege „az emberi értelembe vetett felsőbbrendű hit – annak képessége, hogy az ember szembenézzen a társadalmat érintő számos problémával és megoldja azokat, illetve átrendezze a természet világát, a férfiak és nők ügyeit úgy, hogy az emberi élet virágozzon” (5).

16 The Book of Common Prayer.

17 A természetes élőhelyek emberi jóllétet támogató hatásainak részletes felsorolását és leírását lásd: Nature’s Services. Societal Dependence on Natural Ecosystems. Ed. Gretchen C. Daily. Washington, 1997, Island.

18 Vö. Wes Jackson: New Roots for Agriculture. Lincoln, 1980, University of Nebraska Press. Ebben a könyvben Jackson összefoglalja a valóban fenntartható mezőgazdaság előtt álló főbb problémákat, majd bemutatja saját, évelő polikultúrákon alapuló gazdálkodási modelljét. Ez a módszer, mivel érintetlenül hagyja a talajalapot, és keveri a növényfajokat, kevésbé tesz minket függővé a növényvédő szerek és műtrágyák használatától, ezáltal csökkenti a talajerózió és -mérgezés veszélyét, növeli továbbá a vízvisszatartást és elősegíti a mikrobák és a talajélet fejlődését.

19 Vö. Daniel Hillel: Out of the Earth. Civilization and the Life of the Soil. London, 1991, Aurum, 1991. (Különösen: 11. fejezet.) Hillel, a nemzetközileg elismert agronómus kiválóan mutatja be a talaj természetét és annak jelentőségét az emberi kultúrák múltjában és jelenében.

20 Iliász, 16. ének. Devecseri Gábor fordítása.

21 Idézve: The Land Report. (1999) 63. sz. 5. A tizenkilencedik századi farmerek kimerülő talajra adott válaszainak részletes történelmi feldolgozását lásd: Steven Stoll: Larding the Lean Earth: Soil and Society in Nineteenth-Century America. New York, 2002, Hill & Wang.