Bizonyára van ebben elfogultság, amit vállalok, tudva, hogy a látvány nemcsak önmagában hat rám, hanem mindazzal együtt, amit évtizedeken keresztül itt átélhettem. Azt hiszem, többen úgy vagyunk ezzel, mint az anyanyelvünkkel: aligha tudunk kívülállóként viszonyulni hozzá. Enyém, miénk az otthonossága – de ez nem jelenti azt, hogy egyedisége ne lehetne nyilvánvaló az elfogulatlan látogató számára is.

Kétségtelenül megalapozói az egyediségnek a sokat és joggal emlegetett táji adottságok: egyik oldalon a méltóságteljes folyamhoz leereszkedő hegyek, másikon a Dunától távolodva, szelíden emelkedő lapos karéj. Buda és Pest, egymással szemben, de ettől még nem Budapest. És amikor hosszú és pusztulási-újjáépítési korszakok rétegeit egymásra halmozó évszázadok után – akár Pannonia provinciáig visszamenően – Pest-Buda már elválaszthatatlanná válik, az még mindig nem Budapest. Ebben alighanem jelentős szerepet játszik, hogy a Duna, imponáló folyami méreteinél fogva jóval nagyobb, mint folyóra települt történeti városok folyói, és mindaddig inkább elválasztotta e két várost, amíg az állandó összeköttetést jelentő hidak megépítésének műszaki feltételei meg nem teremtődtek. A Gellért-hegyről, mint „természetes, belső” kilátópontról letekintve nem kell magyarázni a hidak fontosságát, de remélhetőleg azt sem, hogy hiba lenne mára kialakult ritmusukat – az Árpád hídtól a Rákóczi hídig – újabb, akárcsak gyalogos híd (ami sajnos időnként felröppenő ötlet) megépítésével megbontani.

Spontán módon Budapest valószínűleg sohasem jött volna létre Pest-Budából és Óbudából (meg a Margit-szigetből), szükség volt egy nemzeti főváros nagyratörő koncepciójára – és arra az akaratra is, amely ezt meg is valósította. Az „összetevők” adottak voltak, amelyekből úgy lett egyetlen, egységes, emberi léptékű világváros, hogy azok egymást kiegészítették, anélkül, hogy saját karakterüket elveszítették volna. Ha valamiért, akkor éppen ezért az egységért a sokféleségben indokolt a világörökségi elismertség – amelynek 1987-es első lépését (a budai Várnegyed és a Duna-partok látképe) szerencsésen egészítette ki 2022-ben a pesti oldalon az Andrássy út és a Hősök tere környékének felvétele. Budapest természetesen nem azért nagyszerű, mert világörökség, hanem azért világörökség, mert nagyszerű! Sokkal több, de ha csak az elismerést elnyert összetevőire tekintünk, akkor is érthető lesz e városnak a történeti rétegzettségét és szépségét tükröző volta. A budai Vár, Várnegyed mai, jórészt a második világháborús pusztulás utáni XX. századi újjászületése által meghatározott arculatában a középkortól a barokkon át a XIX. századi ambiciózus „műemléki újjáépítésekig” átívelő történetét is átélhetjük. Buda – szabálytalan szerkezetével, egyedi műemlékeivel – történelmi hangulatát őrző, gyermekkorom óta felejthetetlen hétvégi sétákra invitáló sziget a világváros közepén, ahonnan csodálatos látvány nyílik a gyűrűs-sugaras pesti városrészre, amelynek urbanisztikai rendezettségű, alapjában egységes beépítéséből nagyszerű épületek emelkednek ki. Érdemes felfigyelni arra is, hogy ez a látványkapcsolat visszafelé is él: a Dunára futó pesti utcák végén – igazán szeretnivaló módon! – látszik Buda egy-egy szelete…

A világörökségi lét megőrzést kíván, de senki nem gondol(hat)ja, hogy saját maga „világörökségi múzeumaként”, azaz, hogy semmi sem változtatható. Az értékmegőrzés és az értékalkotás, ha nem egymás rovására érvényesítjük őket, nem ellentétes egymással – ha nem azt panaszoljuk, hogy a „műemlékekkel (történeti épületekkel) az a baj, hogy minden jó helyet elfoglaltak”, s ha az élő város új, építéssel, városfejlesztéssel járó igényeinek kielégítése nem elvesz, hanem hozzáad, nem a divatot követi, hanem a „budapestiséget” tükrözi, mai módon.

Legyen így, és akkor tiszta szívvel kívánhatunk Budapestnek boldog születésnapot, újabb százötven éveket!