Hivatás, amely a meglévővel, a fizikailag létezővel foglalkozik, és mégis: mindig van új fölfedezni, megérteni, megtanulni, kreatívan megoldani való. Lényege azonban mégsem csak az anyagi létezőkben rejlik, hanem abban az üzenetben, amelyet a műemlékek valamennyiünk – személyek, közösségek, a nemzet (és világ…) – számára közvetítenek.
Védelem, megőrzés, hitelesség
Ebben a végéhez közeledő évben műemlékekkel, műemlékvédelemmel kapcsolatos fontos évfordulókról is megemlékezhettünk. A világszerte megtartott emlékező rendezvények tartalma igencsak változatos lett. Hiszen ki gondolhatta volna korábban, hogy szomorú időszerűséget adnak a napjainkban is zajló háborúk a hetven éve, 1954-ben elfogadott Hágai Egyezményről (benne fegyveres összeütközés esetén a kulturális javak védelméről) szóló tanácskozásoknak? Az emberi életek elvesztéséhez nyilván nem mérhető, mégis megdöbbentő a háborúval érintett közösségek, népek örökségében végbevitt, és a másik fél identitását hordozó értékekben – adott esetekben szándékosan is – okozott pusztítás. Pótolhatatlan veszteség, nemcsak és nem is elsősorban fizikai értelemben…
Megőrizni rom voltában, vagy újra fölépíteni? A zsámbéki romtemplom sorsa a műemlékvédelem sok évtizedes kérdése
A második világháború értékpusztulásait és a történeti örökségen ejtett sebek gyógyításának tapasztalatait, tanulságait értékelve, s a „hogyan tovább” kérdésére a választ keresve fogalmazódott meg hat évtizede, 1964-ben a Velencei Charta (a műemlékek és műemlékhelyszínek megőrzéséről). Hitet téve arról, hogy nemcsak a kiemelkedő, nagy méretű műemlékek fontosak, hanem épített környezetünk minden egyéb, meglévő kincse is. Érték, mégpedig saját magával való hiteles önazonosságában az, ezért úgy kell gondozni, restaurálni, használni, hogy ez a hitelesség ne szenvedjen csorbát.
Nem könnyű a hitelesség fogalmát úgy meghatározni, hogy az a világ minden kulturális régiójára egységesen értelmezhető és érvényes legyen – erre a Világörökség Egyezmény (UNESCO, 1972) alkalmazása során derült fény. Így vált szükségessé harminc éve, 1994-ben a hitelességről szóló Nárai Dokumentum elfogadása. Annak jelzéseként kapta a dokumentum (és nem a charta) megnevezést, hogy kifejezze: a kulturális régiók sajátosságai párhuzamosan érvényesülhetnek, azaz nem akar semmiféle erőltetett, egységesített szemléletet érvényesíteni – inkább azt hangsúlyozza, hogy
minden egyes kulturális régióra a saját hitelességkritériuma, megközelítése érvényes.
Azaz például Európában nem lehet hivatkozási alap az ázsiai kultúrákban (mondjuk a rekonstrukció alkalmazásában) hitelesnek elfogadott gyakorlat.
A lébényi Szent Jakab-templom históriája az Árpád-korra tekint vissza
Természetesen minden évfordulótól függetlenül is számos nemzetközi és hazai szakmai iránymutatás, charta, dokumentum, nyilatkozat – és még más műfaji megnevezéseket is sorolhatnék – született a műemlékek, a műemlékvédelem, és napjainkban már a jóval tágabb körök: az épített örökség, az épített környezet értékeivel, azok védelmével, méltó használatával összefüggésben. Gondolhatnánk, akkor minden rendben van, hiszen egyre pontosabban és egyre részletesebben tudható, mit, mikor és hogyan kell tenni, ahhoz és azért, hogy a meglévő értékek, és különösen a „krémek krémje”: a műemlékek – épületek, együttesek, történeti kertek, történeti tájak – fennmaradjanak, és a következő nemzedékek számára is változatlan hitelességgel közvetítsék elődeink alkotásainak szépségét, történeti üzenetét.
Az idő dimenziója
Szép és örömteli lenne azt gondolni, hogy rendben van az értékek elismertségének és megóvásának helyzete – de talán nem szükséges bizonygatni, hogy ez a gyakorlatban sajnos nincs így. Vajon miért nem? Talán a jó szándékú szakmai nyilatkozatok áradata belterjesen a szakembereknek szól, vagy mégoly, mindenki számára szépen hangzó általánosságokat fogalmaz meg a meglévő örökségi értékekkel kapcsolatban, hogy azok alapján nehéz bárkitől konkrét cselekvést várni.
Mondhatnók, mindez a szakemberek dolga. Igen, de korántsem csak az ő feladatuk! Mert az igaz, ahhoz, hogy legalább ne ártsunk, elengedhetetlenül kell a szaktudás, ráadásul olyan összetett feladatról van szó, amelyben sokféle szakterület együttműködésére is szükség van – de ez még nem elég.
A műemlékesek, az örökség értékeivel foglalkozók ugyanis nem önmagukban és főleg nem önmaguknak dolgoznak, hanem mindenkinek.
Lelkesedőknek, közömbösöknek és azoknak is, akik ezt az egész „műemlékesdit-örökségesdit” jobb esetben fölöslegesnek, rosszabb esetben egyenesen a fejlődés akadályozójának tekintik, például azért, mert a „műemlékek minden jó helyet elfoglaltak” a város szövetében.
A dégi Festetics-kastély helyreállítása példaértékű
Fotó: NÖF
Turistaként szemlélve a világot, mindjárt egységesebben pozitív a megítélés: csaknem mindenki igyekszik a híres történeti városokat, helyszíneket, műemlékeket személyesen fölkeresni, s – több-kevesebb elmélyüléssel – megérezni, megérteni a hely szellemét, akarva-akaratlanul is gazdagodni élményétől. Mert a találkozás a műemlékekkel – ünnep. A mindennapokra is átvihető ünnep. Valami azonban hiányozni látszik ehhez. Az értékek ismerete, ráismerés az értékeinkre? Az is, de sokkal inkább az, hogy érzelmileg is kötődjünk hozzájuk, értve és érezve, hogy a környezetünk önazonosságát hordozó műemlékek, történeti épületek nélkül mi magunk válnánk gyökértelenné. Valami nagyon lényeges veszne el, az idő dimenziója.
Örökség vagy kvázi örökség
Ünnepek közeledtével különösen fontos, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Olyankor nem foglalkozunk azzal, kinek mekkora munkája van a szépségben és a ragyogásban. S a hasonlatot folytatva: a környezetünk ünneprétegét hordozó értékek, műemlékek megbecsülése, gondozása nagyon összetett munka. Ez az egyik ok, amiért az épített örökség hiteles fenntartását nem kevesen egyre inkább nyűgnek vagy akár indokolatlannak tartják – megelégedve a külső látszat megtartásával, esetleg újraalkotásával. Ez a tendencia azonban súlyos károkat, veszteségeket okoz, háttérbe szorítja az örökségi elemek hagyományos megőrzését, folyamatos tovább éltetését, egyre gyakrabban helyettesíti hiteltelen, könnyen előállítható pótlékokkal. Az örökségi értékek termékké válnak, „eladhatóságuk” fontosabb lesz, mint a hitelességük.
Mert a valódiak helyett jobban megéri kvázi örökséget „termelni”, amely (látszólag) éppen olyan, vagy mint mondják, jobb is, mint az eredeti, ráadásul sokkal gazdaságosabban „üzemeltethető”, gazdagabban jövedelmez. Ám ami az efféle „megújítással” megszűnik létezni, az örökre elveszett.
Hiába lesznek egyre fejlettebbek a műemlékek, történeti épületek kutatásában alkalmazott tudományos eszközök és eljárások, ha ahhoz, ami az eredeti, hiteles adatokat hordozza, többé már nem lehet hozzáférni. Mennyivel fontosabb, teljesebb tárháza lehet a más forrásból meg nem ismerhető információknak egymásra rétegződő történeti (építési) periódusait őrző műemlék épület a maga egészében.
A legkisebb anyagdarab is rejthet mással nem pótolható ismeretet egy műről.
Láthatóvá válik a láthatatlan, az idő: akár egy idős, ráncos emberi arc megrendítő szépségében az évek, az élet teljessége.
Vizuális hatások sokasága ér nap mint nap mindannyiunkat, emiatt (is) egyre inkább csak a látványos számít érdekesnek, figyelemre méltónak. Ebben a megközelítésben a szerényebb vagy éppen töredékes talán nem is fontos – tehát vagy nem érdemes a megőrzésére energiát fordítani vagy ki kell egészíteni, gazdagítani szükséges. S ennek megvalósításához „varázslatos” eszközként jelent meg az információs technológia, legújabban pedig a mesterséges intelligencia alkalmazásának esélye. Valóban nagyszerű lehetőség, korábban nem is remélt segítséget jelent az értékek megismerésében, szinte végtelen távlatokat nyit hatalmas adathalmazok értelmező feldolgozásában, lehetséges elvi rekonstrukciós megfontolások képi – virtuálisan térbeli – megjelenítésében.
Új távlatokat nyit a tudományos értelmezés számára, de ezzel egy időben azt a csalóka érzetet is kelti, hogy a műemléknek, akárcsak az elektronikus játékok szereplőinek akár „több élete” is van, lehet. Ami szélsőséges esetben (akaratlanul) a műemlékek értékvesztését, elpusztítását is relativizálja, s ezzel súlyos veszély forrása lehet.
Érdemes tehát odafigyelni arra, hogy szeretettel, féltő gonddal megőrzendő műemlékeink valódi értékei helyett nehogy látványos, de egyéni és közösségi gyökereinket már nem képviselő értékpótlékok díszletei között találjuk magunkat.
Nyitókép: Lechner Ödön terve nyomán épült föl 1905-ben a városligeti Sipeki-villa, amely tulajdonosa végrendelete értelmében 1944 óta a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének a székháza
