Akkortájt még állt a pesti városfal, megmaradt-megőrzött darabjai, kövei itt-ott fölfedezhetők, sőt jelöltek a pesti Belváros házainak falaiban, a Bástya utcában éppúgy, mint a Magyar utcában vagy a Múzeum körúton. Közvetlen közelében építkezésre csak a XVIII. század derekán nyílt lehetőség, amikor már elveszítette történelmi hivatását és bontásába kezdtek. A tehetős Unger Benedek újabb műhelyt hozott létre a korabeli Land Strassén, az Országúton, manapság úgy mondjuk, a Múzeum körúton. Ungert már 1755-ben a legnagyobb tekintélyű pesti polgárok soraiban tudták, nem volt kevésbé dolgos és sikeres Antal fia sem, s mire eljött Pest, Buda és Óbuda egyesítése, unokája, Henrik, aki ingatlanokkal foglalkozott, már húsz éve fölépíttette az egykori műhely helyén két utcára – a Magyar utcára és a Múzeum körútra – nyíló belső udvaros, romantikus bérpalotáját.

A ház méltán viselte és viseli ma is a Schmied-Unger-ház (a családi kovácsmesterség – németül Schmied – adta a megkülönböztető előnevet) elnevezést. Unger Henrik a háza tervezésére Ybl Miklóst kérte föl, aki akkoriban még „csak” vidéki kastélyokat épített, ez lett első fővárosi bérháza, az építőmester Wagner János volt.

Két esztendő alatt állt a ház, a Múzeum körúti főhomlokzat mögötti főszárnyának első emeletére, a piano nobilére Unger Henrik költözött. S a ház históriájáról szólva ne feledjük, 1860 és 1868 között a második emeletre, kilátással a botanikuskertre (ma egyetemi épületek állnak ott) Jókai Mór és Laborfalvy Róza költözött. S ahogy Hatvany Lajos a Házak és asszonyokban leírja: „A művészházaspár a második emeleten a híréhez, de éppen nem a jövedelméhez mért öt szobáért Dárius kincsét, 700 forintot fizetett, hogy a sikereik fényében sütkérezzenek.”

A Pesti Napló már 1852. július 24-én megemlékezett az építkezésről: „Fővárosunkban e tavasz és nyár folytán feltűnő építkezési kedv mutatkozott mindenfelé. A Magyar utczán Schmied-Unger-féle ház épül nagy gyorsasággal. Egyik része a Magyar utczára, másik pedig az Országútra szolgáland.”

Az Unger-ház eredeti szépségében a XIX. század végén
Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György

 

Aztán 1853. november 9-én a kész épületről szólva nem maradt el a bíráló szó sem: „E ház, mintha mézeskalácsból nyomták volna, oly cifra és mesterkélt. Rajta az építészet minden stílje képviselve van. Az ember, ha ablakait tekinti, nem tudja, az ívek bizant vagy gót stilben építvék; az olasz építészetű második emelet felett tulipán alakú csipkés párkányzat emelkedik akarva a maur-stílt képviselni; a kidülő oszlopocskák faragott kőművet árulnak el, holott a czirádák s a cserzett fal minden ékessége gipszből készítvék. Ezt mind szépnek tarthatja a mester s a gazda, de mi ízlést nem találunk benne.”

Akár elnyerte a tetszését a Pesti Napló szigorú ítészének, akár sem, a csillagmotívumos, keleties elemeket is alkalmazó, gazdag ornamentikájú, romantikus bérpalota arányossága, pontos és tiszta architektúrája még ma, a pusztulásban is lenyűgöző.

Akárcsak az első emeleti félköríves, páros griffmadarakra támaszkodó erkélyek, a pártázatos attikájú főpárkány, az első homlokzat finomított, némileg egyszerűsített megjelenése a hátsó homlokzaton. Az épület nagyvonalúságát érzékelteti a tágas kocsibehajtós kapualj, a szép ívű, árkádos belső udvar, a zajcsillapítást szolgáló fatuskókból kirakott úttest a kapualjakban és az udvaron (hajdan ilyen volt az Andrássy úton), a széles, kényelmes főlépcsőház, a folyosók terrazzo padozata, az oszlopfők kőfaragványai, a gipszdíszek sora.

A belső homlokzatok manapság hámló vakolattal

 

Százhetven éves története során a bérpalota nem kerülhette el az átalakításokat, már a XIX. század utolsó évtizedében üzletportálokat vágtak a főhomlokzat földszintjére, majd újabb boltkapuzatot 1910 táján. Az épület sérüléseket szenvedett a második világháború idején, s az államosítást követő helyreállításokat, beavatkozásokat – talán kellő anyagi fedezet híján, tán fölületesség okán – aligha lehetett méltónak nevezni.

De a centenáriumán jóval túllépő épületen mégsem kora látszott meg. Sokkal inkább a nemtörődömség, az értéktisztelet hiánya, és tegyük hozzá, a gazdátlanság.

A rendszerváltozás után az épület, sok más társához hasonlóan, vagyonátadással önkormányzati tulajdonba került, s a belvárosi önkormányzat felelőtlenül, épület- és állagmegóvás nélkül fokozatosan eladogatta a lakásokat az addigi bérlőknek, akik viszont – erre is sok drámai példa akad – aligha tudták volna finanszírozni az épületegyüttes akkor már elengedhetetlen felújítását. Más kérdés, egyáltalán volt-e akarat, szellemi muníció önkormányzattól, fővárostól, akkor még létező műemlékvédelemtől a műemléki ház komoly megőrzésére. Így aztán alig javítgattak, tán csak a legszükségesebbet, vagy azt sem a homlokzatokon, ma a vakolat kívül-belül hámlik, omladozik, a főlépcsőház aládúcolva, a régi, íves nyílászárókat több helyütt formaidegen műanyagra cserélték, a térrendszer megbolygatásával, galériák elhelyezésével igénytelen boltok telepedtek be az udvari oldalra, miközben a külső portálok is az ócskaság hatását keltik. Ilyen körülmények között lett „a legeredményesebb műemlék-elhanyagolás, a karbantartás elmulasztása miatt” méltán Citrom-díjas 2014-ben a hajdani szépségét nyomaiban még mindig őrző Unger-ház.
 

A hajdan elegáns kapualj szégyenteljes, siralmas állapotban

 

Tíz év telt el azóta. A Múzeum körúton meg a Magyar utcában, s köztük az átjáróházban siralmas kép fogad. És az érzés, hogy a pusztulás immár megállíthatatlan, az utolsó utáni pillanatban vagyunk, ha tényleg meg akarjuk menteni az épületegyüttest.

Volt némi esély 2017 táján a megújításra, ám a BORD Építész Stúdió terve komoly vihart kavart, hiszen föltételezte a két plusz szint emeletráépítést, ha úgy jobban hangzik, a tetőtér-beépítést.

Fölvetődött a kérdés, szabad-e ily módon megváltoztatni a műemléket. A tervezők az aggályoskodókat nyugtatták, szó sem eshet műemlék- vagy városkép-károsításról, teljes tisztelettel fordulnak Ybl épületéhez, a munkát művészettörténeti kutatással kezdték, bevontak kő-, fa-, fém-, festőrestaurátorokat. Megőrzik és helyreállítják a bérház minden értékét, a tetősík és a forma a külső homlokzatok felől nem változik, erre garancia, hogy az új, visszahúzott tető követi az eredeti hajlását és vonalvezetését az utcai oldalról harmonikusan illeszkedve az eredeti látványhoz. Ugyanakkor a belső udvar felől „könnyed, ellebegő sík látványával jelenik majd meg, mintegy keretezve Ybl épületét”. Úgy fogalmaztak, mintegy „köztéri képzőművészeti alkotásként”. A tervek kétségtelenül látványosak, a szavak talán meggyőzően hangzottak, s ha nem is bármi áron, de bizonyosan meg kellene menteni, mégpedig megalkuvások nélkül az épületet, hiszen ilyen korú és építészeti minőségű emlék kevés akad Budapesten, de az országban is.

A tervek megszülettek, akárcsak az építési engedély (amelynek érvényessége persze előbb-utóbb lejár), a vita is csitult, vagy inkább úgy mondanám, a feledés homályába merült. Ahogy a felújítás is. Egy angol, orosz, kínai nyelvű honlap, amely az Ybl-bicentenáriumról (2014-ben volt) beszél, s a házat, a leendő lakásokat hirdeti, ugyan még föllelhető a világhálón… a többi néma csend.

Nyitókép: Az Unger-ház Múzeum körúti homlokzata
Fotók: Heltai Csaba