Konzerválandó építészettörténeti műtárgyként tekinteni a romra, vagy felépíteni valamit, kiegészítve, úgymond teljessé tenni ismert vagy feltételezett, netán soha nem volt részletekkel, az elpusztult vagy megmaradt valóságos helyett látszatmúltat teremteni, az „ilyen volt” csalóka álmát kelteni, ha úgy tetszik, díszletet emelni? Kérdések, amelyek időről időre fölvetődnek. Érvek és ellenérvek csapnak össze, vélemények ütköznek, vannak szakemberek által elfogadott, megerősített és megújult, átfogalmazott charták, írott és íratlan szabályok a kor ízlése és irányzatai szerint. Akadnak, akik szigorúan betartják, betartatják ezeket, mások ellenzik. A konszenzus ritka. Pedig talán csak egyszerűen érdemes lenne azokra hallgatni, akik az építészettörténeti kutatásra és hitelességre hivatkoznak, no meg a minőségre.
Mert egyfelől nincs általános szabály, ahány épület, ahány rom, annyi megoldás, másfelől nem az az igazi kérdés, hogy szabad-e a maradványokhoz hozzányúlni, hanem az, hogy mi épül és milyen színvonalon, milyen igényességgel, milyen minőségben, milyen anyagokból, milyen építészettörténeti adatok alapján és gondolkodással, szándékkal épül meg a régi-új. Képes-e arra, hogy megőrizve az eredeti maradványokat olyan építészeti alkotást hozzon létre, amely hitelesen idézi fel korát. Hogy ne a múlt illúzióját kínálja, hanem a hajdani épület valóságosságát. S ha ez sikerül, bizonyára éppúgy elfogadják a romot őrizni kívánók, mint az újjáépítés hívei.
Lehetséges? A Balaton-felvidéken, egykorvolt falu közepén, a mai falutól távol, erdő övezte régészeti lelőhelyként nyilvántartott mezőn fekszik a kisdörgicsei középkori romtemplom, melynek helyreállítása, ahogy szellemiségében kapcsolatot teremt múlt és jelen között, épp ezt a lehetőséget példázza.
A kisdörgicsei templom története a magyar múlt képe. Ami a falut illeti, hiteles oklevelek a XIII. századig mutatnak vissza, akkortájt emelhették a keletelt, félköríves apszissal zárt, kőből falazott templomot, amelyet az újjáépítést tervező építész, Garaguly Kinga így ír le: Déli falát három, kővel átboltozott, tölcsérbélletes ablak töri át, ez a fal falkoronáig, részben kiegészítve áll, a többi falazat romos. Nyugaton részben rekonstruált kapunyílás, a szárkövek falazott fészke nélkül. A belsőben, a déli falban szentségtartófülke, nyugaton dongaboltozatos karzatindítás csonkja maradt meg.
A templom megmaradt déli fala
Mint annyi más szerte az országban, ez a vidék is valószínűleg a török időkben néptelenedett el, majd az újratelepülés éveiben az alakuló falu már nem romjai körül nőtt föl, hanem attól valamivel távolabb, az új falumag és a temető az akkor épített evangélikus templomnál jött létre. Hogy mi volt az oka, arra nincs magyarázat, ám a mai napig megvannak azok a buckák, amelyek az egykori épületek, körítőfalak romjait takarják. Éri István régészeti kutatásának és feltárásának eredményeként 1959 óta nagyjából ismert az egykori település kiterjedése is. A hat évtizeddel ezelőtti romkonzerválás építész tervezője Koppány Tibor volt. A korabeli műemlékvédelmi gyakorlatnak megfelelően részleges helyreállítással rögzítették a templomrom maradványait, ahogy a mostani helyreállítás leírásában szerepel: Kifalazták a déli fal kiromlásait, a déli ablaksor átboltozását és konzerválták és megemelték a falkoronákat, illetve a meglévő szentélyalapon teljes egészében rekonstruálták az oltárt. Koppány Tibor egyébként már abban az időben rajzolt elvi rekonstrukciós tervet az értelmezhető falmaradványok nyomán, s az jól érzékeltette a hajdani templom szerkezetét, arányait.
Átmenetileg segített az állagmegóvás a romon, de kitéve az idő múlásának, az időjárás kényének-kedvének, s ne tagadjuk, az arra járóknak, akik, ha úgy tartotta kedvük, igyekeztek „megmászni” a számukra értelmezhetetlennek vélt köveket, lassan a végső pusztulás felé haladt.
Egyszerűen csak bízva az utókor további gondoskodásában, megakadályozni a teljes megsemmisülést, vagy továbbgondolni, újraértelmezni a romstátust, ezt volt az újabb kérdés, amikor kezelőjének, a Nemzeti Örökségvédelmi és Fejlesztési Nonprofit Kft. alkotócsapata, mindenekelőtt az építész-tervező Garaguly Kinga és a művészettörténész-kutató Bozóki Lajos munkához látott 2020-ban.
Kisdörgicsei romfotók és tervrajzok
Milyen gondolkodásmód, tervezői elképzelés vezette – erről beszélgetünk Garaguly Kingával.
A romépület jelenéről és jövőjéről szólva nem szabad elfelejteni, hogy Veszprém megye komoly szakrális műemlékállománya Dörgicsén valószínűtlenül sűrű: valaha itt öt középkori templom emelkedett, közülük kettő római időkből származó előzményekkel. Három a település jelenlegi határain belül, a hatvanas években konzervált romként állt, egy – átalakítva – ma is működik. Az alsódörgicsei nyugati tornyos rom festői elhelyezkedésével, ikonikus védjegye lett a településnek. A felsődörgicsei egykor kettős tulajdonban álló romtemplom különleges, duplázott alaprajzával, kereszt alakú nyílásával, beépített római kori kőelemeivel, a település egykori és mai szövetében szervesen elhelyezkedve kiemelt helyet tölt be. Ellentétben velük, a nevében is minősített falucska, Kisdörgicse romtemploma szokványos falusi templom maradványaként elfeledve, csöndesen pusztulva méltatlanul kevés figyelmet kapott.
Fotó: Csonka Zengő
Ez a kistemplom a legegyszerűbb falusi templomtípust testesítette meg, azt az egyetlen középkori középülettípust, melynek liturgiai funkciója, eredeti rendeltetése minimális megoldásaival napjainkig érvényes. A tervezés előtt számba vettük a térség hasonló korú, méretű, elrendezésű épületmaradványait, a romként konzerváltakat és azokat, melyeket a múlt század hatvanas éveiben sem igyekeztek konzerválni, valamint a ma is használatban lévőket.
Lehet, hogy sokak szerint unalmasak a „térdig érő romok”, de ezeknek az emlékeknek igenis létjogosultságuk van Magyarországon, hiszen éppen ezek mesélnek a Kárpát-medence „huzatos” történelméről.
Ahogy Hartmut Böhme, a Humboldt Egyetem professzora írja: „A rom a megőrzött forma és a pusztulás, a természet és a történelem, az erőszak és a béke, az emlékezés és a jelen, a gyász és a megváltás iránti vágy olyan kényes egyensúlyát jeleníti meg, amelyet egy érintetlen építmény vagy műtárgy sosem érhet el.”
A rommaradvány szigorúan vett konzerválása helyett mégis a helyreállítás mellett döntöttek.
A romnál egy felszentelt kistemplom minden vetületében több. Ezért ahelyett, hogy a rommaradvány agóniájához asszisztáltunk volna, az életbe visszatérést választottuk a rom minden elemét magába foglaló tömegrekonstrukcióval. A beavatkozás célja elsősorban a templom megmentése volt, viszont a falazatok pusztulásának mértéke felvetette a tető szükségességét. A kiegészített maradványok fölé védőként visszakerülő, eredeti magasságú, hajlásszögű és pozíciójú tető visszaépítésével a rom nem veszített értékéből, sőt megidézhető lett az egykori tömeg, ugyanakkor lehetővé vált a szakrális funkció visszaköltözése. Kevés, de jó példa is akad hasonló beavatkozásra, ilyen például Tihanyban Fülöpp Róbert Apáti templomrom-rekostrukciója.
A középkori templom egykorvolt tömegét idézi az új életre kelt épület a kisdörgicsei tájban
Fotó: Németh Balázs
Ám a határkő csakis a bizonyosság lehetett: az újjáépítésben megálltak ott, ahol a hipotézis kezdődik…
A helyreállítási terv a kutatás alapján alátámasztható arányok és elemek visszaépítésére törekedett. A tető megépítésének érdekében ilyen volt a falak kiegészítése az archív képeken látható magasságig, a hajó keleti falának és a diadalívnek a rekonstrukciója. Szerencsére ezekről elegendő információval rendelkeztünk: megvolt a diadalív függőleges déli szakasza és a bekötése a déli falba, továbbá akad XIX. század végi fotónk is, amelyen jól látható a keleti oromfallal majdnem teljes magasságban álló diadalív. Ahol nem rendelkeztünk információval, ott a legelemibb – dísztelen – funkcionális formákat alkalmaztuk, ilyen volt a nyugati kapu négyszög keresztmetszetű kapuszárköve és szemöldökköve, illetve a bejárati ajtó rácsa…
A hangsúly az elengedhetetlen szóra került, volt olyasmi, ami ennek megfelelően elmaradhatott?
A szentélyboltozatot nem építettük vissza, hiszen nem volt elengedhetetlenül szükséges az épület lefedéséhez. Karzatot a megmaradt, in situ indításból ugyan ki lehetett volna szerkeszteni, de ha karzatot építünk, akkor oda fel kell jutni, s máris elkezdődnek azok a beavatkozások, melyek nem feltétlenül szükségesek, ráadásul a lépcső, a korlát egykori milyenségéről nincsen információnk. Ehhez tehát nem nyúltunk. Ugyanakkor a szentélyablak létét, geometriáját többek között Békefi Remig leírásából ismerjük, a kialakításra pedig a déli fal in situ ablakkialakítását vettük mintának.
A templom ünnepélyes átadásán, a szentélyben középen Garaguly Kinga
Fotó: Garaguly István
Milyen anyagot használtak a kiegészítésekhez? Ez mindig alapkérdés, amikor az „anyagi valóságában megőrzés” sokat emlegetett és még többet vitatott problémája felmerül.
Az anyagi megőrzés csak a meglévő épületrom esetében értelmezhető.
A maradványok közül valamennyi „megszentelt kő” a helyén maradt: a magasan álló déli falnak csak a falkoronájához nyúltunk, a hatvanas évekbeli kiegészítéseket a műszaki szükségszerűség elve alapján, ahol szükséges volt, megerősítettük, ahol kellett, újjáépítettük. A leomlott köveket is teljesen felhasználtuk.
Ahol pedig falazatkiegészítésre volt szükség, ott a megfelelő új mészkő alapanyagot falazókőként használva, eltérő, homogén, de illeszkedő struktúrát hoztunk létre, mely rajzolatban látható, de nem tér el zavaróan a meglévő falaktól. A kiválasztott kő hasonló fizikai paraméterekkel rendelkezik, mint a beépített kőanyag, a jelenleg működő legközelebbi kőbányából, Balatonszőlősről hoztuk.
Hogyan éli meg a találkozást a régi-új épülettel az arra járó? Vajon megérti, érzékeli, mi a régi, mi az új?
Egy épület feltámasztásakor olyan összkép létrehozása a cél, amely megnyugvást hoz az újjászületésre vágyó szemnek, de narratív is tud lenni.
Mi lehet az üzenete az ily módon, ezzel a gondolkodással romból – hangsúlyozzuk, rendkívüli igényességgel – megépített emléknek?
Istvánfi Gyula építész, építészettörténész Veszendő templomaink című könyvében azt írta: „Az évszázadok, évezredek alkotóerejét, közösségek születését életét és halálát áhítattal egybefogó templomok elhagyatottakká, majd rommá válnak. Elmúlásuk békés, mégsem elfogadható.” A tömegrekonstrukcióval – reményeink szerint – éppen ennek a „mégsem elfogadható” gondolatnak a szellemében biztosítható az épület hosszú távú megőrzése. A templomok a feltámadás általi örökkévalóságot hirdetik, nem az elmúlás elkerülhetetlenségét.
Nyitókép: A tömegrekonstrukcióval helyreállított kisdörgicsei templom a legegyszerűbb falusi templomtípust jeleníti meg
Fotók: Garaguly Kinga archívumából
