A balatonföldvári kikötőben találkoztunk, vitorlások között. Mind a kettőnknél ott volt a vállalkozásról született Kalóz a Dunán című könyv újabb kiadása. Elhozta, mert sok mindenre nem emlékszik már, ötven év az mégiscsak ötven év.
– A hatvanas években – kezdi a történetet András – a nagybátyám, aki a nevelőapám is volt, a MAHART Vitorlás Clubban vitorlázott. A felesége első házasságából származó fia volt Kopár István, aki később első magyarként kerülte meg vitorlással a Földet. Megkérdeztek minket, hogy mit szeretnénk: vitorláshajót vagy színes tévét. A hajóra szavaztunk. Egy nagyon szép kis vitorlást kaptunk, és Balatonalmádiból indulva Istvánnal jártuk a vizet.
– Hogyan került bele az expedíciós csapatba?
– Bedő Pista bácsi ismerte a nagybátyámat, és neki vetette fel az ötletet, hogy mi lenne, ha végigvitorláznánk a Dunán az ő kalózával.
– Könnyű volt megszerezni a szponzorokat és az engedélyeket?
– Talán könnyebb volt, mint manapság lenne. Pista bácsi nagy meggyőzőerővel tárgyalt. Bár a szponzor fogalmát akkor talán még nem is ismerték, sikerült elérnie, hogy a Nagykőrösi Konzervgyár ellásson minket két hónapra elegendő konzervvel, a MAHART pedig elszállította a ládákat a kikötői raktárakba, ahol később sorra felvehettük őket. A vitorlást is felvitték uszályon Regensburgig, és kaptunk tőlük egy motoros ladikot, ami a kísérőhajónk lett.
Aztán elindult a kis expedíció, hol csorogva, hol vitorlázva a folyón, fedélzetén Bedő Istvánnal és Andrással, a Sráccal, míg a motorcsónakban a Pucknak becézett Horváth György és a könyvben Tanárként említett Somorjai László foglaltak helyet. Az expedíciót Doki, vagyis dr. Torma Sándor Skodáján követte és segítette Budapestig.
Számtalan kaland esett meg velük. A passaui zsilipnél egy óvatlan mozdulat következtében az útlevelek, egyéb iratok és a valutát őrző kis szelence a vízbe pottyant, mire a Srác egy csukafejessel utána vetette magát, és felszínre hozta. Tettéért a zsilipfelügyelőség előbb leteremtette – majd egy deci pálinkával honorálta, hogy meg ne fázzon.
– Ez igazából már lent, az Al-Dunán történt. Valójában Pista bácsi svájci bicskája pottyant a vízbe, utána ugrottam, de nem találtam meg.
– Nem úgy volt minden, ahogy a könyvben le van írva?
– Nem tudom, szabad-e elárulnom, hogyan is alakult ennek a könyvnek a története. Pista bácsi közvetlenül a hazaérkezésünk után sok lapnak – többek között az Élet és Tudománynak és a Magyarországnak is – megírta a kalandjainkat, s több vetített képes előadást is tartott. Ezt a cikkgyűjteményt ajánlotta fel közlésre a Gondolat Kiadónak.
A kiadónak az ötlet is, a cikkanyag is tetszett, de mivel a Világjárók sorozatba akarta beletenni, két dolgot kért:
egyrészt bővítse ki a kéziratot, másrészt a könyvben kapjon nagyobb hangsúlyt, hogy a Duna, bár sok esetben határfolyó, mégsem elválasztja, hanem összeköti a népeket.
Így aztán belekerült néhány olyan történet, ami vagy nem éppen ott, vagy nem úgy esett meg. Volt, hogy korábbi kalandjait is beleszerkesztette.
Eszembe jut egy vidám jelenet, melyben az író viszi kiadatni legújabb írását, de oly gyorsan váltakoznak az eszmei áramlatok, és oly sokszor íratják vele újra és újra, hogy a végén kiborul. Ki hibáztatná ezért a kis csúsztatásért Bedő Istvánt?
– Az viszont igaz, pedig sokan nem hiszik el – folytatja András –, ami egy bajai családnál történt. Az ártérben laktak nagyon egyszerű körülmények között, és minden este megjelent náluk egy vaddisznó. A néni odavitte neki az ennivalóját, amit elcsámcsogott, aztán visszament a sűrűbe.
A kis kalóz egy hét budapesti pihenő után folytatta útját a tenger felé. Megismerhetünk egy Belgrád környékén élő
remetét, aki soha nem hord cipőt, egész nap csak imádkozik, és rózsafüzéreket meg miniatűr ikonokat gyárt. Majd Bulgáriában Avram bácsit, a tornyok ácsművészét, aki szinte minden jelentősebb templomon dolgozott már Európában.
Valamivel több mint két hónap után a Tücsök nevű vitorlás elérte a Fekete-tengert.
– A vége előtt volt még egy rázós helyzet.
– A folyó lent, a deltánál több ágra szakad. Azért, hogy hamarabb kiérjünk a tengerre, mi egy kisebb csatornát választottunk, nem a főágat. Azon volt egy kis híd, így kénytelenek voltunk gyorsan árbócot dönteni, így siklottunk át alatta. Azután Pista bácsival mentünk egy kört a Fekete-tengeren.
A megérkezésről az MTI akkoriban így számolt be: „A Duna-expedíció, amely Regensburgtól végigvitorlázta a folyam hajózható szakaszát, elérte célját, s kifutottak a nyílt tengerre. Nyolc országon haladtak keresztül, közel két és fél ezer kilométernyi vízi utat hajóztak végig. Elsőként tette meg nyitott, könnyű sportvitorlás ezt a kockázatos utat. A vállalkozás résztvevői egészségesek, a hajóegységek sértetlenek.”
– Ekkor látott először tengert?
– Nem. 1970-ben megragadtam egy nyári egyutas lehetőséget, és felkerültem a Borsod nevű hajóra. Előtte olyan orvosi vizsgálaton kellett átesnem, mint a pilótáknak, és ezen nem valami jól szerepeltem, mert hajlamos vagyok a tengeribetegségre. De átengedtek, mondván, úgyis elmegy a kedvem az egésztől. Kopár István, akit én unokatestvéremnek tartok, bár nincs köztünk vérségi rokonság, ugyanezen a hajón volt.
Egy hónapig tartott az út. Fiuméből indultunk, és Koperben szálltunk partra. Közben elhajóztunk Bejrútba, ami akkor egy csodaszép város volt, onnan Alexandriába mentünk. Bár gépész voltam, és a fenékben nincs nagy imbolygás, mégis én voltam az első vagy az egyetlen, aki a vödör fölé hajolt. Szeretem a tengert, de nem bírom. Végül mégis hajós lettem. Tizenöt évig szolgáltam a MAHART hajóin a Dunán.
– A 72-es vitorlázás melyik szakaszáról őrzi a legszebb emlékeket?
– A németországi emlékeim a legszebbek. A vitorlásklubok nagyon szívélyesen fogadtak bennünket, a tenyerükön hordoztak. Azt hiszem, hogy Passau a legszebb Duna-menti város. Az al-dunai szakasz lényegesen nehezebbnek bizonyult, mint a korábbiak. Hideg volt, esett az eső, és a hálózsákok bepenészedtek. A legszívesebben mégis egy ottani történetre emlékszem vissza, mert ott ismertem meg a mostani legjobb barátomat.
Megálltunk egy Lom nevű bolgár kisvárosban. Ott állt a Paks tolóhajó uszályokkal, azon tudtunk fürdeni, megmelegedni és rendes konyha volt, szakáccsal. Az egyik uszályon szolgált egy Sefcsik József nevű fiatalember, akivel évtizedekkel később összetalálkoztam a balatonföldvári strandon. Együtt kezdtünk el szörfözni, és nagyon jó barátok lettünk. Szinte mindennap felhívjuk egymást még ma is.
– Ezzel az úttal Bedő István azt szerette volna elérni, hogy felpezsdítse a Dunán a vitorláséletet.
– Ez lett volna a cél, de ezt nem sikerült elérni. Persze Budapesten veszélyes lenne vitorlázni, de a Hárosi-öbölben egy időben volt vitorlázgatás, és vannak ma is, akik a Ráckevei-Dunán próbálkoznak.
– Volt valamiféle megemlékezés az ötvenedik évforduló alkalmából?
– Semmi. Én egy barátommal gondolkodtam rajta, hogy ladikokkal menjünk le a Dunán, de magyar folyami hajózás hiányában ma már ezt borzasztóan nehéz és költséges lenne megszervezni.
Nyitókép: Bedő István a Tücsök fedélzetén Fotó: Bedő J. István
