„Hová lettek a múlt tervei, a régi ötletsziporkák, forradalmi gondolatnehezékkel megterhelt, haladó kavalkádhalmazok? Hová tűntek a Vágó József által a Tabánba álmodott épületmonstrumok, a tudományos fantasztikus filmek házdinoszauruszai, ez a ninivei sűrűségű kőrengeteg, csúzos skandináv fürdővendégek álomparadicsoma? Ennél még a Tabán is jobb volt. Hol van szegény Gregersen Hugó tengerentúlról a Rókus Kórház helyére gondolt felhőkarcolója, az Anker-ház mellé városnehezékként elképzelt építménye? A telekspekulációtól felhizlalt gigantikus OTI-paloták, még jó, hogy rá nem dőltek a mit sem sejtő erzsébetvárosi szatócsokra.” Bodor Ferenc sorai (A megépíthetetlen város, 1993) az építészeti vízió valószerűségével és valószerűtlenségével foglalkoznak. S az idézet nem véletlenül olvasható a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ Budapest egyesítése százötvenedik évfordulója előtt tisztelgő kiállításának egyik nyitópaneljén.
A Sosemvolt Budapest – Tervek, álmok, víziók a főváros építészetének 150 évéből című tárlat anyagának jelentős részét megvalósulásra szánt pályázati tervek teszik ki: láthatjuk, milyen lett volna Hauszmann Alajos Országháza, Weichinger Károly 1940-es központi városházája vagy az újlipótvárosi zsinagóga – a maga korában a világ legnagyobbja – a nyertes Foerk Ernő elképzelései szerint.
A kiállított tervek, amelyek nincsenek híján a gondolatébresztő elképzeléseknek, főként a MÉM MDK saját gyűjteményéből kerültek ki.
A bemutatott tervek egy része azonban nem pályázatra készült, hanem saját kedvtelésre, azaz: fióknak. Bár azt gondolhatnánk, hogy a XX. század magyar történelme nem igazán támogatta a vizionáriusokat, ez nem teljesen igaz. Tény, hogy legtehetségesebb alkotóink gyakran külföldön találtak lehetőséget a kibontakozásra. A hadifogolylétből Kína felé szabaduló, majd Sanghajban letelepedett Hugyecz László Budapesten biztosan nem tudott volna olyan art deco felhőkarcolót tervezni, mint a már akkor is milliós, pezsgő keleti metropoliszban. Breuer Marcell Bauhaus-diplomáját nem fogadta el a budapesti mérnökkamara, így hiába próbált megtelepedni és munkára lelni a fővárosban a harmincas évek közepén. Zalotay Elemér kolosszális, kilométer hosszú és több tízezer embert befogadó utópiája, a Szalagház is papíron maradt, és a hatalom még csak komolyan venni sem volt hajlandó. Maga az alkotó is az emigrációban lelt nyugalomra.
Gregersen Hugó (1889–1975) felhőkarcoló terve Budapestre, 1920-as évek. Ceruza, papír.
Forrás: MÉM MDK Múzeumi Osztály
Szóval nem úgy tűnik, hogy a tágra nyitott perspektívák és a korlátokat leküzdő víziók népe lennénk; építészeinket mintha inkább a kötöttségek inspirálnák. A kiállítás anyagának többsége ilyen okos, jól kidolgozott, finom igazodás a valósághoz: bérházhomlokzatok, emlékművek, középületek – jellemzően egy ma már nem létező társadalom mindennapjaihoz.
Mert a legfontosabb ok, amiért Magyarországon papíron maradhatott egy terv – és azért ebből sokat felsorol a kiállítás – maga a nagybetűs Történelem. A XX. század állandó fordulatai, az első és a második világháború, a kommunista hatalomátvétel, az 1956-os forradalom és az azt követő emigrációs hullám, az 1989-es társadalomváltás mindegyre innovációra kényszerítette az építészeket (is): új funkciókat, kifejezésformákat kellett találniuk egy olyan műfajban, amely nem barátja a gyorsaságnak.
Így lehet, hogy az a jó néhány látványos délibáb, ami a múzeum raktáraiból előkerült a kiállításra, sokkal többet mond el saját koráról, mint azt alkotójuk gondolta volna. A norvég eredetű családból származó Gregersen Hugó magányos, különc építész, akinek a gazdasági nehézségekkel küzdő, két világháború közötti Budapesten főleg társasházak jutottak feladatként. Ennél nyilvánvalóan többre érezte hivatottnak magát: saját kedvtelésére nagyszabású víziókat alkotott, többek között a Bodor által is megénekelt „városnehezékeket” a Rákóczi útra és a Deák térre. Kialakításukban ezek az amerikai előképeket követik, bár tömegük azoknál zömökebb, nehézkesebb. Gregersen a háború után a Mezőterv építésze lett, nagyvárosi tornyok ezúttal sem vártak ott rá, helyettük vidéki hűtőházakat tervezett.
Gregersen Hugó (1889–1975) a Károly körúti Anker-palota mellé is felhőkarcolót álmodott, 1927. Fotóreprodukció.
Forrás: MÉM MDK Múzeumi Osztály
Kortársa, az inkább iparművészként ismert, kivételes tehetségű Tálos Gyula is utópiákba fordította át a mindennapokkal kapcsolatban érzett elégedetlenségét. Az 1948-ban, a forradalom centenáriumán rajzolt Magyar Dolgozók Pantheonja még a korabeli brazil építészetből ellesett könnyed formákat és tágas tereket mutatja.
A három évvel későbbi Munkásmozgalmi Pantheon már valósággal rázárja a teret a szemlélőre: kváderfalainak robusztusságát a klasszicizáló dekoráció sem képes oldani.
Kevés képpár érzékeltetheti ennél szemléletesebben a háború utáni demokratikus éveket és az ekkor egyeduralkodóvá váló modern építészetet felváltó Rákosi-diktatúrát és a Moszkvából érkezett szocreál kényszerét. Tálos, akit a háború után elsősorban rajzolóként foglalkoztattak a pozícióra éhesebb, de szabadkézi talentummal kevésbé bíró kollégák, minden bizonnyal ezekben a rajzokban talált kiutat a rutinfeladatokból. Élete végén többségüket maga ajándékozta az akkori Magyar Építészeti Múzeumnak.
Tálos Gyula (1887–1975) vázlata a Magyar Dolgozók Országa Pantheonhoz, 1948. Tus, színes ceruza, papír.
Forrás: MÉM MDK Múzeumi Osztály
Istvánffy Mária (1941–2010): „Mozgó pályaudvar” a Kelenföldi pályaudvarra, pályázati terv, 1971. Tervfotó kartonra kasírozva.
Forrás: MÉM MDK (magántulajdon)
Az elgondolás nyilvánvaló inspirációja Ron Herronnak, az Archigram tervezőjének 1966-os Vándorló városa, Istvánffy kollázstechnikája azonban megidézi az 1900 körül népszerű „Budapest 100 év múlva” képeslapok steampunk világát is, különös repülő szerkezeteivel, a perspektívát figyelmen kívül hagyó „horror vacui” dekorativitásával.
Futurizmusa nyilvánvaló kritika a korszak földhözragadtsága, a házgyári építészet sivárságára. A pályakezdő építészek közül fantáziadús, színes terveivel jócskán kilógó Istvánffy későbbi pályafutása már a kor valóságát tükrözi.
A Mozgó pályaudvart meghívták egy londoni kiállításra, de mivel a jelentkezéshez a pályakezdő építész nem kérte ki a KÖZTI igazgatójának jóváhagyását, nem kapott engedélyt az utazásra, de még a részvételre sem. A munka másolata ennek ellenére egy bécsi barát révén kijutott Angliába, Istvánffy azonban nem sokáig működhetett a legnagyobb állami tervezőcégnél. Végül több mint egy évtizedig a Pest-Budai Vendéglátó Vállalat építész-belsőépítészeként dolgozhatott, üzletportálokra pazarolva tehetségét.
Bár a kapcsolódó történetek nem minden esetben szívderítőek, a több mint százhetven papíron maradt építészeti elképzelés mégis alapvetően pozitív összképet kínál. Azonkívül, hogy beindítja a fantáziánkat, a Sosemvolt Budapest olyan várost mutat meg, amely mindig képes a megújulásra, és mindig él a lehetőségeivel. Olyan várost, amely akár lehetne is – Budapest.
Nyitókép: Tálos Gyula (1887–1975) Munkásmozgalmi Pantheon terve, 1951. Akvarell, ceruza, papír.
Forrás: MÉM MDK Múzeumi Osztály
Sosemvolt Budapest – Tervek, álmok, víziók a főváros építészetének 150 évéből
A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ kiállítása
Pesti Vigadó, Budapest, Vigadó tér 2023. november 15. – 2024. február 11.
