Két és fél évtized építészeti írásai sorakoznak a Terc Kiadó gondozásában megjelent Párbeszéd a csenddel című kötetben. Többé-kevésbé ennyi ideje ismerjük egymást. Okrutay Miklós építészként, Brüsszelben végzett műemléki szakmérnökként akkortájt, 2004-ben lett a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műemlékvédelmi igazgató-helyettese, de ahogy mondja, építész-kritikusi, épületelemző ambíciói jóval korábbiak.
Ha a kronológiát nézzük, el kell mondanom, mindig szívesen olvastam építészetről általánosságban, ezen belül a kortárs építészetről, ha tehettem, s az első munkahelyemen, a KÖZTI-ben erre volt mód, gazdag szakkönyvtáruknak köszönhetően külföldi építészeti lapokat forgathattam, és ott motoszkált bennem, micsoda kihívás lehet írni. A kilencvenes évek elején a Magyar Narancs kritikai pályázatának megjelenésekor úgy éreztem, eljött a pillanat, s megírtam az első építészeti kritikámat a Francia Intézet új épületéről, amelyhez személyes kötődésem volt, ott kezdtem franciául tanulni, ismertem a házat. Második díjat nyertem, s kérték, dolgozzam a lapnak, én pedig mindenféle szakmai kontroll nélkül hozzáláttam, írtam jó házról, meg rosszról is, volt bennem vágy, hogy tartozzam egy szellemi közeghez, ám egy idő után úgy véltem, ez mégsem én vagyok…
Okrutay Miklós
Fotó: A családi archívumból
Statikusként kezdtem nagy ambíciókkal, s az volt az álmom, hogy én leszek az ország legjobb műemlékes statikusa, a diplomamunkám is erről szólt, de láttam, ez aligha fog sikerülni, tervezőként nem tudok a közelébe kerülni, de megvolt bennem a törekvés, s arra gondoltam, mégiscsak komolyabban kellene vennem a műemlékvédelmet. Így kerültem Brüsszelbe, az ottani egyetem egyéves műemléki szakmérnök képzésére. Végzés után, bár akkor még fogalmam sem volt a hazai műemlékvédelmi intézményrendszerről, bekopogtam a Táncsics Mihály utcába, a Műemlékvédelmi Hivatalba, így lettem műemlék-felügyelő.
Akkoriban a műemlékvédelem fontos volt, s megvolt arra is a törekvés, hogy egységes gondolkodású, szellemiségű intézmény hozzon határozott döntéseket, olyanokat, amelyeket az építész szakma és a társadalom egyaránt elfogad. Már igazgató-helyettesi rangban egy interjúban arról beszélt, hogy szeretné, ha elfogadnák, hogy miután a hivatali munkatársak többsége éppúgy építész, mint a tervező, a „hatósági” munkákban a műemlék-felügyelő tervezői szemlélete is mindig benne van, a műemlékek érdekében segítséget akarnak adni, és nem gátat vetni, a hatósági munka is az építészetet támogatja. Ami megszületik, építész szempontból együttes teljesítmény. Manapság, a Pest Vármegyei Kormányhivatal Örökségvédelmi Osztályának vezetőjeként is így látja?
Mindaz, ami a műemlékvédelemben történik tervezői szempontból, az óhatatlanul a kortárs építészet keretein belül van, ma tervezzük, ma építjük. Csakis ilyen kreatív, tervezői oldalról érzem a megközelítés lehetőségét. És úgy gondolom, még a legkényesebb műemléki kérdéseken is el kell tudni gondolkodni, mert mindenre van megoldás a mai szemléletű építészetben.
Számomra mindig az építészet progresszív törekvései fontosak, igen, ez a kedvenc kifejezésem, a progresszív számomra azt jelenti, hogy mai gondolkodás, gondolatiság kerüljön a műemlék-felújításba.
Harminc éve vagyok a szakmában, ez a fajta megközelítés mindig is konfliktusos volt, a mi térfelünkről nézve sokszor szellemi harc, mi legyen a domináns a döntésben, a megoldásban, a szigorú művészettörténészi megfontolás vagy a kreatívabb építészi, hogy végül a kettő harmóniában tudjon együtt élni, haladni. A tapasztalatom szerint miután a két gondolkodás, érvrendszer „összecsapott”, mindig valami vagány eredmény született. Szellemi csaták voltak. Így edződtünk. Nagyon jó korszak volt, amikor tényleg olyan topépítészek ültek a műemlékes tervtanácsban, mint Reimholz Péter, Karácsony Tamás, Balázs Mihály, műemlékekkel is foglalkozó, de terepen lévő építészek. Szellemi lubickolás volt a tervtanácsokon részt venni. A kétezres évek elejét nagy felfutásnak érzem a műemlékvédelemben, ahogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal is jól képviselte a műemlékvédelmet, szellemi energiát adott. Persze valószínűleg a nálam idősebbek még messzebbre teszik az aranykort.
Szentendre: Ignatovity Jakov háza, háttérben a Péter-Pál templom tornya
Fotó: Okrutay Miklós
Ez a múlt. És a jelen?
Jó ideje már nem létezik ez a világ, nincsenek efféle szellemi műhelyek a húsz részre, a tizenkilenc megyére és a fővárosra szakadt országban, ahol egyre csökken a szakemberek személyes kontaktusa, nem tudunk már egymásnak kérdéseket föltenni, és hiányzik az a generáló szellemi erő, amely összehozná az elkülönült intézményeket, megteremtené az egységes gondolkodást.
Nem tudom, nekem biztosan van. Aki ebben nőtt föl, vagy ebben élt, annak szerintem a mostani légüres tér, azzal együtt – fontos hangsúlyozni –, hogy itt
Pest vármegyében nagyon jó dolgunk van, a kormányhivatali vezetéstől minden támogatást megkapunk, független szakmai munkát végezhetünk, ami nagy szó (más megyében nemigen van ez így, újak az emberek, már nem tudnak kivel konzultálni, s közben megindult a minisztériumi tervtanácson keresztül az óriási centralizálás is) – tényleg úgy érezhetjük, hogy létezünk, a mi kis világunkban létezik, nem megkerülhető az örökségvédelem, benne a két pálya, a régészet és a műemlékvédelem.
Tudatosan fölépített, régi, összeszokott, erős műemlékes és régész csapat dolgozik itt. A magam szerepében, s nem a koromat illetően, én vagyok a legfiatalabb. A nyugdíjba vonult építészkollégák – Klaniczay Péter, Arnóth Ádám és nem utolsósorban e poszton elődöm, aki jó érzékkel megszervezte a stábot, Nagy Gábor építész (az Országút állandó szerzője – RK) energiái itt maradtak, velünk vannak, ha szakmai tanácsra van szükségünk, rendelkezésre állnak. Tehát itt megvan még a folytonosság. Nagy Gáborban élt egy csapatépítő attitűd, tudta, hogy nem elég jó főnöknek lenni, a kapcsolatépítés a kormányhivatallal, a szervezet fölállítása, az utódlás legalább olyan fontos. Személyesen is hálás vagyok, kilenc éve abban a pillanatban keresett meg, és tette föl a kérdést, dolgoznék-e vele, amikor szakmailag vákuumban voltam, s annak ellenére, hogy már nem dolgozik itt, napi kapcsolatban maradtunk.
Jó ideje megjelenteti a Pest vármegyei örökségvédelmi iroda a Mustra című kis kötetét, összefoglalva az előző évek fontos munkáit. Melyek voltak az utóbbi időszak kiemelkedő műemlékes helyreállításai?
Mindenekelőtt a váci székesegyház belső felújítása. A restaurátori kutatás előhozta az eredeti kifestést, az került vissza restaurálva és részben rekonstrukcióként. A teljes külső-belső megújítás volt a vágy, de a külsőre már nem jutott pénz. Kisebb volumenű, de fontos munka folyt az aszódi Petőfi Múzeumban, az iskolaépületben. A közelmúltban sok állami forrás jutott egyházi épületek felújítására, így került sor Szentendre összes szerb templomára, a szerb egyházi múzeumra, ahonnan először ki kellett költöztetni a Ferenczy Múzeumot, amely végül egy szép műemlék épületben kapott helyet. Egyébként az a tapasztalatom, hogy alábbhagyott a lendület, talán kevesebb a pénz, kétségtelen, nemigen tudnék említeni aktuális, nagy horderejű munkát a terepen.
Mosonmagyaróvár: revitalizált barokk magtár, jobb szélen az új építésü silószerű henger szépen rímel a régi épületre
Fotó: Okrutay Miklós
A történet 2001-ben kezdődött, akkor vette át Szegő György a Magyar Építőművészet szerkesztését, együtt dolgozott Götz Eszterrel, ismerték korábbi írásaimat, ők kerestek meg, az volt az elképzelés, hogy jól sikerült épületekről, épületfelújításokról írjunk, néha adtak javaslatokat, de többször én is választhattam, választhatok. Lehetőség szerint nem a nagy, kiemelt beruházások háza tájáról, sokkal jobban érdekelnek az országszerte megbúvó épületek. Persze, hogy mi a jó és mi a rossz, az árnyaltabb kérdés. És ez sosem jelentette azt, hogy ne lehetett volna negatívumokról, problémákról beszélni, így volt ez az Eötvös10 esetében éppúgy, mint az egyik Váci úti irodaháznál, nem szólva a Nemzeti Színház épületéről. Csakhogy szándékom szerint nem megfellebbezhetetlen kijelentő mondatokban fogalmazva, hanem indokolva, láttatva a fölvetett hibákat, s mert építészetről van szó, semmi sem lehet csak szubjektív, ott kell lennie az objektivitásnak is. Egyébként számomra mindig az volt a fontos, hogy azt a bizonyos, már említett progresszív gondolatiságot megtaláljam az épületben. Sosem érdekel, ha bármilyen szépen is, de „csak” naturálisan újul meg egy kastély,
csak akkor izgat, ha van benne hozzátett, kortárs részlet, az foglalkoztat, hogy milyen a kettő viszonya, hogyan kapcsolódik egymáshoz régi és új, hogyan tud együtt élni, működni.
Hogy születik meg egy-egy kritika?
Megnézem a házat, alaposan körüljárom, fotózom, a fejemben ott van a történet, és akkor leülök megírni. Lényeg, hogy legyen egy vezérgondolat, valami, ami megfogott az épületben. Akár egy mívesebb parasztház végébe fölépített csűr Pilisen, a lendület vitte mozdulat és benne a szellem szabadsága a Gyermekek Háza hűvösvölgyi épületén, az angyalföldi Meséskert óvoda érzékeny grafikákkal díszített, varázslatos mesevilága, a Graphisoft Park fogadóépületének a házon túlmutató nyitottsága, átláthatósága. A ROM Vándor program állomásai, ahogy megállítanak, csöndre, elmélyedésre késztetnek a konzervált falmaradványok. Fontos, hogyan él a ház, hogy illeszkedik környezetébe, megleli-e funkcióját. Meg kell találnom a ház üzenetét, sosem erőszakosan, sohasem erőltetve, csak ahogy önmagát adja.
Nyitókép: Középkori templomrom, Tök
Fotó: Okrutay Miklós
