Április 21-én hivatalosan közzétette az Európai Bizottság és az Europa Nostra a földrész legjelentősebb kulturális örökségi elismerésének ez évi nyerteseit – jelentette be a Magyar Reneszánsz Alapítvány Örökség, mint erőforrás: műemlékek és kortárs beavatkozások a holnap Európájában című nemzetközi konferenciáján az Operaház Medgyaszay-termében Hermann Parzinger, az Europa Nostra ügyvezető elnöke. Az Európai Unió Kreatív Európa programja által társfinanszírozott Európai Örökség – Europa Nostra-díjat idén öt kategóriában – műemlékvédelmi helyreállítás és adaptív újrahasznosítás, kutatás, oktatás és képzés, a társadalmasítás és szemléletformálás, valamint kiemelkedő örökségvédelmi életmű – tizennyolc ország harminc kivételes örökségi alkotásának példamutató helyreállítása, megőrzése és értékeinek továbbadása kapja. A rangos elismerés nemcsak az örökségvédelmi eredményeket jegyzi, állítja reflektorfénybe, hanem érzékeli és értékeli a mögöttük rejlő európai alapértékeket is, az együttműködést, az innovációt és a közös felelősségvállalást, és mindazoknak a munkáját, akik elkötelezetten, hittel dolgoznak a közös európai kulturális örökségért. Az Európai Örökség – Europa Nostra-díjat olyan kezdeményezések kapják, amelyek példaértékű módon járulnak hozzá Európa sokszínű, mégis egységes örökségének megőrzéséhez és újragondolásához.
Civil érdeklődők is választhatnak a kihirdetett harminc kiemelkedő kezdeményezés közül. A közönségdíjra az Europa Nostra oldalán szavazhatnak, megerősítve ezzel, hogy a kulturális örökség megőrzése közös ügy. A díjátadót május 28-án a ciprusi Nicosia Városi Színházában tartják.
A műemlékvédelmi helyreállítás és adaptív újrahasznosítás kategóriában díjazza az Europa Nostra a Magyar Állami Operaház megújulását és megújítóit, Zoboki Gábor építészt és csapatát.
Fotó: Végh László
ebből az alkalomból idézzük föl a felújítás idején, 2021 decemberében az Országút karácsonyi számában megjelent beszélgetésemet Zoboki Gáborral.
Az Operaház művészbejárójánál találkozunk. Korábban Fehérvárcsurgón hallgattam sodró lendületű előadását, amelyet hasonló hangulatú beszélgetés követett az Andrássy úti tervezőirodában, s most Zoboki Gáborral bejárhatjuk a zenepalota tereit.
Koncepciózus kortárs épületek, műemlékek hűséges megújítása, történeti környezetbe elegánsan illeszkedő mai házak – ez Zoboki Gábor építészete, amelyben időről időre jelen van a zene. Tízéves korától a Kodály-módszer egyik zászlóvivőjének, Thománé Molnár Magdának, ahogy szeretettel mondja, a virányosi Buba néninek a tanítványa volt. Még hozzáteszi, akit ő tanított, egy életre eljegyezte magát a zenével. Építészhallgatóként egy évre otthagyta a műegyetemet a Zeneakadémia karmester és zenetörténész szakáért, végül a mérnök apa visszaparancsolta, de a zene ismerete, szeretete örökre megmaradt. S hogy mennyire adatott meg a szakma és a szenvedély együttélése, mutatja pályáján a Müpa és a nagy álom, az Operaház.
Az Operaház 1970 óta az otthonom, a harmadik emeleten nőttem fel – meséli beszélgetésünkkor az építész –, ott voltam, amikor a balettintézetben épp végzett Markó Iván a későbbi Győri Balett táncosaival bemutatta A Nap szeretteit, ott voltam Seregi László Rómeó és Júlia-főpróbáján, a Szentivánéji álom premierjén, amikor a román forradalom zajlott, Seregi kilépett a függöny elé, és szinte zokogva azt mondta, lehet, hogy egy szabad Európára megy fel a függöny – óriási pillanatokat éltem meg, én ezt a Házat szenvedélyesen szeretem.
Az Operaházat csak olyan építész újíthatja meg, aki szereti az operát, ez nem csak örökségvédelmi kérdés, elsődleges szempont. Ki kellett harcolni egy megszállott intendánsnak és építésznek. A négyéves felújítást kétéves előkészítő munka előzte meg, tanulmánytervekkel, költségvetéssel, lobbitevékenységgel, hogy megszülethessen az a kormányhatározat, amelyben van egy erős mondat: A cél az Ybl-közeli állapot megközelítése.
Építészetileg, és e tekintetben a színpadtechnika megújulásáról, akusztikai és világítástechnikai kérdésekről, a műhelyek kiköltözéséről, ezáltal a művészek öltözőiről, próbatermekről, s nem utolsósorban egy lenyűgöző ház méltó műemlékvédelmi szempontjairól szólva, tudjuk, nem sok a négy év, ami eddig eltelt a bezárás óta. Nagy európai operaházak felújítása ennél jóval hosszabb ideig tartott, mégis a művészeknek és a közönségnek túlságosan hosszúnak tűnt.
A nézőtéren állunk, az új széksorok még nem kerültek a helyükre, a hatalmas aranyozott csillár leeresztve, az Operaház számára gyártott négyszáznegyvenhat meleg fényű, klasszikus gyertyaégő majd újra fölfelé világít, mint valaha. A zenekari árok is visszanyerte eredeti mélységét, ahogy visszakerült az előszínpad is.
Nem esett áldozatul ez a Ház sem a háborúnak, és mint annyi épület, nem kapott idegen funkciót sem, de tény, hogy a három átépítés megkínozta.
Először 1912-ben Bánffy intendáns kívánságára Medgyaszay István ugyanazon építészeti keretben kétszáz székkel volt kénytelen megnövelni a nézőteret. Kegyetlen kihívás ez, a mégoly tehetséges, fiatal Medgyaszaynak is az volt. A székszámnövelés miatt nemcsak beljebb tolták a zenekari árkot, hanem levágták az előszínpadot, így a művész alig tudott kilépni a függöny elé. Akusztikai gyilkosság volt.
Az Operaháznak érdekes akusztikai képlete van: a színpadtér, amely hatalmas, festett téglatér, mindig csodálatosan szól. A nézőtérnek, az epidauroszi színház fantasztikus patkóformájának, amely a barokkban nyílt ki, s növelte állandóan az építészettörténet, ugyancsak zseniális a hangzása. De ha ennek a két térnek a találkozásánál a zenekari árok, az előszínpad és a proszcénium fala nem jó helyen van, urambocsá! csak annyi történik, hogy az árok két méterrel hátrébb kerül, mint nálunk 1912-ben, akkor ez a hangzási egyensúly felborul. Tehát, ha a zenekari árok visszakerül a színpad alól a proszcénium akusztikai kagylójába, a két zengőtér jól tud egyesülni. Helyreáll az eredeti, autentikus akusztikai képlet, ahogy Ybl – annak a hangzás- és színpadtechnikai kánonnak az alapján, amely tökéletesen működött és működik a milánói Scalában, a bécsi Staatsoperben, a drezdai Semper-
operben – megtervezte. Most kikerült a kétszáz szék, s bármily nehezen fogadta el a színházi intendatúra, ez az eredeti Ybl-megoldás. És ez is örökségvédelem, nem építészeti, hanem akusztikai. Visszakapjuk az eredeti hangzást. Nem kellett kitalálni semmit.
Ez az a Ház, amelyhez nem lehet hozzátenni, vagy elvenni, olyan tökéletesség árad a kompozícióból.
Valaha, még a tűzvédelmi szempontból új korszakot nyitó vasfüggöny megjelenése előtt nemcsak bársonyfüggöny zárta le a színpadot, hanem létezett fafüggöny, néhány operaházban meg is tartották.
A bársonyfüggöny előtt a több darabból álló, festett fafüggöny keretezte a proszcéniumnyílást, a kemény felület akusztikailag tökéletes hatást adott. Most visszatettük eredeti helyére, felső szakaszát bent hagyjuk az előadás alatt, a bársonyfüggöny e mögé megy ki. Keretezi a proszcéniumot, s a zenekari kagylóból áradó muzsika a fafüggönyről lecseng a nézőtérre. A magas hangoknál radikálisan megnöveli az utózengési időt, az énekesnek lényegesen több pianissimóra lesz lehetősége. Íme az akusztikai örökségvédelem.
És ami a székeket illeti, Thék Endre nádfonatú székeinek többsége, amelyekből egynek sem bukkantunk a nyomára, 1912-ben kikerült a zsöllyéből, a középső sorokban megmaradtak, eléjük került három karosszéksor, az utolsó tíz sorba pedig moziszékek. Most megint minden széknek saját karfája lesz, ha nem is faragott oroszlános, de az íveket, a számlapokat, a szegecselést visszaadjuk, ugyanazt a hullámzást látjuk majd, mint egykor.
Az előcsarnokban vagyunk, fönt Székely Bertalan múzsái és a groteszk festésekkel ékes boltozat. A boltozaterdőből fölfelé tekintve kibontakozik a monumentális lépcsőház, amelyen majd fölmegyünk a nagy büféhez, s onnan tovább az auditóriumba.
Azt szoktam mondani, az operaelőadás nyitánya előtt van még egy nyitány, az építészeti nyitány a maga dramaturgiájával: előcsarnok, oszlopcsarnok, lépcsőház, nagy büfé, szalonok, kerengők, páholy… térről térre, egyik ámulatból a másikba. Színkoncepcióban is zseniálisan építette fel Ybl.
A falkutatás tanúfelületei vallanak, ahogy egy-egy faldarabon szikével lehántottuk a festéket, négy-öt réteg jött elő. A harmadik emeleten – ott voltam otthon – a hatalmas faltesteken eredetileg színes festések voltak, nem vörös betétek, ez az ötvenes években kerülhetett fel. A páholyok mennyezetén a barackvirág, a padlizsánlila és az olajzöldek között bordűrök futottak, a lábazatok világos okkerszínűek voltak. Ezeket utóbb egységesen sötétbarnára vagy feketés meggyvörösre kenték le.
Czétényi Piroska könyvéből is tudom, Yblnek és Scholtz Róbert festőművésznek határozott és tudatos színezési, aranykezelési koncepciója volt, a Házban a sötét földszínektől, az umbrától, a terrakottától az okkeren át fölfelé, az auditórium felé haladva világosodnak az árnyalatok, hogy aztán a komplementerekkel, a zölddel, az egyiptomi kékkel, a királykékkel, a türkizzel, a rózsaszínnel, a pirkadattól a naplementéig kitáruljon az ég. Ybl idejében sokkal világosabbak voltak a színek, mint amilyeneket megszoktunk – most ezekhez tértünk vissza.
És a szimbólumrendszer: az Operaház szellemiségét védik az antik szakállas férfifejek. A falképek egyik főszereplője a mámorban, az élvezetekben tobzódó Dionüszosz, a büfé mennyezetén Vastagh György alkotásán tigris vontatta hintaján vígan issza a bort, a nimfák, faunok mulatoznak, sötét, vöröses umbra a meghatározó tónus. A lépcsőházban, Than Mór seccóin – a Zene ébredése és a Zene hatalma – már a harmónia megtestesítője, az ifjú Apollón fogad lantjával, ott van Orpheus és a Thébait felépítő Amphión is az angyalokkal, két lunettában a Képzőművészet és az Építészet allegóriája, utóbbi kezéből az Operaház alaprajza hullik ki. Aztán a nézőtér fölött Lotz Károly csodája, A Zene apoteózisa, az Olümposzon hárfázó Apollón a lába előtt heverő istenekkel, múzsákkal, szemközt az apollóni tiszta eszmény ellentéteként az ösztönök világának képviselője, Dionüszosz, s mindez Lotz sajátos perspektívájában.
Az Operaház legendáriuma szerint az auditórium magasában a tizennyolc lunettában az angyalok esténként, előadás után hibátlanul játsszák el az aznapi darabot, hogy spirituálisan megtisztítsák a zengőteret.
Ami ma még nem látható, de a márciusi nyitásra már mindenütt a helyén lesz: a kárpitborítás, a hatalmas előfüggöny.
A Ház a színekkel, a világítással és a textilekkel kapja meg azt a varázslatos aurát, amely méltó hozzá. A kárpitok körül folyt az egyik legnagyobb csata, nehéz volt megértetni, micsoda különbség van bársony és bársony között, hogy ide nem engedhetünk be akármit. Nem mindegy, hogyan csillan meg a fény a brokáton, a bársonyon. Nekünk is meg kellett tanulnunk a bojtokat, a rojtokat, a fonást…,
... egy olyan korban, amikor ez a tudás már csak nagyon kevesek birtokában van. Három hölgy ismeri a titkot Venetóban, kettő Milánó környékén és néhányan Londonban meg Párizsban. Kevesebb lesz a kárpit, mint az utóbbi évtizedekben volt, ez is segíti az akusztikát, hisz a szövet is elnyeli a hangot, de az előfüggönyt kétméteres magasságban aranyozott, kézi hímzés díszíti, hatvan centiméteres bojttal és kézzel font rojttal.
Még egy pillantás a színpadra, a zsinórpadlás magasából a szédítő mélységbe, huszonnégy méter, nagyságban a bazilika után következik. Aki építővel, építésvezetővel találkoztunk sétánk során, szívélyes, mosolyog.
Sok harc kísér egy ilyen építkezést, de amikor élni kezdenek a színek, szűnik a kosz, lekerülnek az állványok, a faburkolat eredeti arcát mutatja, a parkettát pácolják, ugyanazok a munkások, építésvezetők, akik tíz hónapja még köszönni sem voltak hajlandók nekem, mert érdes a stílusom, ha el akarják magyarázni, hogy mit miért nem csináltak meg, most már lelkesen mutatják, amit akkor én próbáltam elmagyarázni; megfordul a lefelé álló Gauss-görbe. Emlékszem ilyesmire a Müpában is, egy reggel a liftben megszólított az egyik munkás: mérnök úr, tegnap bementünk a színpadra, énekeltünk, jó lesz az akusztika… Ezek a nagy pillanatok, a szomorú reggelek mosolygósak lesznek, jön az eufória, látjuk a végét.
Nyitókép: Az újraélesztett Operaház auditóriuma
Fotók: ZDA - Zoboki Építésziroda
