Az én szekszárdi történetem előzménye, hogy Hóman Bálint kultuszminiszter 1932. január elsejei hatállyal a szekszárdi Garay János Reálgimnázium élére nevezte ki édesapámat. Életem a jelek szerint nehezen indult, miután újszülöttként nagy sírásom olykor lélegzetem elakadásához vezetett. A nővér ilyenkor lábamnál fogva megpaskolt.
Kis totyogós koromban aztán meg is haltam. Ez úgy történt, hogy édesanyám sétálni küldött két nővéremmel, akik egyszer csak azt vették észre, hogy a karjukon lógok. Ölbe kaptak és berohantak velem.
„Anyuka! A Palika meghalt” – kiáltották.
Szerencsére Sztanó Sándor bácsi, a háziorvos – aki ha komolyabbra fordult a dolog, mindig így szólt apámhoz: „Most már hívjatok orvost!” – hamarosan megállapította, hogy „szépen alszik”.
Így írtok ti című irodalmi karikatúrájában Karinthy Frigyes Babits Bihályról azt írta, hogy „már hatéves korában egészen fejlett nyelvezete volt”. Nekem még korábban… Nehezen tanultam meg beszélni. „Hátulgombolós” koromban beszédem valami sajátos logopédiai titok alapján formálódott, külön nyelvet alakítottam ki és használtam négyéves koromig, amit csak a család értett. A lépcsőt lüppnek neveztem, a szalonnát lanotának, a szalvétát lapitának.
Szerettem a piacra járni édesanyámmal. Megragadta figyelmemet a nyakába akasztott táskából cipőfűzőt, légyfogót kínáló hadirokkant mozgóárus. Otthon ismételgettem nagymamámnak: „Tipőfüző, lédbodó!”
„Ragadós” betegként kórházba kerültem. Szobatársam Czakó, a cigányfiú volt, aki megtanított a Kék nefelejcs nótára, amit otthon aztán – némi beszédhibával – elő is adtam, bár nem igazán értettem, mi is az a „sírom, sírhalmom”. Egyre szélesedett világlátásom.
Legidősebb nővérem esküvőjéről, amelyet az apátplébános süvegben vezetett, úgy számoltam be, hogy „Jött a nagyhasú püspök”.
A Bartina utcában laktak legidősebb nővéremék, a szomszédságukban pedig Mányoki Ödön bácsi nyugalmazott tisztviselő a nejével. Ödön bácsi a nyári hónapokat a nyitott ablakban párnára könyökölve töltötte, innen kapcsolódva a Bartina életéhez. Ez így sem volt könnyű, mert Ödön bácsi nagyon rosszul hallott. Mikor egyik ismerőse panaszolta, hogy nagyon fáj a lába, Ödön bácsi rávágta: „nekem meg a lábam”.
Hétvégenként és nyaranta nagy örömömre szolgált, amikor kimentünk a szőlőbe. Hatalmas, árnyat adó diófa állt a ház előtt. Vastag törzsét körülölelte a nagy fehér asztalunk. Szerettem apám nyomában járni a szőlőben. Szerettem a „filagóriát” is, amit édesapám épített magának. Venyigéből volt a teteje, benne egy asztal és pad, hogy ha valamit írnia kellett, ide elvonulhasson. Így aztán később sem tévesztettem össze a filagóriát az allegóriával.
Egy emlékezetes nyárvégi délután is a Bartina utcán indultunk a szőlőbe, a szurdik felé. Csakhogy nekem addig meg kellett úsznom a szatócsbolt számomra nem túl kedves tulajdonos nénijének kedveskedését. Aztán nekivágtunk a vízmosta szurdiknak.
A messziről látható nagy diófa árnyékában várt a présház,
melynek homlokzatára bátyám az ismert kétértelmű szót pingálta: Várunk.
Édesanyám az ünnepi ebéd munkálataihoz látott. Apám a gazda szemével járta a szőlőt a fülledt melegben. Szép termés ígérkezett kadarkából, s a többi fajtából is. Apám örömmel nézte a dús tőkéket, nagyanyám azonban rosszat sejtett: „Valamilyen idő lesz, meglátjátok.” – „De Nagymama, olyan még nem volt, hogy valamilyen idő ne lett volna…” – igazítottuk helyre.
A készülő ebéd csábító illata ünnepi hangulatot árasztott. A lányok már terítették a nagy, fehér ovális asztalt. A békességes hangulatban semmi sem utalt a készülődő délutáni viharra, legfeljebb a fülledtség volt gyanús. Ebéd után azonban hihetetlen gyorsan tornyosultak a sötét felhők a Remete-kápolna felől. Akkoriban még nem volt szó klímaváltozásról, villámárvizekről, de
a szőlőben akkor lecsapott a jégeső, s verte a tetőt és a szőlőt vagy negyedóra hosszan a dió nagyságú jég.
Édesapám edénybe merte és abban forgatta a fagylaltnak szánt keveréket.
A dombtetőről egyre nagyobb „folyamok” zúdultak a tanyánkra, csakhamar mindent elöntött a sáros víz, az asztalok tetején kuporogva vártuk a házat elöntő ár levonulását. Amikor a zuhatag szűnni kezdett, akkor tárult csak elénk az igazi tragédia. A délelőtt még szépnek ígérkező termésből semmi sem maradt.
A szőlőnek nemcsak a leveleit, de szépen érlelődő gyümölcsét is a sárba verte a jég és a vihar.
Venyige is alig maradt a tőkén.
Vert hadakként ereszkedtünk le a szurdikon csúszkálva nővéremékhez a Bartina utcába. Náluk leltünk menedéket, mint árvízkárosultak. Így kellett búcsút vennünk szekszárdi szőlőnktől azon a szépen induló augusztusi délutánon. A szüret elmaradt. Új szőlőt kellett volna telepíteni. De akkor már nem laktunk Szekszárdon. Azóta sem jártam a Remete-kápolnánál.
Nyitókép: a szekszárdi Remete kápolna (Wikimedia Commons)
