– Régebben nem volt jellemző, hogy egy tudós ember értsen a lovakhoz, mesterségekhez. Mennyit számít egy tudományos kérdés eldöntésében, ha kutató nemcsak kutat valamit, hanem élőben űzi is a kutatása témáját?

– Meglehetősen sokat. Mindez azonban nem újdonság, mindig voltak a kutatók között ilyenek, a mi területünkön például Szőllősy Gábor, aki az íjászatban és a lovaglásban is jártas volt. A zenetörténeti kutatásokban is jelen voltak zenészek, az irodalomtörténészek közül is sokan tudtak zenélni, táncolni, elég talán csak Csörsz Rumen István barátomra utalnom. Azaz a kutatói sokoldalúság mindig is létezett. Ami a honfoglalás korával kapcsolatban újdonság, az az, hogy ezek a tapasztalatokat általában nem mutatták be olyan széles körben, mint ahogy ma egy film esetében lehetséges. A mai helyzethez nem kis mértékben hozzájárult a hagyományőrzők és a régészek összefogása, amely valamiért egy ideig nem történt meg a rendszerváltás után. Mostanra viszont több éves szakmai együttműködés és barátság alakult ki, mindenki igyekszik – a saját ismeretei, tapasztalata által – valamit hozzáadni a kérdések megválaszolásához. Sőt, ami még fontosabb: a hagyományőrzőkkel folytatott együttműködés új korszakot tudott nyitni a kérdésfelvetések terén is.

– Mire gondol pontosan?

– Arra, hogy a közös tapasztalatcserék során olyan kérdések vetődnek fel, amelyek az íróasztal mellett ülve nem jutnának az ember eszébe. A hagyományőrzők által létrehozott tárgyak vagy az életre keltett események olyan gyakorlatias kérdések sorát vetik fel, amelyek a kutatókat is el kell gondolkodtassák. Ezek megválaszolása pedig közelebb vihet bennünket a letűnt korok emberéhez és világához. Azaz a hagyományőrzők és a régészek együttműködése mindkét fél számára hasznos tanácsokat és információkat képes nyújtani. Ennek az együttműködésnek az eredménye a mostani film is.

– Tudna egy gyakorlati példát mondani arra, hogy miben változik meg a kutató egy ilyen munka során?

– Természetesen! Én például nagyon későn kezdtem el lovagolni, holott ez egy, a honfoglalás korával foglalkozó szakember számára nagyon hasznos tudás. A nomád világ a lóra alapult, munkaeszköz, haszonállat, társ is volt egyben. Ezekből adódik, hogy ha az ember nem ért semmilyen szinten a lovakhoz, a lótartáshoz, akkor az egykori élet számos aspektusát nem fogja tudni megérteni. Azaz a praktikus ismeretek révén számos dolog „feltárulhat”, olyan értékek, célok, kihívások, amelyek a 9–10. századi magyarság életében is meglehettek. Ha az ember elkezd lovagolni, rájöhet olyan dolgokra, amelyek teljesen megváltoztatják a szemléletét. Ehhez már alapszintű lovaglási tudás, no meg az istállóban való tevés-vevés is elég. Nekem ez személyesen sokat jelentett, képes volt növelni a látókörömet.

– Az íjászat területén is nyújthatott segítséget?

– Igen, ezt magam is megtapasztaltam. A tudományos életben lévő kihívások olykor ugyanis megkövetelik, hogy elhagyjuk a kutatóintézetek és a múzeumok falait. Felnőtt koromban azért kezdtem aktívabban íjászkodni, mert a barátaimnak elkezdtem lefordítani egy íjászkönyvet, és szembesültem azzal, hogy mindaddig nem tudom jól, hitelesen lefordítani a szöveget, amíg végig nem járom azt az utat, ami a kötetben le van írva. Azaz a kutató hiába érti a szavakat, a valós értelem gyakorta akkor tárulkozik fel, akkor válik érthetővé, ha meg is tapasztaljuk a történteket.

 

– A filmben részletesen szólnak az íjakról, nyilakról. Honnan lehet tudni például azt, hogy milyen fából készültek?

– A nyilak esetében ez pontosan megállapítható, mivel a vas nyílhegyekre időnként a rozsdásodással együtt korrodálódott némi faanyag is. Ebből pedig meg lehet határozni a fának a faját. Az íjak esetében ilyenekről nem igazán beszélhetünk, viszont számos párhuzamot ismerünk más népektől, hogy ők miből készítették az íjakat. Van egy jellegzetes anyagkör, amely a Kárpát-medencében létezett. Úgy tűnik, hogy a kőrisfa lehetett az íjkészítés egyik legfőbb alapanyaga.

– Ismert, hogy ezeket a jellegzetes íjakat meddig használták a magyarok?

– Nem igazán. Furcsa módon a honfoglalás kori magyar íjat sokkal jobban ismerjük, mint a következő századokét. Gyakorlatilag nincs is forrásunk ezekről, mivel a kereszténnyé lett államban már nem tették a harcosok fegyvereit a sírokba, így azok nem is maradhattak ránk. Egyetlen magyar íjat ismerünk a 14. századból, Firenzéből, amely a Medici-gyűjteményben maradt fenn. Ez már egy jóval modernebb változat, mint a 9–10. századi magyarok íjai. A tárgyi források hiányában is úgy néz ki, hogy a hosszú szarvú íjak a 13. századig egészen biztosan meglehettek a Magyar Királyság területén.

– Mit tudhatunk azokról a hétköznapi tárgyakról, amelyek nem kerültek a sírokba?

– Sajnos nagyon keveset, csak sejtéseink lehetnek. Éppen ez az egyik legjelentősebb probléma, hiszen majdnem mindent, amit a honfoglalókról tudunk, a sírok leletanyagának alapján ismerjük. A holtak mellé helyezett eszközök, ruhák, más tárgyak viszont sohasem képezik le teljesen az élők világát. Sajnálatosan kevés telepfeltárás történt, amelyek a mindennapi élet sajátosságaira nyújthatnának választ. Így jelenleg ennyit tudunk, ezzel kell gazdálkodnunk, ezekből kell következtetéseket levonnunk.

 

– Marad a „kísérletezés”. Van olyan téma, amelyben a régészek, a történészek és a hagyományőrzők vélekedése nem egyezik?

– Vannak ilyen kérdések, amelyek a film kapcsán is előjöttek. Ilyen például a védőfegyverek, páncélok és sisakok kérdésköre. A hazai régészeti leletanyagban ugyanis alig van láncing vagy sisak. Egészen pontosan csupán egyetlenegy sisak ismert, Pécs mellől, valamint egy láncingdarab a szabolcsi földvárból. Ez nagyon kevés, ezért a régészek úgy gondolják, hogy a magyarok nem vagy alig használtak ilyen védőeszközöket. Ugyanakkor más történeti, művészettörténeti források alapján ismert, hogy a nomád népek elit hadereje alkalmazott ilyeneket.

– Más lett volna ez a magyaroknál?

– Történészként úgy gondolom: attól, hogy a drága páncélok, sisakok nem kerültek a sírokba, még meglehettek. Talán az értékük miatt nem helyezték őket a halott mellé, de az is lehet, hogy nem képezték a katona személyes tulajdonát. A párhuzamok alapján azonban egyértelmű, hogy a nemzetségfők, törzsfők, fejedelmek és az ő kíséretük ilyen védőeszközöket használt. A hagyományőrzőkkel közösen végzett munka is azt bizonyította: elképzelhetetlen, hogy a honfoglaló magyarok mindenféle védőfelszerelés nélkül vásárra vitték volna a bőrüket.