Betegsége miatt az elmúlt két évben kényszerűen visszahúzódott, de ez nem jelenti azt, hogy gondolataiban ne foglalkozna a műemlékvédelemmel. Már első mondataival megadja az alaphangot.
A történelem arra int, és ezt tanították nekünk a professzoraink, Szentkirályi Zoltán, Hajnóczi Gyula, Istvánfi Gyula az egyetemen, majd utána azok a műemlékes szakemberek, építészek, művészettörténészek, akik mellett pályám elején dolgozhattam, hogy az építész mindig saját kora szellemében, stílusában tervezzen, lehetőleg olyat, ami maradandó érték, ez nagyon nagy feladat, de meg kell próbálni. Manapság sokan túl könnyen másolják a régit, ahelyett, hogy újat építenének. Ez nem tetszik.
Ne legyenek kétségeink, a mostanában oly divatos visszaépítésekre gondol, azokra a palotákra, épületekre, amelyek múltbéli, megsemmisült alakjukat utánozva betonból kiöntve, s mintegy külső burokként magukra húzva a díszítőelemeket, az eredetiség látszatát keltve igyekeznek úgy tenni, mintha régiek lennének.
Abban az időben, amikor a pályát kezdtem a hetvenes évek elején, mi valóban tiszteltük a műemlékeket, s ezt azzal fejeztük ki, hogy mindent, amit hozzáépítettünk egy házhoz, épületrészt, vagy csak részletet, amivel, ha kellett, megerősítettük, a mi korunkra jellemző anyagból terveztük, jól láthatóan, érzékeltetve a kiegészítést, hogy senki se higgye, ez a régi.
S mindig elsőbbséget élvezett a megőrzés. Soha nem építettünk vissza olyasmit, amiről nem tudtuk biztosan, hogy valóban úgy volt. És az építészek arra törekedtek, hogy például a Várnegyed polgárvárosi részében a foghíjtelkeken újat, a korhoz szólót teremtsenek.
Gondoljunk csak Farkasdy Zoltán Úri utcai épületére, Reimholz Péter HAPIMAG apartmanházára, de ilyen volt az az épület is, amelyet minden tiltakozás ellenére a közelmúltban elbontottak, Jánossy György és Laczkovics László Diplomata-háza.
Káldi Gyula (szemben) a técsői református templom felújítása előtti építészeti bejáráson. Fotó: A szerző archívumából
Ezeknek a bontásoknak is megvan a „magyarázatuk”, az emberek ezt igénylik, ezt akarják, úgymond, nem szeretik a modern épületeket.
Nevelés, tanítás kérdése. Ha van tehetség, akkor megértés és tisztelet is van, és ha valaki megérti, hogy a saját korunkból nem lehet visszalépni, az elfogadja az újat.
Tanítás. Önöket kik tanították? Egyáltalán, hogy jutott el az építészethez, s mi vitte a műemlékekhez?
Apám tanácsára indultam el ezen az úton. Valójában a humán tárgyak érdekeltek, ugyanakkor valami a reál felé is vitt, nem tudtam eldönteni, melyik lenne az igazi, végül az építészetben leltem meg a helyem. A statikával ugyan voltak gondjaim, de azt is megtanultam.
Az építészeten belül a műemlékes terület igényli leginkább a humán gondolkodást, hiszen az épületek mind magukban hordják históriájukat, múltjukat. Ahogy hozzányúlunk egy-egy házhoz, máris mesélni kezd, megelevenedik a történelme. Nekünk, építészeknek a régészekkel, művészettörténészekkel és mindazokkal a szakemberekkel együtt, akik az épületeken dolgoztak, az a feladatunk, hogy megőrizve históriájukat állítsuk helyre a házat.
A műegyetemről az Országos Műemléki Felügyelőségre kerültem, a kivitelezési osztályra. Veszprémben a műemléki helyreállításoknál voltam művezető, ott rengeteget tanultam, akkor még dolgoztak olyan mesteremberek – többségük bakonyi sváb falvakból származott –, akik birtokában voltak a klasszikus értelemben vett ácsmunkának, a falazásnak, ismerték a kötéseket, pontosan tudták, hogyan kell a régi épületekhez nyúlni. Jól emlékszem az ácsbrigádban Rohrer Károlyra, a kőművesek között Stahl Józsefre. Az ő apáról fiúra szálló tudásukra, szemléletükre ma is lehetne építeni. Nagy baj, hogy ezek a kézműves tudások, amelyek egyedi megoldásokra is képesek voltak, mára eltűntek. Egy esztendő múlva már az OMF tervezési osztályán dolgozhattam, eleinte Erdei Ferenc, majd Koppány Tibor műtermében, a műemlékvédelem olyan nagynevű építészei mellett, mint Horler Miklós, Sedlmayr János, Ferenczy Károly, Mendele Ferenc, Nándori Klára, Nagypál Judit, Schőnerné Pusztai Ilona, Harsányiné Vladár Ágnes. Komoly iskola volt, sokat tanultam tőlük.
Műemlékes építésznek lenni külön szakterület az építészeten belül?
Nem, legföljebb a szemléletmód más, mert mindig első helyen áll a kutatás nyomán létrejött értékleltár, amely meghatározza, mi képvisel az épületen történeti, szellemi, építészeti értéket, s csak abból kiindulva lehet hozzányúlni a házhoz. Az örökségi értékre mindig tekintettel kell lenni akkor is, amikor a felújítással ideális esetben új értéket szeretnénk teremteni. Előtte fel kell fejteni azokat a rétegeket – legyen az befalazott ülőfülke vagy falmaradvány –, amelyekre ráépítettek, vagy díszítőfestéssel az idők során eltakartak.
A jáki Szent Jakab-kápolna Fotó: A szerző archívumából
A jáki Szent György-templom legújabb kori felújítása az 1980-as évek végén kezdődött, s csak most közeleg a befejezéshez. Előtte a XIX. század végén Schulek Frigyes és Gyalus László irányította az első műemléki helyreállítást. Régészek, művészettörténészek, restaurátorok dolgoztak az épületegyüttes kutatási programjának összeállításán. Az én feladatom az építészeti programterv elkészítése volt, emellett az új kőtár épületét terveztem. A helyreállításban rám hárult a templom nyugati homlokzatának, a Szent Jakab-kápolnának és az Apáti-háznak a tervezése, művezetése.
Különleges műemlékes történetem fűződik Jákhoz. A művészettörténész kutatók, D. Mezey Alice és Szentesi Edit megfigyelései nyomán kiderült, hogy a nyugati kapuzat szobraiból kettő nem a XIII. századból való, hanem a XVIII. században került föl. Az korábban is ismert volt, hogy a szoborfejeket cserélték, újrafaragták, mert a törökök megcsonkították őket. Kivétel volt a három legfelső – Krisztus, Péter és Pál –, azokat valószínűleg nem érték el. De vajon mi ok volt a XVIII. században a két szobor cseréjére? A rejtélyre a választ jómagam találtam meg. A templomhajó tetejéről évszázadokon át két vízköpőből folyt le rájuk a víz. A magyarázat tehát a csapadékvíz volt. A helyreállításnál így nemcsak a szobrokat restaurálták, hanem megóvásuk érdekében javaslatomra az esővizet a vízköpőkről egy csövön át a torony mögött vezették el.
Építészként négy újonnan épült katolikus templomot is jegyez.
Három templomot terveztem Zala déli részén, horvátok lakta vidéken, Molnáriban, Tótszerdahelyen, Semjénházán és egyet Erdélyben, a Gyimesek völgyében. Mai szemmel egyszerűbb épületeket hoztam volna létre, de mindig a katolikus egyház történelmi hagyományait, a liturgia igényeit próbáltam ötvözni a helyi adottságokkal, a környezettel, a tájjal és az ott élők szokásaival, igényével.
A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársaként is elsősorban a határon túli műemlékekkel foglalkozott, később a Teleki Alapítvány Kárpát-medencei örökségvédelmi programjában vett részt. Tevékenyen követte és szakmai figyelemmel kísérte a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház helyreállítását. Műemlékes szakmai gyakorlatában sok kis falusi templom felújítása is helyet kapott, köztük Zalában a kallósdi kerektemplom és a bagod-vitenyédi Szent Pál-kápolna, a dozmati Szent György-templom, Kárpátalján a gerényi hatkaréjos görögkatolikus templom. Pályája során különösen nagy érdeklődéssel fordult a rotundákhoz, azaz a kerektemplomokhoz.
Meggyőződésem, hogy a régiek, a maguk különleges geometriai módszereivel üzenetet hagytak az utókor számára. A köríves szerkesztéshez a helyszínen ugyanis nem kellett egyéb, mint egy karó és megfelelő méretű kötél. Azt hiszem, csak így érthetjük meg ezeknek a centrális épületeknek a lényegét.
A magyarvistai református templom famennyezetét, a mestergerendát XIV. századi tölgyfaoszlop tartja. Fotó: Teleki Alapítván
Sok évtizedes műemlékes építész tapasztalata, gyakorlattal ötvözött elméleti gondolkodása a régi épületekről, épületegyüttesekről más meglátáshoz is vezette.
A középkorban mai ismereteinktől eltérő gyakorlatokat alkalmaztak. Azt hiszem, nem a mostani értelemben vett állványról dolgoztak az építők.
Van egy elméletem: úgy gondolom, valaha a tornyokat használták az építkezéshez, a kivitelezéshez. A toronyban volt a felvonóhely, esetleg volt egy taposókerék, amellyel felhúzták a köveket, és aztán átadogatták. A templom és a torony között sosem volt nagy a távolság, de azért a torony mindig valamivel odébb állt, így nem zavarta az építkezést.
Érdekesség, de nem példa nélküli a regensburgi székesegyházban, hogy a toronyban nem lépcső van, hanem rámpa. Itt szamarak vihették fel az építőanyagot. Taposókerekes megoldással épülhetett a ráckevei templom. Tornyának földszintje ugyanis gótikus, onnan fölfelé jóval későbbi, XVIII. századi barokk. Építésekor kapuján beállhatott a szekér, középen emelhették föl az építőanyagot, a távolság a torony és a templom között itt is csak néhány méter. Ezt az elképzelést támasztja alá, hogy általánosságban a tornyok építése legtöbbször később fejeződött be, mint a templomoké.
A hajdani építkezések másik érdekessége az állvány vízszintes részének kialakítása.
Egyetlen állványoszlop volt, a tetejére került a vízszintes gerenda, amelynek másik végét a falra fektették, majd erre tették a pallókat. Ahogy bontották az állványt, ezeket a vízszintes gerendákat kihúzták vagy lefűrészelték. Megmaradt az üres helye, mint például a veleméri templom esetében. Másutt a fagerendadarabok maradtak bent a falban.
A pécsi várfal is hasonló megoldással épülhetett, erre utal a „pászmák”, a falsávok sora, amelyre az állvány egyik oldala támaszkodott. Ezt a feltételezést látszik igazolni az az eset is, amikor egyik régészünk Zalavárott ásott, és valami rejtélyes nyomot talált, úgy nyolcvan centire a bazilikától, az nyilván az állványoszlopok maradványa lehetett. A műemlékvédelem tele van megfejtésre váró érdekességekkel.
Egészségi állapota nem engedi dolgozni, de mutatja az asztalnyi puzzle-t, amelyen, ahogy kirakosgatja, már szépen kirajzolódik egyik templomának képe. És persze folyamatosan nyomon követi a műemlékes eseményeket.
Nagy érdeklődéssel hallgattam néhány hónapja a híradást Kalotaszeg vidékének általam is ismert és szeretett középkori műemlékéről, a magyarvistai református templomról, amelynek XVIII. századi kazettás mennyezetét faoszlop által tartott mestergerenda támasztja alá. Nemrég laboratóriumi elemzéssel kimutatták, hogy a templomhajó hosszában, középen futó tölgy mestergerenda és az azt alátámasztó faragott-festett oszlop XIV. századi, az 1329–1330-as év fordulójáról származik. Azt feltételezem – persze ez hipotézis –, hogy a tartóoszlop függőleges vonalában egykor fiatorony állt, benne a haranggal. Ha valaha azt hallanám, hogy ezt a tartóoszlopot bontják, bizony még összeszedném magam, hogy odamenjek megakadályozni.
Nyitókép: Káldi Gyulát pályája során különösen érdekelte a kerektemplomok építészete, résztvett a gerényi hatkaréjos görögkatolikus templom helyreállításában is. Fotó: A szerző archívumából
