A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom teremtésvédelmi munkacsoportjának vezetője, Zlinszky János humánökológus felvezetésében megvilágította, hogy a címben feltett kérdés mennyire nem újkeletű. Az iparmágnások részvételével megalakított Római Klubban már a '60-as években olyan sorskérdésekről beszélgettek, mint például hogy fenntartható-e a termelés exponenciális növekedése a XXI. század végéig. Megbízták a világ egyik legjobb egyetemét, hogy járja körül a témát.
A különböző politikai értékrendek, anyagforgalmi modellek, természethasználati módok, népesedési trendek hatásait vizsgálva, a felvázolt gazdaságpolitikai forgatókönyvek közül az egyik szinte tökéletesen beteljesedik:
nyakig benne vagyunk abban a túllövés-összeomlás folyamatban,
amely akkor még csak „a radaron látszódott”. A környezeti változások befolyásolják mindennapjainkat, megkérdőjelezik a fejlődést, hovatovább népeink biztonságát.
Gelencsér András, éghajlatváltozással kapcsolatos légköri kémiával foglalkozó vegyészmérnök, a Magyar Tudományos Akadémia doktora és a Pannon Egyetem rektora, valamint Tálas Péter, az új típusú biztonsági kihívásokkal és Közép-Európa biztonságpolitikájával foglalkozó kutató, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének vezetője beszélgetett a természettel és egymással való bánásmódunk összefüggéseiről, ok-okozati kölcsönhatásairól és a nem túl távoli jövőre vonatkozó kilátásainkról.
A kiindulópont az, hogy a fenntarthatóságba feltétlenül beletartoznak az energiahordozók és az ásványkincsek is. Gelencsér András szerint erőforrás oldalról nagyon komoly feltételei vannak
egy modern társadalom fennmaradásának, azaz nem a természetet, hanem magunkat és a civilizációnkat kell félteni.
Az ásványi anyagok, az energia fogyása mindenképpen változást fog generálni, de ettől még nem biztos, hogy „rosszabbul” fogunk élni, mert az életszínvonalunk megítélése szubjektív.
A környezetvédelem (beleértve egyre hangsúlyosabban a klímavédelmet) talán az egyetlen olyan terület, amelyet a civilek tettek közbeszéd tárgyává és végső soron biztonságpolitika kérdéssé. Az elkövetkező generációk számára ez lesz az egyik legfontosabb biztonságpolitikai kérdés, mert a klímaváltozásnak rengeteg – ma még részben nem is ismert – hozadéka van, ami ugyanannyi biztonsági problémát is indukál.
Tálas Péter szerint a hétköznapok biztonságpolitikai kérdéseit onnan lehet felismerni, hogy rendkívüli eszközökkel kell megoldani őket. Mindeközben a biztonság fogalma is szubjektív, tehát az adott társadalom szabja meg, hogy meddig érzi magát biztonságban. Az ember szociálpszichológiai szempontból nem szereti a biztonságát veszélyeztető helyzeteket, és ilyenkor általában a politikusokhoz, a kormányzathoz fordul.
A kormányaink pedig szerte a világban szeretnek bennünket megmenteni. Néha olyan dolgoktól is, amiktől nem kellene.
Különösen, mert a fenyegetettség idején cselekedni kell, nem kell kikérni az ellenzék véleményét és lazább a költségvetési fegyelem is.
Ma a Kárpát-medencében viszonylag szűkölködünk erőforrásokban, ezért rá vagyunk utalva a különböző geopolitikai kapcsolatokra. Ez a fajta hiány pedig biztonságpolitikai veszélyt jelent. Vannak országok, amelyek azt mondják, hogy nincs erőforrás-hiány és nincs függés, mert elég pénz áll rendelkezésükre a beszerzésre. Az országok többségében azonban a békeidőben megszervezett beszerzési csatornák kevéssé diverzifikáltak, így most új források után kell nézni. Technológiailag természetesen van megoldás, hiszen az erőforrások rendelkezésre állnak a bolygón. A gond az, hogy
egyfajta energiakapkodás megy, ami kifejezetten ellentétes minden fenntarthatósági céllal.
Amikor a politikusok újra összerakják a mátrixot, akkor a túlfogyasztásunkat akarják szinten tartani, hogy kiszolgálják szavazóikat. Ennek érdekében most egy csomó erőforrást fordítanak arra, amit az elmúlt évtizedekben elhanyagoltak.
Például az orosz gáz, a már kiépített csővezetékeken szállítva „halványzöldnek” tekinthető a palagázhoz képest, amit Amerikában három-négy havonta új repesztéses fúrással termelnek ki, cseppfolyósítanak, sebtiben megépített flottákkal áthoznak az óceánon és itt újra gázzá alakítanak.
Lehet, hogy a palagáz energiamérlege végül nem negatív, de mindenképpen nagy energetikai visszalépés és környezetterhelés
az ára annak, hogy az európai kisemberek milliói kihúzzák a telet. Ráadásul a most kiépített méregdrága szállítási kapacitásokat a krízis elmúltával tudhatólag el fogjuk dobni. Ennek a gyors és bármi áron történő megoldásnak beláthatatlan hatása lesz az emissziós értékre, ami már nem a következő generáció problémája, hanem a miénk!
Legtöbbünknek nincs hozzáférése az energiahordozók forrásaihoz és a beszerzésük forrásáról, szállításuk módjáról sem mi döntünk. Akkor mit tehetünk világunk fenntarthatóságáért?
Az egyes ember az energiával csak annyit tud tenni, hogy spórol!
Magyarország lakossági földgáz-felhasználása 2014-ben 2,5 milliárd köbméter volt, 2021-ben 4 milliárd köbméter. Mindeközben háromszázezer fővel csökkent a népesség. Ez az adatpár plasztikusan mutatja, hogy – észrevétlenül vagy tudatosan – hihetetlen mennyiségű luxust fogyasztunk, ami biztonságpolitikai veszélyforrássá válik!
Energiaválság van, és most különösen is igaz, hogy csak az el nem használt energia igazán fenntartható és biztonságos.
A gondolkodásunk megváltoztatása a kulcskérdés:
ha például az energiafogyasztásunkon valamilyen külső nyomásra változtatunk és nem saját belátásunkból, akkor az biztonságpolitikai kérdés. Más, ha azért nem fogyasztunk, mert nem tudjuk kifizetni a korábban elérhető termékeket és szolgáltatásokat, és más, ha önként viszonylag csekély energiaigényű dolgokban keressük az örömünket, például beszélgetünk, társasjátékozunk vagy akár elmegyünk a kocsmába és helyi sört iszunk.
Ha százezrek ilyen szemlélettel költik a pénzüket, akkor a pénz is nagyobb arányban megmarad, jól is érzik magunkat, és az ország energiafogyasztása is jelentős mértékben csökkenhet. Az igény oldaláról szűnik meg a hiány. Vagy – lényegtelennek tűnik, de – fontos volna, hogy mindenki olyan munkát végezzen, amit szeret.
Félő, hogy a magyarok jelentős része nem szereti a munkáját, ennek megfelelően másban – gyakorta a fogyasztásban – akar kitűnni, ezzel akarja magát örömforráshoz juttatni.
Ennek megváltoztatása is csak egyéni szinten elképzelhető, de az ilyen társadalmi szintű tudatváltozások sokasága idézhetné elő végül az európai civilizáció neoreneszánszát, ahol újraértékeljük a szellemi kincseket, és újból ezek kerülnek az értékrend csúcsára, a pénz és a luxus helyére.
A mai energiaválságból tehát kijöhetünk pozitívan is, függetlenül attól, hogy az azt kiváltó ok egy teljesen értelmetlen hatalmi játszma. Nem a sokat emlegetett fegyverlobbi szponzorálja a háborút, hiszen akkor nem lenne lőszerhiány és nem azt látnánk, hogy egyik fél sem készült ilyen hosszú harcokra. Másodlagos, hogy például nálunk a lázas fegyverkezés most azért zajlik, mert harminc évig nem zajlott.
A honvédségre nem költöttünk, mert az is egy olyan terület (ahogy például az oktatás, az egészségügy, a környezetvédelem), ahonnan feltűnés nélkül ki lehetett húzni pénzeket. Motiválhatnák a háborút az Ukrajna területén lévő erőforrások is, de ha erről az oldalról nézzük, akkor a háború tökéletesen értelmetlen. A különböző erőforrások különböző földrajzi helyeken vannak, és az országok ezekkel egymást látják el. Ezt a hálózatot nem lehet elvágni, illetve, ha elvágjuk, akkor az egész összeomlik. A globalizált világban tökéletesen irracionális dolog a háború.
Ráadásul ma már az erőforrások többsége nem materiális jószág, hanem különböző high-tech termékek és tudás,
amit nem lehet elvenni. A globalizáció időszakában az érdekérvényesítésnek teljesen mások az eszközei. Ma inkább csak az háborúzik, aki gyenge, az háborúzik, aki nem tudja megvásárolni a javakat, nem tudja diplomáciával elintézni az ügyeit.
A fenntarthatóság szempontjából az ellátási láncok megszakítása olyan dolgokat is érint, mint például a neon, amelynek a termelése Ukrajnában zajlott. A neon azokhoz a lézerekhez kell, amelyekkel a csipeket gyártják és a hiány komoly ellátási problémát indukált, hiszen nélküle nem tudnak csipet gyártani, se autóba, se mobiltelefonba, se máshova.
A két szakember az elmondottak ellenére is bizakodó, mert egy válság mindig alkalmas arra, hogy új utak, új megoldások születhessenek. Fordulópontnál vagyunk. Ha kellően megijedünk és kellően közelinek érezzük a fenyegetést, akkor tudatilag meg tudunk változni, és ezt
a kényszerleszállás-szerű pályát módosítva valamilyen tervezett visszafejlődéssel vagy visszavonulással tudunk tovább élni.
Győzni könnyű, de veszíteni csak a legnagyobb stratégák tudnak úgy, hogy megmaradjon az egység! Ha azt hisszük, hogy ez a válság majd elmúlik és utána újra eljön a Kánaán, akkor mind belehalunk. Ugyanakkor el kell kerülni a másik végletet, a túlzott bűntudatot is, amely megbénítja a társadalmat. Olyan a helyzetünk, mint egy betegség, amely rávilágít, hogy eddig rosszul éltünk; inkább kezdjünk el futni, normálisan étkezni, aludni, satöbbi. Nagyon sok embernek sikerül, de
most tömegesen kellene új életet kezdeni.
Lássuk meg a jelenlegi helyzetben (is) az értéket, és a változást ne kényszernek éljük meg, hanem lehetőségnek.
