Kivételes alakja irodalmunknak Mikszáth Kálmán: nem halt hősi halált, nem ölte meg magát, nem volt se csapodár, se alkoholista (persze nem vetette meg az asztal örömeit – s ennyivel el is lehet intézni, mi elintézendő). És tegyük kezünk szívünkre: hány olyan íróról (hány olyan emberről!) tudunk egyetemes történetünkben, aki azért vált el szeretett feleségétől, hogy megkímélje őt a nélkülözéstől? Majd mikor már sikeres íróként biztos egzisztenciát teremtett, újra elvette feleségül szerelmét. Ha most egy asztalhoz ülnénk, mint értelmiségi férfiak, szerelemkergetők, nagyokat vágyók, egymás szemébe nézve a legőszintébb elszántsággal is csak annyit mondhatnánk: ilyen ember nincs is. De vissza a horpácsi Mikszáth-kúriához, melynek nyugalmát az író csupán hat évig élvezhette: a hányatott sorsú épület, benne az állandó kiállítás minden tárgyi anyagával idén megújulva nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A felújításban a Petőfi Irodalmi Múzeum mellett fölsorolhatatlan sokaságú kultúrintézmény közreműködött a horpácsi önkormányzattal és Molnár Zoltán polgármesterrel szoros együttműködésben.

A Mikszáth-kúria külső homlokzata még megújulásra vár
Fotó: Vágány Zoltán 

 

Ez utóbbit azért fontos kiemelni, mert a mindenkori magyar (magas-) kultúra és a mindenkori magyar faluközösség együttműködése egyrészt életbe vágóan szükséges ahhoz, hogy valódi kultúrnemzet maradjunk, ne pedig poszthumán szerencsétlenek látszólagos érdekszövetsége. Másrészt ez a mikszáthi szellemiség legtisztább továbbélése, idézzük Praznovszky Mihály irodalomtörténész muzeológust az író második föltételéről, mit a kúria építésének megkezdése előtt a tervezéssel megbízott fiának, ifjabbik Mikszáth Kálmánnak szabott: „Csak környékbeli mesterembereket szabad alkalmazni.” Praznovszky így érti, nyilvánvaló a szándék: a nehezen megélő, nehezen munkához jutó helybelieket kívánta ezzel is segíteni az író.

Idevágó idézet egy másik szöveghelyről:

„Mikszáth egyébként is nagyon szeretett beszélgetni a horpácsi gazdákkal, szívesen hallgatta babonáikat, legendáikat, s ha meséltek, mindig meg is jutalmazta őket.”

Arról sajnos nem tudok idézettel szolgálni, hogy a gazdák mit mondtak annak idején Mikszáthról, csupán jelenünkben hivatkozhatok Molnár Zoltán polgármesterre, aki koordinátorként régóta közreműködik a múzeum gyakorlati működtetésében, s elmondása szerint minden horpácsi büszkén és szeretetteli segíteni vágyással viszonyul a mikszáthi örökséghez.

Ha Budapest és Vác felől, Borsosberényen át érkezünk Horpácsra, az Istennek hála csekély forgalmú országút mellett nehezen téveszthetjük el a hatalmas ősfák mögött rejtőző kúriát – hiába játszik bújócskát az épület, a kapu mögött díszlő fák egy arborétum csöndességével és meghittségével csalogatnak. Láthatjuk, mekkorára tud nőni egy akácfa (egész pontosan japánakác), ha hagyják, és micsoda harmóniában él együtt platán, vadgesztenye meg az óriási levelű szivarfa. Ismét Praznovszkyt idézzük az 1910-es évről (ebben az esztendőben Mikszáthot országszerte ünnepelték, s ugyanez évben halt meg): „Mikszáth azt is megemlítette, hogy nagyon kedves ajándék lenne számára, ha olvasói, tisztelői facsemetéket küldenének számára, hogy azokat Horpácson elültethesse. Szerte az országból meg is érkeztek a csemeték, minden bizonnyal egy-kettő még ma is a gyönyörű parkban áll.”

A kiállítás a szülőföldről is mesél
Fotó: Mikszáth-kúria

 

A kúriába lépve pedig nemcsak a hűs levegő csap meg, hanem a régi jó világ szelleme is, vagyis az egészséges tárgykultúrával rendelkező világé, miben egy tárgy értékét nem a könnyű sokszorosíthatóság, hanem a nemzedékeken át tartó időtállóság adta. Nem szégyen kellő tapintattal megsimogatni a Mauks Ilona monogramjával ellátott szekrényt vagy a sárkányos tükör faragványait, s meghatódni a több emberöltővel ezelőtt élt mesterek szeretetteli precizitásán. A dicstelen sorozatgyártás, a fabútornak csúfolt pozdorjahitványságok sötét korában találkozni egy tömör fából készített mesterművel: nemcsak irodalomkedvelőknek maradandó élmény! Ezúton ajánlom a Mikszáth-kúria látogatását minden gyakorló bútorasztalosnak, fafaragónak, s más, fával dolgozó mesterembernek! Ezek a több mint százéves mesterművek (nyilván megfelelő ápolás mellett) akkor is állni fognak, mikor már az összes ikeás kontárság porrá lesz…

Az író dolgozószobájának részlete
Fotó: Dabasi András/Mikszáth-kúria

 

Balra a halltól, dolgozószoba-enteriőrben látjuk a szeretett pipatóriumot, a gótikus pohárszéket, a bőrhuzatos klubkanapét (jobb helyeken ezen szoktunk pipafüstöt bodorítva heverészni olvasás közben, bár napjainkban az ilyesmi sajnálatos módon kiment a szokásból, mert egyik-másik kellék hiányzik hozzá), meg a világmindenség összes valaha volt és valamikor leendő írójának vágyát képező, zöld üveglapos, szfinxlábakon terebélyesedő íróasztalt, amelyen személyes kedvencem, az acél szivartacskó áll szolgálatra készen: farka és combtöve szivarvágó, feje gyertyatartó, a szájában tartott cilinder pedig hamutartóként szolgál. Ugyanitt látjuk „apa kedvencze, a legédesebb fiu”, Mikszáth Jánoska (akinek halálát az író soha nem heverte ki) játékait is: a lovacskát, a báránykát, a szamarat, a nyulat.

Mikszáth társadalmi szerepvállalását és kapcsolatait, az „úri miliőt” idézi meg Jókaitól Apponyi Albert grófon át Tisza Lajosig a halltól jobbra fekvő szoba a kártyaasztallal. A súlyos irattartó szekrény, az intarziás tálaló mind autentikus világot teremt a hozzáadott enteriőrrel: a mintás tapétával, s az odaillő, súlyos függönyökkel. A következő terem az írói sikereket jeleníti meg: itt olvashatjuk, miket írt Mikszáth másokról, illetve miket írtak róla. Ezt is átlengi a jellegzetes, mikszáthi humor és kedély. Minden literátus kollégának tanulságosak az alábbi sorok:

„Sok év sok tizenöt kötetjét lapoztam át, de egyet sem találtam köztük feltűnőbbet, mint fiatal írótársamnak ezt a könyvét, a Figurákat. Tiszta kék ég alatt derült napsugár mosolyog – a frissesség harmatja reszket az alakjain. Sok szín, sok szellem, s még több elmésség. Csak még az ízlésének kell egy kicsit tisztulnia.”

Mikor merne bárki is leírni hasonlót manapság előszavában egy ifjabb pályatársa kötetéhez (itt Mikszáth a Gárdonyiéhoz)?

Szklabonya-Mikszáthfalva, Mohora és Horpács – az író életében a három legfontosabb település. Róluk, a tájban élő emberről mesél az utolsó helyiség. Az a miliő, amiért Mikszáth annyira rajongott, amiből annyi története sarjadt. Itt van a falon a legszebb, legötletesebb, népi motívumokat körbefuttató minta. A kurátori, pontosabban irodalomtörténeti munka dicséretesen visszafogott: nincsenek agyonnyomva a terek hosszú és száraz életrajzi kísérőszövegekkel, inkább a látogatóra bízzák, hogy az ötletesen megválasztott, gazdag képanyag és a frappáns idézetek alapján összerakja a történetet, s a történet szereplőinek lelkiállapotát. Ehhez persze kell a kastély, a kúria egésze parkostul-mindenestül. Kell ez az álomszerűen idilli környezet.

Könyvek a kiállításon
Fotó: Mikszáth-kúria

 

Hozzám hasonló őrülteknek (szebben: a népi és régi polgári tárgykultúra rajongóinak) persze könnyen hiányérzete támadhat minden négyzetcentiméteren, hisz be jó volna megtudni, hogy a szekrény tölgy, dió, avagy vérbükk, hogy a pad támláját díszítő életképet faragták-e, avagy fűrészelték, és milyen finomságú csiszolópapírral finomították a végén, hogy nagy mesélőnk melyik pipából milyen dohányt szítt, és milyen alkalomból melyik pipát használta, illetve kik és hol készítették ezeket a pipákat…

Ám azt hiszem, ezek már azok a kérdések, amelyekre a válaszokat józan ember nem egy irodalmi kiállítás kurátoraitól várja. Különben is: aki igazán kíváncsi, úgyis megszerzi a válaszokat kérdéseire, akár úgy, hogy a környéken keresgél, akár úgy, hogy Gere Lászlóné Ilonával, a kastély gondnokával beszélget. Ő ugyan nem irodalomtörténész, annál inkább palóc és helybéli, aki tudja, mi a különbség egy kanászbalta és egy hasítófejsze között. S hogy miért is érdemes még itt kutakodni? Ugyanazért, amiért Mikszáth is tette: „A palóc nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban. Egy sötét holló repdes fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyékkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében. Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne.”

Kultúrtörténetünk bővelkedik tragikus művészsorsokban. Mindnyájunknak jólesik találkozni egy olyan író jóindulatú szellemével, aki minden őt ért sorscsapás mellett képes volt arra, hogy jól érezze magát, s így békét, harmóniát teremtsen maga körül.

Búcsúzzunk hát Mikszáth köszönőbeszédének zárszavaival, melyek feleségének visszaemlékezése szerint a nagy mesélőnket ünneplő jubileum során hangzottak el: „Méltóztassék hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert.”

Nyitókép: Az író hajdani kártyaszobáját idézi föl a kiállítás
Fotó: Mikszáth-kúria