Építészként, a BME egyetemi tanáraként mit jelent az Ön számára a művészet?

Az építészek körében örök a vita, vajon kik is vagyunk valójában. Tervezők? Művészek? Tudósok? Mennyi bennünk a művész és mennyi a tudós? Úgy érzem, maga a kérdésfelvetés rossz, nem lehet megválaszolni. Hosszú gondolkodás után arra jutottam, hogy az építészet valójában nem tisztán művészet, de nem is tudomány. Sokkal inkább hatalmas, élő kapcsolatrendszer, amelyben összefonódnak a humán tudományok, az élettel kapcsolatosak, a mérnöki ismeretek, a filozófiai kérdések – ezek mind egyszerre vannak jelen az építészetben. Ez a komplexitás nemcsak akkor mutatkozik meg, amikor beszélünk róla, vagy amikor tervezünk, inkább akkor, amikor benne élünk. Nap mint nap olyan környezetben mozgunk, amelyet építészek közreműködésével hoztak létre – jól-rosszul. Éppen ezért számomra az építészet egyszerre kérdés és válasz: a világról alkotott képünk lenyomata és egyben formálója is.

A művészettel nevelés gondolatának sok definícióját hallottuk már. Mit jelent ez az Ön számára?

Sokszor mondtuk, hogy a „művészettel nevelés” tizenhat-tizennyolc éves korig értelmezhető, ami utána következik, az a művészeti, illetve a művészképzés. De ez a határvonal is bizonytalan, attól függ, honnan nézzük. A Képzőművészeti Egyetemen természetes, hogy a művészeti nevelés elsősorban professzionális képzés, a tanár ebben él, ez a világa. Egy óvodapedagógus, aki nem művész és nem is művészeket képez, más szempontból közelít: számára a művészet elsősorban eszköz. Olyasmi, amit a gyerekek fejlődéséhez, önkifejezéséhez, a világ megértéséhez használ. Maga a „nevelés” szó is rétegzett és sokszor félreértett fogalom.

Az Oktatási, Képzési, Tudományos Bizottságban is foglalkozunk ezzel, és a Magyar Művészeti Akadémia szintjén is fontos lenne kimondani – még ha mindenki máshonnan érkezik is –, hogy a művészet társadalmi szerepe kulcskérdés. Tudom, a „társadalmi hasznosság” kifejezés könnyen félreérthető; nem kedvelem, mert úgy hangzik, mintha valami mérlegre tehető produktumról beszélnénk. Valójában arra próbál rávilágítani, hogy a művészet több, mint önkifejezés, több, mint szakmai teljesítmény. A művészet nem rólunk szól – nem arról, mit gondolunk magunkról, és nem is arról, mit alkotunk saját örömünkre. Sokkal inkább arról, hogy amit létrehozunk, látunk, tanítunk, az hogyan hat másokra. Hogyan formálja az embereket, a környezetünket, a társadalmat – akár közvetlenül, kis léptékben, akár tágabb összefüggésekben.

Számomra ezért a művészettel nevelés nem módszer vagy pedagógiai eszközkészlet, és nem is adott életkorhoz kötött fogalom. Sokkal inkább olyan folyamat, amelyben a művészet hidat képez az ember és a világ között. Kapcsolat, amely lassan, finoman, mégis mélyen alakítja azt, aki részt vesz benne.

Nem készültem tanárnak – sőt, semmilyen „szerepre” nem készültem. Nem akartam építész lenni, nem akartam tanár lenni, nem akartam valakivé válni. Egyszerűen csak érdekeltek a dolgok, és valahogy mindig akadtak, akik ezt észrevették. Visszanézve azt mondanám: nem véletlen volt, hanem inkább sorsszerű. Olyan, mint amikor az ember kap egy lapot az élettől, és a dolga csupán annyi, hogy elkezdjen vele játszani. A tanítás is így érkezett. Valaki más mondta ki először, hogy amit csinálok, az érték, és átadható. Döntő pillanat volt.

Balázs Mihály Nyíregyházán 2024-ben
Képforrás: Balázs Mihály archívumából

 

Parasztcsaládból jövök, az alföldi homokhátságról. Tanyán nőttem fel, ahol minden volt, és közben semmi sem volt. Nemrég egy előadás kedvéért újra belegondoltam abba a hajdani világba, és rájöttem: a gyerekkorom nagyjából két-három négyzetkilométeren zajlott. De számomra az a kis világ akkora volt, mint az egész föld. Minden benne volt, úgy, hogy közben nagy szegénység vett körül. És itt a lényeg: minden nézőpont kérdése. Ha az ember észreveszi a jót, akkor a „minden megvan” érzés kíséri tovább. Ha csak a hiányt látja, akkor az egész élet szűkké zsugorodik. Talán ez az, ami végül a tanításhoz vitt, mert amit észreveszünk, amit meglátunk, azt képesek vagyunk megmutatni és átadni másoknak is.

Ha azt mondom: mester és tanítvány… mi jut erről először az eszébe?

A bizalom. Számomra ez a lényege mindennek. Ha van bizalom, akkor minden működik. Ha nincs, akkor az egész kapcsolat szerepjátékká válik: mintha eljátszanánk valamit, ami belül már nincs jelen. Óriási szerencsém volt az egyetemen. Olyan tanáraim, olyan mestereim voltak, akik semmire sem akartak engem „megtanítani”. Tudom, ez furcsán hangzik, de éppen ez volt benne a csodálatos. Nem akartak rám erőltetni semmilyen tudást, nem akartak formálni vagy irányítani. Egyszerűen csak közel engedtek magukhoz.

Megengedték, hogy lássam, hogyan gondolkodnak, hogy elcsípjek valami aprót a gondolataikból, ami aztán bennem elkezd működni, engedték, hogy együtt dolgozzunk.

Így születtek később a barátságok is. Mesterem Török Ferenc volt. És igen, ezt a szót használom: mester, mert egyszerűen nincs jobb. Idővel barátok lettünk, sőt olyan barátok, akik közös céget alapítottak, közös munkákat vittek végig, emberileg is nagyon közel kerültek egymáshoz. Ez is mutatja, hogy a mester-tanítvány kapcsolat nem hierarchia. Nem alá- és fölérendeltség. Hanem két ember közelsége, akik ugyanazon a gondolati hullámhosszon mozognak. Amikor 2021-ben meghalt, azt írtam: „Nem halt meg. Itt van bennünk.” És ezt ma is így érzem. Nem az számít, hogy fizikailag nincs többé velünk. Az számít, hogy amit gondolt, amit képviselt, az tovább él bennem, bennünk, mindazokban, akik közel álltak hozzá, hogy továbbvigyük azt a szellemi közeget, amelyben együtt léteztünk.

Hogy mi a fontos a mester-tanítvány kapcsolatban? Nem a tudás erőltetett átadása, nem az irányítás. Az az emberi közelség, amelyben a gondolatok természetesen áramlanak. Így születik meg az, amit szellemi közösségnek nevezünk. Ami számít, ami megmarad.

Ezt a szellemiséget viszi tovább…

A középület-tervezői tanszék számomra mindig szellemi közösség volt, olyan műhely, ahol az ember nem „tanít”, hanem együtt gondolkodik másokkal. Bennem soha nem volt vágy arra, hogy bárkit „megtanítsak” valamire. Őszintén szólva: mit is tanítanék? Rengeteg tapasztalatom van, de a tudásom egy része ma már nem releváns, ami néhány éve még magától értetődő volt, ma már kérdésessé válhat. A világ változik: a technika, a technológia, a gondolkodásmód és maga az építészeti paradigma. Ezért fontos az a bizalmi és együttműködésen alapuló tér, amely a mesterek és tanítványaik között létrejön. Párbeszéd van és partneri viszony. A tanítványok sokszor olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek nekem eszembe sem jutnak. Friss szemmel nézik a világot, más összefüggéseket látnak. Ez a kapcsolat nem hierarchikus, nem egyirányú „átadás”, hanem kétirányú mozgás: kölcsönös figyelem, folyamatos szellemi áramlás.

Lehet-e érzékenyíteni a hallgatókat az építőművészetre, bármely területére ennek a szakmának?

A világ gyorsulása, a kommunikáció formáinak és technológiáinak átalakulása eltéríti az embereket attól, amit korábban természetes létformának gondoltak. Sok éve rájöttem: a hallgatóknak nincs közvetlen természetélményük. Voltak diákjaim, akik nem jártak erdőben, turistaúton sem. Egyszer elvittem őket kirándulni, és olyan kérdések hangzottak el: mik ezek a jelek a fákon, mit jelentenek… Akkor értettem meg, mennyire torzul az érzékelés és az értékrend, ha nincs személyes kapcsolat a természettel. Így született meg 1995-ben a RÉT – rajz és terv tantárgy. Önismereti gyakorlatként működött, ahol a rajzolás, a téralkotás és a személyes élmény szorosan összekapcsolódott. A cél az volt, hogy kimozdítsam a hallgatókat a városi, túlintellektualizált közegből, kivigyem őket a természetbe, hogy valódi, közös élmények szülessenek.

Az Építőművészeti Doktori Iskola hallgatóival, Keszthelyen 2020-ban
Képforrás: Balázs Mihály archívumából

 

Az egyik börzsönyi kiránduláson a fényeket figyeltük: hogyan szűrődnek át a lombok között, hol törnek meg, hol sűrűsödnek vagy halványodnak el. A félév összes feladata erre az egyetlen, közösen átélt élményre épült. Minden hallgatónak végig kellett járnia ugyanazt a kreatív folyamatot: írni egy rövid, haiku jellegű szöveget, készíteni egy vonalrajzot, egyetlen A4-es lapból térbeli modellt hajtogatni, majd egyperces animációt összeállítani. A félév végén mindenki kitűzte a munkáját a falra, odaállt mellé, és néhány mondatban elmondta, mi volt a koncepciója. Rövid, személyes, mégis tudatos reflexiót kellett adniuk. Ebben benne volt az együttlét nyers valósága – a fáradtság, a nevetések, a természet apró kellemetlenségei – és az a pillanat, amikor mindezt gondolattá kellett formálni. Elképesztően erős élmény. Erre van szükség az építészetben is.

Biztosan érzem: a legnagyobb probléma ma az élményhiány.

Túlzottan intellektuálisan működünk. Az érzések, a test, a közvetlen fizikai tapasztalatok háttérbe szorultak. Az építészkar ebből a szempontból különösen veszélyeztetett. Rengeteg az elméleti munka, állandó a nyomás, a határidő szorítása. Ki kell szabadulni a szellemi présből, ezért volt létszükséglet, hogy kimozdítsam, érzékenyítsem őket élményekkel, és visszavigyem őket a természetbe.

Egyetemi tanárként mit gondol a mesterséges intelligencia és az oktatás kapcsolatáról?

Ma már megkerülhetetlen. Ahogy annak idején a Google-keresőt kezdtük el használni, ma ugyanazzal a természetességgel használjuk a mesterséges intelligenciát, sokszor maga a keresés is MI-felületen indul, alapvetően átalakult a tudás útvonala. Persze nem mindegy, ki milyen verziót használ, mennyire érti és mennyire tudja kontrollálni azt, amit a mesterséges intelligencia mond. Az építészetben ez különösen érzékeny kérdés. Itt mindent fenntartással kell kezelni, személyes kontroll alatt. Működniük kell az ösztönöknek: rá kell kérdezni, ellenőrizni kell, meg kell vizsgálni, hogy igaz-e, amit látunk. Ha valaki ezt nem teszi meg, könnyen hatalmasat tévedhet, amivel nemcsak magának okozhat kárt, hanem másoknak is. A veszély nemcsak az, hogy rosszul dönt, hanem az is, hogy hamis tudás rögzül benne. Ez az oktatásban különösen kritikus. A mesterséges intelligencia nem megoldást ad, hanem utakat kínál, a döntés, a felelősség, a valódi megértés azonban továbbra is a mi feladatunk.

 

Nyitókép: Balázs Mihály építész, egyetemi tanár, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja
Képforrás: Nyírő Simon/MMA