A műszaki egyetem címzetes docense, a városrendezési, építészeti és műemléki feladatokkal egy-aránt foglalkozó Palatium Stúdió egyik életre hívója,
a Kortárs Építészeti Központ alapító kurátora, neve a 4-es metró generáltervezőjeként, az egységes koncepció kialakítójaként, négy állomás tervezőjeként éppúgy ismert, mint a komáromi Monostori Erőd és a bajnai Sándor–Metternich-kastély megújulásának vezető tervezőjeként. Főépítészként a város egészével, a városfejlesztéssel kell foglalkoznia.

A városfejlesztésnek az a nehézsége, hogy valójában jövőkutatási gondolkodást igényel, olyan várost kell kitalálnunk, amilyen ma még nincs, nem ismerjük a mozgatórugóit, nem ismerjük a népességét, a gazdasági hátterét. A könnyebbség, hogy az urbanisztikát fölfoghatjuk afféle „trial and error” játékként, azt keressük, mi az, ami valahol működik, amiből jó példákat lehet adaptálni. Adaptálni, mert nem lehet mindent egy az egyben átvenni. A városépítés nagy tehetetlenségű rendszer, s minél több információval tudom helyes pályára állítani, annál jobb lesz a végeredmény. Mindig vannak átemelhető előképek, urbanisztikai gondolatok, közülük kell kiválasztani a megfelelőt.

Nem feltétlenül beépítési formákról vagy stílusokról beszélek, hanem gyakorlatokról, döntéshozatali módszerekről.

Arról, hogy ma már senki sem képzelheti el a városfejlesztést társadalmi részvétel, elfogadottság nélkül, hiszen enélkül vakvágányra kerülhetnek a projektek.

Milyen Budapestet képzel el, merre kell tartania a városnak?

Az unos-untalan emlegetett kompaktváros modellt kell követni. Ez azt jelenti, hogy feszes szerkezetben, rövid utazásokkal bejárható, szociális intézményhálózattal ellátott, hatékony, racionális rendszerek épülnek föl. Persze nincs minden talpalatnyi föld beépítve, a térstruktúrában helyük van a zöldfelületeknek. S hogy ezt hogyan lehet elérni?

Erő Zoltán, Budapest főépítésze
Fotó: Merész Márton/Erő Zoltán archívumából

 

Az elhagyott ipari vagy vasúti területek, a volt honvédségi, netán lakatlanná vált zónák bevonásával. Fontos, hogy nem a zöldfelületeket akarjuk beépíteni, nem a Sas-hegyet vagy a Margit-szigetet, de a Sas-hegy tövében lévő Kelenföldi pályaudvar vagy a laktanya területét, amit nem használnak, azt igen.

Ne terpeszkedjenek üresen a város szerkezetében értékes, közlekedésileg is ellátott területek. A rozsdaövezet rehabilitálására gondolok.

A feladat nem könnyű, nagy a talajszennyezés, talajcserére, másutt lőszermentesítésre van szükség, sok területen valószínűleg találunk még 1944-ben ledobottés fel nem robbant bombákat. Azután jön a közművesítés, az utak kiépítése, az alapinfrastruktúra létrehozása.

Ezek nem maradhatnak el a zöldmezős fejlesztésnél sem…

A gondok mindenütt megvannak. De még mindig jobban járunk, mintha az agglomerációban, a kukoricás helyén akarnánk lakóterületet létesíteni. Saját jövőnket éljük fel a zöldfelületek, szántók vagy gyümölcsösök beépítésével. Ráadásul ezek a külterületek távol vannak, az embereknek ingázniuk kell nap mint nap. S akkor még nem beszéltünk a közművekről, arról, hogy az agglomerációban az infrastruktúrát eredetileg jóval kisebb településre tervezték, mint amilyen az manapság. Budapest szuburbán területeivel terjeszkedik, de ennek nincsenek meg a feltételei.

Megakadályozható Budapest szétterülése?

Szemléletváltással igen. Nehéz azt mondani, hogy holnap meg lehet változtatni, de most a kormányzatnak is erős törekvése az agglomerációs települések családi házas fejlesztéseinek megszigorítása. Központi döntésre van szükség a zöldterületet fölzabáló tendencia megállítására. Persze ami megtörtént, az már megtörtént, s az önmegtartóztatás csak lassan kezd el működni.

Az a szomorú, hogy az urbanisztikai szakma 1990-ben ugyanígy pontosan látta, hogy a gyorsuló szuburbanizáció veszélyes folyamat. Aztán elmondta 2000-ben is, hogy fékezni kellene.

Közben meg ott vannak a parciális érdekek, hiszen ha családi házat építek a kukoricásra, vagy építési telekként adom el, az egyre inkább fölértékelődik. Ilyenkor győz az ingatlanfejlesztés.

Korábban részt vett a budapesti városrehabilitációs program és a városfejlesztési koncepció megalkotásában…

Ez az egyik nagy szomorúságom, már 1997-től részt vettem a budapesti városrehabilitációs folyamatok előkészítésében, a program megírásában. Mióta főépítész vagyok, nincs ilyen program. Beírtuk most is a jövő évi költségvetésbe, akárcsak az értékvédelmi támogatást, ám ebben a forráshiányos időszakban a kiforrott, működő programokra sem jut pénz.

Legalább a gondolkodásban benne van…

Nem eléggé. Újra kell értelmezni a gondolkodást is, ma mások a feltételek, mint huszonöt éve. Más a társadalmi háttér, más a lakhatási igény, valamilyen módon a belvárosi lakást mint ingatlanpiaci terméket újra kell pozicionálni. Ez most marketinges megfogalmazásnak hangzik, de kifejezi azt, amit gondolok. Az 1990-es évek végén nyilvánvaló volt, hogy a belső városrészekben sok idős ember, többségében özvegyasszony lakik. A hölgyek túlélik a férjüket, és maradnak a Belvárosban. Ez a képlet mára megváltozott, a hölgyek is elmentek. De ahhoz, hogy fiatalok költözzenek a Belvárosba, valaminek történnie kell. A térfoglalási folyamatban mindig vannak pionírok és követők. Nálunk most a külföldiek a pionírok, rengeteg külföldi diák, házaspár, gyermekes család lakik a Belvárosban. Ők mutatnak követhető utat, életformát. Persze nem körgangos, szoba-konyhás lakásokban, hanem olyanokban, amelyekben jó élni, ahol ki lehet alakítani az igényeknek megfelelő lakást.

Ez lehetséges felújított régi épületekben is, nem kell feltétlenül újépítésűben gondolkodni.

Az új lakóknak új lakásformát kell kínálni. És ez nem mond ellent az értékvédelemnek, tehát lehetséges úgy, hogy közben megmarad az épület eklektikus hangulata.

Egy későbbi korból kedvenc példám a Kerepesi úti lakótelep. Az ötvenes években igényes anyaghasználattal épült, földszint plusz négyemeletes házak, hatalmas platánfák, viszonylag kényelmes közösségi területek.

Csakhogy a lakások ötven négyzetméteresek. Azonban megindult egy folyamat, ezeket összenyitják, s kiderült, hogy az ideális, megnyugtató lakókörnyezetben remekül lehet élni, nagyszerű közlekedéssel. Semmi ok a  felszámolására, csak támogatni kell az átalakulást. Ez is rehabilitációs folyamat. Általában sem mondanám, hogy le kell bontani a lakótelepeket. Kétszer is nyert XIII. kerületi lakótelepi környezetben megvalósult projekt budapesti építészeti nívódíjat: az egyik egy óvodafelújítás, a másik egy kis park volt. Az az üzenete a nívódíjnak, hogy jó színvonalú fölújítással föl lehet értékelni, vonzóvá lehet tenni azt a lakókörnyezetet, amely fizikailag megfelelő, csak erkölcsi megítélése mondja elavultnak.

És a jövő?

Meggyőződésem, hogy az alacsony, nagy sűrűségű beépítéseké, sorházaké, átriumházaké, láncházaké a jövő.

Egyre több urbanista fogalmazza meg, hogy a családi házas település fenntarthatatlan, társadalmilag finanszírozhatatlan. A családi házakat el kell látni közúttal, közművel, közvilágítással, köztisztasággal, közrendőrrel. Álomnak szép, de az álmokat nem mindig tudjuk megvalósítani.

Mi a helyzet a történeti városnegyedekkel?

Boldog voltam, amikor léteztek társasházi támogatások, boldog vagyok, amikor egy-egy műemlék megújul. Tudom, hogy a Párisi udvarból szálloda lett, a budapestiek nem járnak oda, legföljebb megcsodálják, de azt azért lehet szeretni...

ami a Várban történik, annak nem tudok örülni, a vasbeton replikákat nem tudom hova tenni… nagyon rossz koncepciónak tartom a nagyobb, magasabb, sűrűbb beépítésű Várnegyedet.

A korabeli írások szerint elhibázott volt már az eredeti építkezéskor, a XIX. század végén és a XX. elején is.

Rossz volt. Egyes épületek esetében, mint például a Szentháromság téri minisztériumépület (épp manapság növelik meg újra), ezt a háborús pusztítás után a helyreállításkor korrigálták, és most az új szemlélet megint fölülépít, nagy kupolát tesz. A főváros főépítészét nem kérdezik meg erről, nem hívnak ilyen tervtanácsokra, nincs is olyan tervtanács, amelyik erről véleményt formálna…

Mi történik a Citadellával?

Megint valaki anélkül faragta át, hogy bárkinek a véleményét megkérdezte volna. Egyszer már hozzányúltak az 1890-es években, csákánnyal belebontottak, csak hogy elrontsák a Bach-korszak utálatos emlékét. Az szimbolikus tett volt, de most megint átfűrészelték két-három helyen.

A Citadella a város fölött
Fotó: Wikimédia Commons

 

Budapest világöröksége megsínyli?

Mindig szóvá teszi a Világörökség Bizottság a várbeli beépítéseket. Szóvá tette a MOL-toronyházat is… Volt idő, amikor a világörökségi véleményt még figyelembe vették. A 2000-es évek elején a budai rakpart szélesítéséről volt szó, próbáltuk elegánsan úgy megoldani, hogy ne okozzon nagy vizuális problémát a kétszer két sáv. Az UNESCO-bizottság ellenvéleménnyel élt – a projekt lekerült a napirendről. A szemlélet változik, ma már inkább az a kérdés, hogyan lehetne a pesti rakpartot autómentessé tenni.

Milyen a mai Budapest? Mit tud, ha a százötven éve egyesült Buda, Pest, Óbuda tekintetében beszélünk róla?

Nagyon tudja azt, amit elődeink láttak benne.

A Dunapartok tájképi megjelenése, Pest és Buda kapcsolata a Gellért-hegyről nézve gyönyörű, ahogy a város ráfordul a Dunára, az olyan nagy léptékű gesztus, mondjuk ki, a százötven éves Budapest gesztusa, amely a mai napig magával ragadó.

Amikor az 1870. évi X. törvénycikk értelmében megalapították a Közmunkák Tanácsát, s döntöttek az új hidakról, a rakpartok kiépítéséről, képletesen szólva kialakítottak egy cipzárt a Margit-szigettől a Csepel-szigetig. A magánfejlesztők létrehozták a Bem rakpart, a Belgrád rakpart elegáns palotasorát, megépült az Országház, kialakult a város kompozíciós rendje. Ez nagyszerű.

Az ötvenes-hatvanas évek városfejlesztése hozott innovációt, keresték az emberi léptékű lakótelepeket. A hetvenes évektől épített panelházak nem szépek, de infrastrukturálisan jók, a manapság emlegetett „tizenöt perces város” gondolatának megfelelnek. A kilencvenes évek óta épültek sem nem szépek, sem nem jók, nincs meg bennük ez a funkcionális adottság. Nem betonhomlokzatúak, hanem hőszigetelő anyaggal burkoltak, üveg erkélykorlátaik vannak – de ettől ezek még nem innovatív, nem fölüdítő házak. Ahogy nem azok a mostanában emelt nagy középületek sem, a legújabbak közül csak a Magyar Zene Háza hozott igazán újat. A MOL-toronynak is az a jóvátehetetlen hibája, hogy totális agresszivitással a Gellért-heggyel, a dombokkal összejátszó városképbe épült bele.

Ma még Budapest legmagasabbja a MOL-torony, amely erőszakosan furakszik a város látképébe 
Fotó: Wikimedia Commons

 

Ha a Hungária körúton, a lapos tájban, egy körön lennének csomópontok, amelyeket megfogalmazna egy-egy toronyház, annak morfológiailag lenne értelme. De ha a – finom eufemizmussal „csizmának” nevezett – tornyunkat nézzük, az sehonnan sem szép, csak agresszív. És miért? Mert a MOL nagy cég. Ám ott áll üresen a régi székháza. S mi a céljuk a megépülő MHB-tornyoknak az Árpád hídnál? A hírekben egyfelől a cégcsoport létszámleépítése, másfelől a felhőkarcoló-építkezés szerepel. Magamutogatás, kivagyiság?

Mindezzel együtt úgy gondolom, óvnunk kell Budapest városörökségét, s közben el kell érni, hogy visszaforduljon a szuburbanizációs trend. Annak a lehetőségét kell keresni, hogy az emberek jól érezzék magukat, és maradjanak városlakók.

Nyitókép: A Duna-partok látképe a Budai Várnegyeddel 1987-ben lett világörökség
Fotó: Wikimedia Commons