Hátulról néha meglöknek, haladnék persze, de előttem az emberek akár a halacskák a konzervdobozban, olyan szorosan állnak, hiszen megtorpant az idegenvezetőjük is, aki magas, monoton hangon magyaráz, roppant kellemetlenné téve a tömeg egyébként is bántó zsongását. Végre átnyomakszom közöttük, odébb persze folytatódik az emberáradat, de van lélegzetvételnyi idő, legalább egy pillantást vethetek a mellettem magasodó szarkofágra és az azt koronázó szobrokra. Egyáltalán nincsenek jámbor gondolataim itt, Nepomuki Szent János sírjánál.
Ha hirtelen megszólalnának a végítélet harsonái és üdén-frissen kipenderülne a szarkofágból, vajon jellegzetes mozdulatával leintené az idegenvezetőt és a tömeget? Mondván, elég!
Mindenesetre a szent közelsége legalább abban segít, hogy amikor kilépek a Szent Vitus-székesegyházból – persze ismét tülekedve –, már tudom, hogy Prágával kapcsolatban miről is akarok írni. Valószínűleg túl sok volt évtizedeken át az Aranyváros, a Száztornyú meg a Csehország ékköve, és persze az egyszer neked is látnod kell – az egyébként rendkívül pozitív figyelemfölkeltés mostanra már túl méretes, mérgező gyümölcsöt hoz. Nem először érzem fanyar ízét a számban, sőt mondhatni, az utazásaim során egyre inkább kísérőmmé vált.
Apró szemű eső szitál, a székesegyház bejáratához vezető sor pedig már több mint százméteresre nőtt. A csoportok többsége a Távol-Keletről érkezhetett, ha esik, ha fúj, fel kell keresni mindent, ahová szól a jegy, haladjunk, kérem. Nincs itt semmi látnivaló! Vagy van? Futószalagra terelt emberek ezrei hömpölyögnek át a történelmi tereken, érdemes lenne kiszámolni, mekkora pára- és szén-dioxid-terhelésnek teszik ki a falakat, s ahol vannak, a falképeket. Egyre romló felületű lépcsőkön ügetnek fel s alá: vajon mennyit koptat a köveken egy lépés? És százezer vagy egymillió? Szent Antal szobrának lábfeje jut eszembe a Szent Péter-bazilikában Rómában, a zarándokok simogatása, csókja lassan semmivé koptatja. Az anyagnak nincsenek romantikus érzései, ugyanúgy elvesz belőle a megilletődött ajak, mint a csoszogó cipőtalp.
Pedig a Hradzsin, a Várnegyed még hagyján, az igazi turistapokol az Óváros. A Városháza órája, az Orloj előtt ugyanúgy furakodni kell, mint a Szent Vitusban, hogy a tér túloldalára érjek. Legalább ötszáz ember várja türelmesen az óra ütését, az apostolok és a jelképbábuk feltűnését, a „nézelődők” közül sokan háttal a Városháza tornyának, kezükben fölemelt telefonnal, hiszen szelfire készülnek.
Vagyis arra a „fotográfia”-műfajra, amely magát az exponálót helyezi a világ közepébe, és minden mást csak díszletté silányít. Ehhez vajon miért kell utazni?
Egy háttérposzter is tökéletesen megfelelne. Portré a háttérben az óra alakjaival (amelyek megörökítésére egyébként a mobiltelefon ebben a beállításban nemigen képes), micsoda páratlan ötlet, az sem baj, hogy egyszerre többtucatnyian készülnek rá. Lehet válogatni, melyik internetes platformra töltsék fel azután az itt elkészült produkciót, abban a reményben, hogy az ismerősök vagy ismeretlenek majd nem lapoznak át rezzenéstelenül rajta, hogy egy pillanatra megáll a hüvelykujj, s valaki, talán a világ másik felén a jelenet láttán érez vagy gondol valamit. Hogy mit, arról fogalmam sincs, de talán a szelfiző sem tudja. Talán lájkot vár, virtuális jutalomfalatot?
De vannak talán rosszabbak is. A fapados járatokra hónapokkal az út előtt, vagy éppen alig néhány órával a felszállás előtt jegyet váltók. Szinte fillérekért repülnek, s a járat fordultával mennek is haza. Mindössze néhány óra marad egy-egy történelmi belvárosra, kevés az idő, tanulni, megérteni bármit nem elég, csak arra jó, hogy környezeti terhelésként legyenek kérészéletűen jelen a helyszínen. Meg persze elkészüljön a fotó, itt is voltam, pipa, irigykedjen a kedves ismerős. Hogy valami ilyesmi lehet a cél, valószínű, hiszen a bejegyzés feltöltése után többnyire a mobiltelefon képernyőjére merednek (ettől kezdve már mindegy is, hogy Párizs, Milánó vagy Bécs a díszlet), mikor érkezik az első „de jó neked”. Ó, de jó!
Van persze rosszabb is: kiverekedve magam az Orloj előtti tömegből, az egyik étterem előtt vidám baráti társaság rendez spontán jelenetet. Délután négy óra felé jár az idő, jogos, hogy csacsi részegek legyenek. Egyikük a nadrágjára kívülről piros női bugyit húzva gumiból készült műpénisszel kergeti alig józanabb cimboráit. A bizarr jelenet az arra járók retinájába ég: maguk az előadók szerencsésebbek, hiszen kialusszák. Emlékszel, amikor olyan jól berúgtunk Prágában? Az nem Budapesten volt? Bukarestben? Hát, igen…
Félreértés ne essék, mint már írtam, nem először fogadott tömeg, amióta több mint két évtizede örökségvédelemmel foglalkozom. Azt is tudom régóta, hogy sok helyszínen tarthatatlan az állapot.
Olyannyira, hogy van, ahol már évekkel korábban léptek is – Dubrovnikba beléptetőkapukon keresztül, szigorú létszámkeretet betartva vezet az út, aki mostanában Velencét akarja megcsodálni, a sétáért belépőjegyet fizet. Spanyolországban tüntetnek a tömegturizmus ellen, jogosan attól félve, hogy az érkezők élhetetlenné teszik a városokat, vagyis éppen a lényege vész el annak, amiért egyetemes értékként kezeljük őket.
Az ausztriai Hallstatt is igyekszik a városkán kívül rekeszteni a látogatók egy részét, akik közül nem kevesen a Jégvarázs című Disney-produkció hangulatát keresik (ahogy Dubrovnikba sokan A trónok harca miatt érkeznek). Kiotó gyakorlatilag elesett, lépni alig lehet, és ha a napokban történetesen nem Prágába, hanem Rómába utaztam volna, még több szent sírjánál támadtak volna legalább ennyire dühödt gondolataim.
Némi megkönnyebbülést adott a Covid a legnépszerűbb turisztikai látványosságoknak, azonban a korlátozások eltörlését követően minden korábbinál többen kerekednek fel szerte a világon. Az UNESCO világörökségi listájára az eredeti, alapításkori gondolat szerint a veszélyben lévő helyszíneket vették volna fel, ez csak később bővült ki azzal, hogy az egyetemes értékeket gyűjtsék össze. Az egyre hízó lista már csaknem ezerkétszáz helyszínt tartalmaz, s egyfajta turisztikai bakancslistává vált – az ottaniak viszont újabban halállistaként emlegetik.
Ugyanakkor nem titok, a turizmusban hatalmas pénz rejlik, a helyszíneken élők jelentős része is jól keres rajta, mondhatjuk úgy, ebből él, akárcsak a település.
A folyamatos növekedés megállíthatatlannak tetszik, a burjánzó turizmus fojtó gyommá vált az értékeken. Nem arról van szó, hogy tömegiszonyom lenne, de az is tudni való, hogy gyakran kutatásra sincs mód a történelmi helyszíneken. Az emberiség históriájának éppen a legismertebb produkciói sorra esnek ki a tudomány látóköréből. A természeti és épített örökség sorvadni kezd a látogatók hada miatt. Remélhetőleg egyre többen jönnek rá, hogy persze, kell a pénz, de nem mindenáron, különösen, hogy ez nem megújuló erőforrás. Ha letörik a virágát, nem nő új bimbó hel
Nyitókép: A prágai Károly-híd. Madártávlatból is látszik a tömeg Fotó: Wikimédia Commons/A.Savin
