Enyhén sós a levegő, de a tengert nem látni. A várost a Delta végében létesült Baross-kikötő, előtte a hosszú hullámtörő gáttal bő évszázadon át elzárta vízpartjától. Szép-e vagy csúnya a Delta – nehéz lenne megmondani. Ipari táj, mégis ott van benne a természet, sőt a mediterrán város is, a maga spalettás házaival.
De benne lüktet mindaz, amit történelemnek szokás mondani.
A folyótorkolat 1890-es évekbeli szabályozásakor fiktív határvitákat generált Horvátország és Magyarország között. Az első világháború azután meghozta az igazi határkérdést, immár az olasz Fiume és a Jugoszláv (horvát) Szuszák között. Talán nincs is olyan múzeum a városban, ahol ne függne legalább egy „deltás” fénykép a falon, amelyen cikcakkos fehér vonal fut végig, az új határ. Mintha egy gyerek krétával randalírozott volna a képen.
A vitorláskikötő és a Baross-kikötő között ma már nem működő forgatható vasúti híd üzemelt
Mint minden magyar királyi beruházás, a Delta fakikötője is a mérnöki racionalitás jegyében fogant az 1890-es években. A partig a vasutat a hegy gyomrában kiépített szerpentinen vezették le, olyasmi megoldással, amelyet manapság leginkább csak a terep-
asztal-építők alkalmaznak. A folyó deltájából megmaradt holtág lett az új vitorláskikötő. A ki- és behajózás érdekében a kikötőbe vezető vasúti híd száznyolcvan fokos fordulatra volt képes, ami csodaszámba menő látványosságnak számított.
A híd ma is megvan, forogni azonban már az idősek sem látták. Vitorlások sincsenek.
Motorcsónak annál több, de ezek elférnek a híd alatt is, igaz, jócskán le kell hajolniuk az utasoknak. A szerpentin, a kikötő mólója, a forgatható híd, mindez sem együtt, sem külön-külön nem győzte meg a korabeli horvát sajtót arról, hogy itt tisztán gazdasági és technikai érdekek és nem a magyar nacionalizmus mozgatja a szálakat. Az újságok hasábjain a korábban senkiföldje mocsaras Delta egyszeriben értékes anyafölddé változott, mely nélkül a horvát nemzetnek nem lehet teljes és prosperáló országa.
A kikötő hajdan. Képeslap a parti ismertetőtáblán
Eszik Veronika tavaly megjelent könyvében (Fiume hosszú árnyéka) a szuperlatívuszokban élő Fiume-kép kevésbé ismert árnyoldalait is felsorolja.
Alig másfél évtized alatt a hagyományos, tengerhez kötődő megélhetési források semmivé váltak.
Nemcsak a halászhálóknak nem maradt hely (ez még elviselhető veszteség lett volna a helyi hatalmi csoportoknak, hiszen a halászok amúgy is szegény emberek voltak), de a vitorlás hajózásnak és vele a hagyományos patrícius rétegnek is leáldozott. A vízrendezés „mellékágaként” kialakított vitorláskikötőt a növekvő szegénység fojtogatta. Ennek ellenére a dualizmus kori bedekkerek bájos szavakkal ecsetelték a helyzetet.
A romantikus kép szívósan fennmaradt. A mai horvát ismertetőtábla is azt sugallja, hogy az archív képeslapokon feltűnő emberek éppolyan gondtalanok voltak, mint egy hajókirándulásra készülő turista.
A mai motorcsónak kikötő
Az ismertetőtábla szövegét akár a száz évnél is régebben bezárt magyar kormányzóság is aláírhatta volna. A kormányzóság ugyanis rendkívül elégedett volt kompromisszumkészségével, mintha egy mai üzletlánc a parkolójában termelői standokat állítana fel. A valóság az, hogy a vitorláskikötő kedves és veszélytelen konkurenciája volt csupán a tengerre nyíló, jóval nagyobb Baross-féle fakikötőnek.
Gyakran elhangzó érv volt, hogy a régi hajós családok nem akarnak haladni az idővel, sőt, mintha hátráltatni akarnák a fejlődést.
Ezzel szemben inkább arról volt szó, hogy a gőzhajó ilyen gyors és kérlelhetetlen diadala valószínűleg még legelvakultabb híveit is meglepte, a vitorláskapitányokat pedig egyenesen sokkolta. Ne feledjük, két évszázada még nem voltak kampányok, hogy az unoka majd megtanítja a nagyszülőket, hogyan kell a technikával bánni. Az őszülő halántékkal megszerezhető tapasztalat még bölcsességnek számított, és egy gőzhajó fiatal matrózának a kocsmában illett meghallgatnia a vitorláson szolgált generáció szavát. Ráadásul a technikai forradalom a XIX. században még óvatos volt. A minap régi hajók tervrajzait nézegettem, ahol a személyzeti kabinok között nemcsak fűtőknek, hanem egy vitorlás matróznak is jutott hely.
A kikötő faraktárai 2023-ban
itt még régi arcok köszönnek a múltból, ásóhoz szokott ujjakkal számolják az aprót.
A Baross-kikötő elhagyott mólója
Idén azonban már kiürítve láttam viszont a kikötőt. A kerítés átvágva. Egyelőre még nem hivatalosan, de a bátrabbak már idejárnak korzózni. A mólón még ágaskodik az utolsó daru, az őrbódé azonban már üres, ajtók és ablakok nélkül, szinte koponyaként hat. Az amúgy jellegtelen kis épület csupán ettől romokra jellemző patinát nyert, pusztulásában szinte kiált a megmaradásért. Tőle nem messze egy hajóroncs, már túlságosan is színpadias.
Fölmászom a gátra, és látom, amit a város jó száz éve nem láthatott: a tengert.
A hullámtörő köveken fiatalok csoportjai. Van, aki nem is a tengert nézi, hanem újabb utakat fürkész, merre lehetne továbbmenni, hol nyílik még rés a kerítéseken, vajon a konténerrakodó megközelíthető-e már? Demokrata énem örömmel látja ezt a népi honfoglalást, amely persze egyben piszkos és zavaros is, tele ellentmondással és szeméttel, mint általában a népmozgalmak. Jó lenne, ha megállna az idő, vagy elfogyna a pénz, ha a jó előre kitalált jövő a jachtkikötővel sosem érkezne el. A város egyszerűen belenőne a régi kikötőbe, mint a növények, amelyek idővel színes virágokkal borítják a betont, fák sarjadnak a réseken, gyökereiket belemélyítik a lefedett torkolat éltető mocsarába. Az emberek ugyanígy tehetnének. A szakirodalom már neveket is adott az ilyen spontán rehabilitációknak: „visszavadulás” vagy „rendezett visszavonulás”. Másfél évszázad bebizonyította, hogy minden korszak, minden nemzet és minden társadalmi rendszer tud építkezni. Élni azonban csak a természet tud, benne velünk, emberekkel.
Nyitókép: A Delta torkolatában létesített, 2023-ban még működő Baross-kikötő
Fotók: A szerző felvételei
