A XII. Építészeti Biennálén a neves olasz építésziroda, az OMA*AMO gyakornokaként a Rem Koolhaas rendezésében készült fő kiállításon dolgozott. Mit gondolt akkor az építészetről?
Az idei biennálégondolatom motivációs bölcsője a 2014-es Monditalia-projekt volt. Még egyetemistaként jelentkeztem az OMA-hoz gyakornoknak, de kezdetben fogalmam sem volt róla, mekkora lehetőség, hogy a biennáléprojekthez osztottak be. Most úgy tekintek rá, hogy ott kezdtem el igazán a szakmát. A Monditalia a művészettörténetet, filozófiát, kutatásmódszertant, írásgyakorlatot egyesítve szólt az építészet vízióiról – azokról, amelyekből végül talán nem épül ház, ám nem kevésbé fontosak, mint a megvalósultak. Két egyetemi tantárgy elsajátításával már lehetne házat építeni, sőt, valójában egy szárazépítő szakiskolában végzett szakember is meg tudja oldani a feladatot, de az építészet ennél sokkal több, és a Velencei Biennálé erről szól.
Mi volt a filozófiája a pályája kezdetén, miként kapcsolódott az építészethez?
Akkor aligha tudtam volna fogalmazni. S hogy a pályaelhagyás, a tudás alternatív, házon kívüli alkalmazása az ars poeticám, arra csak most, a doktori iskola végzése közben döbbentem rá. Abban az időben úgy gondoltam, mindazt, amit Olaszországban tapasztaltam, tudásként haza kell hoznom, brandet építve rá, annak ellenére, hogy addigra már tisztában voltam vele, milyen szűk nálunk a kreatív terület, s mennyire hiányzik a kultúrközeg. Ezért kimerül az alkalmazott grafikában és reklámdizájnban, értetlenség kíséri a kurátori munkát, a víziók kidolgozását, de még a kutatást is.
Az OMA-s tapasztalatokkal felvértezve, elszántan és lelkesen kezdtem dolgozni egy építészirodában, majd két év múlva egy jó barátommal eldöntöttük, hogy úgy tudjuk az „üvegplafont” följebb tolni (áttörni semmiképpen sem), ha a saját bőrünket visszük a vásárra.
Ezért megalapítottunk egy prototípus-irodának nevezett stúdiót, a Very Good Office-t. Piaci alapú építészeti megrendeléseket teljesítettünk – volt köztük háztervezés, eseményszervezés, pályázat, koncepciókidolgozás –, szerethető gyerekek voltunk, üzleti tervek nélkül. Amikor 2019-ben vége lett, megbeszéltük, hogy mindenki a saját útján megy tovább. Az enyém a Breuer Marcell doktori iskola lett Pécsett, ennek a vége a biennáléprojektet megalapozó mestermunkám volt. A szakmagyakorló, a szakbarbár és a szaki – 10 év 10 munkájának összefüggései és azok összegzése 100 oldalban – ez a címe a doktori disszertációmnak, amelynek mindhárom szereplőjét magamról mintáztam.
Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató és Pintér Márton kurátor a kiállításon
Fotó: Szabó Zsófia/Ludwig Múzeum
Meglepődött, hogy elnyerte a kurátori munkát?
Abból a szempontból nem, hogy biztos voltam abban, ez egy koherens, rendben lévő, szolid anyag, amely megfelelő tartalmi tényeken nyugszik, és ahol be szeretnénk mutatni, oda nagyon is illik, értő szakemberek elé kerül. A közös munka jó hangulatban zajlott, benne volt a levegőben, hogy ez a friss szemléletmód rezonál a főkurátori témára, de az is minket igazolt, ahogy a nemzetközi sajtó reflektált rá.
Korábban azt mondta, hogy hamar érezte az üvegplafont. Mi ennek az oka? Mindig voltak tehetséges, újító magyar építészek, most is Hofstätter Béla és Domány Ferenc Margit körúti Dugattyús-házában beszélgetünk – a ház a maga korában, 1937-ben úttörő volt. Miért nincs kísérletezőkedv a mai építészekben?
Globális a probléma. Erről beszélgettem a német Bau-Netz Media munkatársával, szerinte Németországban is egyre inkább vadkapitalista nyomás nehezedik az építészetre.
A szemünk láttára omlik össze az az építész szakma, amelynek korábban erős hatása volt kultúrára, társadalomra, politikára, üzleti életre.
és GDP-től függetlenül lakhatási válság van, mindenki felfüggesztette a presztízsberuházásokat (Szaúd-Arábiának sincs nyolcezermilliárd dollárja befejezni a saját gigaprojektjét). Magyarországon az üvegplafonnak nemcsak ez az oka, egyszerűen nem alkalmazzuk a korszerű tudást, a jövőálló víziókat. Haladjunk, nem kell művészkedni, nem kell ötletelni, határidő van, legyenek készen a falak, adjuk át a projektet – hangzik a verdikt. Excelben épül minden, hardcore szakbarbári tudásra van szükség.
Ön a budapesti Metropolitan Egyetemen tanít. Erre reagál az oktatás is?
Az oktatás még őrzi a színvonalat, de nem képes támogatni a hallgatók elhelyezkedését a piacon. Nehéz helyzet, amikor a piacról élő irodákba szuper tehetséges építészek érkeznek, de a háztervezéshez hiányoznak a készségeik, a kísérletezéshez viszont nem kapnak terepet. Át kellene gondolni a specializációkat, szakképzéseket is. Tőlem sokan megkérdezték most a biennálé után, hogy építész vagyok-e? Kijelenthetem, hogy tíz év elteltével úgy állok itt én is, mint pályaelhagyó.
Mosolygó ház? A velencei magyar kiállítás teremrészlete
Fotó: Novák Dóra/Ludwig Múzeum
Abszolút. Ha egy mondatban kell megfogalmazni, miről szól a kiállítás, azt mondanám: egy kimerevített diskurzust állítottunk ki. Egy problémát és az azt övező feszültséget.
Mi az építészet, ki az építész és mit jelent ma építésznek lenni?
Építésznek azt lehet nevezni, aki az építészeti tudásából kiindulva hoz létre valamit.
Tizenhárom emberi történetet dolgoztunk fel, tizenhárom különböző tudományágból.
Van közöttük feltaláló, tudós, zenész, közéleti, kulturális és médiaszakember, egyetemi oktató – azt kerestem a munkatársaimmal, milyen alternatív alkalmazása lehet az építészeti tudásnak. A feltételek egyszerűek: olyan projekteket kerestünk, amelyek megalkotója építésznek tanult, itthon él, de maga a projekt nemzetközileg ismert és pozitív perspektívájú.
Hogy reagáltak a kiválasztott személyek a felkérésre?
Volt, aki szóhoz sem jutott, mert mindig is büszkén vallotta, hogy ő építész volt. De ott a legfiatalabb résztvevő, Regős Krisztina, aki matematikus pályára váltott, természetes és mesterséges térkitöltő mintázatokat vizsgál a geometria szemüvegén keresztül. Önálló női kiállító Varga Judit, Emmy-díjra jelölt filmes díszlettervező, látványtervező, berendező. Az ő példájuk kapcsán érdekes kérdés merül fel, amivel mi itt nem tudtunk foglalkozni, de előbb-utóbb kellene: hová tűnnek az építésznők, miért nincs köztük Kossuth-díjas.
Mi az oka annak, hogy az egyetemen kétharmad a nők aránya, a gyakorlatban kétharmad a férfiaké?
Erről a társadalmi krízishelyzetről végzett tudományos kutatómunkát projektcsapatunk meghívott kutatója, Böröndy Júlia, a Women in Architecture alapítója, vezető szerkesztője. Különlegesség Somlai-Fischer Ádám start-up társalapító, aki a családjával együtt szerepel, feleségével és gyerekeikkel együtt állítják ki közösen készített projektjüket, melynek címe: Architecture of Our Family.
Akadtak kritikai hangok, amelyek kifogásolták, hogy gyakorló építészek helyett pályaelhagyókkal foglalkozik. Miért?
Mert a pályaművem nem arról szólt. Ha nyersen akarok fogalmazni, ahogy mondtam is,
az én ars poeticám, szakmai hitvallásom maga a szakmaelhagyás.
2016-ban fordult meg először a fejemben a biennálés pályázat lehetősége, de inkább kiírtam magamból az Építészfórumon, ahol Így terveztek ti címmel jelent meg a cikkem. Fricska volt, huszonnyolc képzelt pályamű a Citadella rekonstrukciójára, amire azért nem pályáztam, mert akkoriban még a friss üvegplafonhatás miatt dühös és dacos voltam. Az azóta eltelt tíz év alatt a megértés, elfogadás stációi után átcsapott bennem abba az ambícióba, hogy amiben hiszek, azt össze kell foglalnom, át kell adnom. A velencei kiállítás egy valaha volt nívós, mára elhagyatott építészirodát idéz, ahol az építészek inkább a szakmán kívüli sikerprojektjeiken dolgoznak. A kiállítás tartalma három tételből áll (résztvevők–sikerprojektek–hallgatói visszajelzések), amelyeket az RGB (piros-zöld-kék) arculati szín reprezentál. A magyar pavilon friss perspektívát és alternatívákat mutat pályakezdőknek, pályaelhagyóknak és pályamegtalálóknak, s azt bizonyítja, hogy az építészi tudásra alapozó tehetség kibontakoztatására igen nagy szükség van az egyre nagyobb kihívásokkal terhes világunkban.
A pályán lévő építészek sem maradtak ki, nekik is szánjuk a kiállítást. Szeretnénk, ha megnéznék és elgondolkodnának. Az pedig jó kezdet lehet a diskurzus megindulásához a hazai építészet aktuális, problematikus kérdéseiről.
Felmérést készítettünk az építészeket képző összes hazai egyetemen. Mindenhová személyesen mentünk el, bemutatkoztunk, előadást tartottunk, beszélgettünk, és utána nyújtottuk át a kérdőívet. Háromszázkilenc önkéntes és anonim visszajelzést kaptunk, ez a Magyarországon tanuló építészhallgatók tíz százaléka, elég nagy merítés, akár pontosnak is tekinthető.
Sikerként éli meg?
Kompromisszummentes sikernek. Egyetlenegy félelmem volt, hogy az a dédelgetett tízéves vízió, amit összefoglaltam a doktori munkámban, a biennálé-projekt sokszereplős volta miatt kompromittálódik, ráadásul mégiscsak egy országot képviselek egy nívós eseményen. A Nincs itt semmi látnivaló-projektben életműveket dolgozunk fel, tematizálunk újra, hallgatókat képviselünk, közösséget építünk és kritikának adunk hangot csapatmunkában munkatársaimmal, Graf Andrással és Manhertz Ingriddel, akikkel a pályázatot készítettem, ők társkurátorok, valamint Böröndy Júliával, aki a Women in Architecture Hungary kutatást végezte. Ők azok, akik nemcsak az elméleti anyaggal, hanem a projekt gyakorlati részével is foglalkoztak. A biennálé a jövővel foglalkozik, ezért nem ünneplésről van szó, hanem diskurzusról, problémafelvetésről és megoldásról.
Nyitókép: A Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjában
Fotó: Novák Dóra/Ludwig Múzeum
