Elsüllyedt vele az aranykorinak is nevezhető ciklikus világkép, hogy helyet adjon a kiegyenesített, lineáris időnek, amelynek meghatározó vallási képzete a messianizmus és az apokaliptika lett. Az állandó várakozás a még a mi időnkben bekövetkező végre, végítéletre.
A Krisztus előtti néhány század korai apokaliptikus világa a perzsákban és a zsidókban talált termékeny talajra, majd a Pál által megformázott kereszténység és a Jelenések könyvének titokzatos szerzője kibontakoztatja ezt az apokalipszisvallást a nyugati világban. Az apokaliptikával kiegyenesített idő a Nyugat történelmévé formálódik, és a mai napig meghatározza az életünket.
Az elmúlt száz évben kitűnő filozófiai, vallástörténészi, történészi életművek születtek ennek a jelenségnek a feltárására Spenglertől Hans Jonason, Jacob Taubesen, Karl Löwithen, Norman Cohnon keresztül az úgyszintén kiváló magyarokig, Tatár Györgyig és Rugási Gyuláig. A ma is velünk élő és különböző kulturális mozgások hátterében munkáló apokaliptikus gondolkodásra így már nem kell pusztán vallásos áhítattal tekintenünk.
Ismerősnek tűnik az a hang, amikor egy tinilány – hatalmas médiaháttérrel – sírva azt kiáltja: Azt akarom, hogy pánikoljatok, hogy érezzétek a rettegést, amit én érzek. Greta Thunberg biztos nem, de talán még jó szándékú vagy manipuláló segítői sem sejtették, milyen archaikus önvádló – s főleg másokat vádoló – hangnem sugárzik át a csak „egyszerű” aggódásnak szánt sikolyukon. Azt akarom, hogy érezzétek át azt a rettegést, amit én érzek, mert a Nap és a Hold is szégyenkezik miattatok. A rettenetes szavak tudója, Ézsaiás beszélt így, hogy felrázza a jobb sorsához bűnösen hozzászokott zsidóságot.
Jacob Taubes részletesen tárgyalja azokat az összefüggéseket, amelyek az apokalipszisek és a messiási várakozások, valamint a történelemben ismétlődő szakadásig feszült időszakok között szinte törvényszerűen működnek. Ehhez a felismeréshez hozzátehetjük, hogy a vészterhes időszakok egyszerre idézik meg az apokalipszis kettős arcát. Manapság a köztudatban, a nyelvi közhasználatban az apokalipszis szó valami végzetes és drámai dologhoz kötődik. Azonban, ha megvizsgáljuk eredeti jelentését, feltárul annak összetett jellege. A görög apokalüpto a héber gala fordítása, ami felfedést, leleplezést jelent. Bárminek a felfedését és leleplezését, nem csak a világvége tudásának drámai felfedését.
Az apokalüpto világképfordító szóvá vált – mást jelentett a görögségnek és a zsidóságnak, s majd mást az abból építkező zsidó-kereszténységnek.
A görögség számára a szó világvége jelentése idegen maradt. A ciklikusan megújuló létfelfogásban nem tudott olyan drámaivá válni a végidő víziója, mint a zsidóság messiási elképzelésében az idők végéről.
A zsidóság valójában örök apokaliptikus várakozásban él. Létezésének ez egyszerre motorja és drámája. Természetesen ezt a gondolkodást „megörökölve”, megszerezve a keresztények is általában az idők végezetében élnek, Rudolf Bultmann kifejezésével élve: „a vég folyamatosságában” lakoznak.
Érdemes megvizsgálni, hogy ez milyen morális erőt és milyen jövőtervezésre való képtelenséget jelentett az elmúlt kétezer évben. Például azt, hogy az európai ember szorongása talán inkább apokaliptikus gyökerű, semmint szexuális, ahogyan Freud vélte.
Amint említettem, az apokaliptikus várakozások nagy történelmi feszültségek idején általában felerősödnek. A középkor vége (mikor is volt az?) – talán Dantétól a reformációig – tele volt apokaliptikus várakozásokkal. Nagyüzemi munkálatai voltak a végidő-elképzeléseknek. Érezhetővé vált, hogy valami nagyon változik, kiszámíthatatlanul és könyörtelenül. Norman Cohn kitűnő összefoglalójában (The Pursuit of the Millennium) tárgyalja ezt az egész Európát átható millenniumi vallásos várakozást.
A messianizmus prófétái és álprófétái járták Európa országútjait, riogatva az egyszerű hívő lelkeket. A szerző megemlékezik egy Jakab nevű kiugrott szerzetesről, aki „Master of Hungary” névvel illette magát, és azt hirdette, hogy levelet kapott Szűz Máriától. A kor táplálta a vallásos szélhámosokat és az álmessiásokat. De valami ettől függetlenül is ott volt a levegőben; hogy mi, azt a kor legérzékenyebb művészei mutatták fel. Így például Bosch és Dürer. Dürer 1497–98-ban megalkotja tizenöt részes látomását János apokalipsziséről, egy hatalmas tablósorozatba foglalva a középkor végidőkhitét. Néhány év múlva Bosch – szinte válaszul – megfesti a földi létezés apokaliptikától mentes triptichonját, amelynek középső tábláján forog az emberi létezés nagy malma, egyenlő távolságra attól a Paradicsomtól és Pokoltól, ami itt, a Földön van, és létezésünk szabad döntéseivel kerülünk hol közelebb az egyik oldalhoz, hol távolabb a másiktól.
Amikor a reneszánszban a középkori keresztény kultúra majdnem végzetes csapást szenvedett – főleg Olaszországban – az újra divattá vált régi pogány eszméktől, valójában az antikvitás ciklikus világképe akarta visszahódítani az időt a zsidó-keresztény apokaliptikus kiegyenesített időszemlélettől. Ettől a fordulóponttól a kereszténységet a reformáció által kimunkált új apokalipszis klíma „mentette meg”. Az apokalipszis klíma a maga teljességében a reformációnak köszönhető.
A római egyház az apokaliptikus várakozások fenyegető veszélyét megérezve már 1513-ban a lateráni zsinaton megtiltja az apokaliptikus témák bővebb tárgyalását a prédikációkban. Ám ez már csak olaj volt a tűzre, ráadásul ráirányította a „bűnös Rómára” a figyelmet. Így a reformáció egyszerre két Antikrisztust is talált: a lelket a pápa, mint Antikrisztus, a testet a török, mint Antikrisztus rontja meg, és ők a „veres zsidók” is, amint Batizi András tokaji református prédikátor és költő hirdette. Ez az apokalipszis klíma mélyen beivódott modernitására oly büszke világunkba is, sőt a New Age-mozgalom nagy biznisze lett. Giccset kotyvaszt szeretetből és haragból. Az apokaliptikus szemlélet mélyen áthatja a filozófiai gondolkodást is, ahogyan azt Jacques Derrida Kanttal vitatkozva kifejti. Mélyen beárnyékolja a hétköznapi elképzeléseket is, és összeesküvés-elméletekként burjánzik és árad.
Nem véletlen tehát, hogy a századunkban kialakult környezetvédelmi mozgalmak, az ökológiai tudatosodás is szövetséget kötött az apokaliptika történelmileg is rendkívül hatásos képeivel és indulataival.
Jellemző az is, hogy az egyik legelső világhírű környezetvédő mű, Rachel Carson Néma tavasza (1962), apokaliptikus címének és tartalmának köszönhette különben nagyon jogos sikerét. A madarak nélküli tavasz, az újra elveszített Paradicsom rémképe megmozgatta mindenki képzeletét, főleg az érzékeny ifjúságét.
A politika vészt érezve gyorsan kapcsolt, és legalább a DDT használatát megtiltotta. Az 1968-ban alapított Római Klub is erőteljesen használta a közelgő ipari és mezőgazdasági vég szókészletét. Ez csapdává is vált, mert túl közelre tette néhány tétele megvalósulását, s így egy kissé úgy járt, mint azok a jósok, akik az elkövetkező rövid néhány évre helyezik jóslatuk bekövetkeztét. Ettől függetlenül tevékenységük hasznos volt, mert elindult és azóta is tart a párbeszéd komoly tudósok és a némi moralitással rendelkező politikusok között.
Ezek a jelenségek azt mutatják, hogy nem teljesen ördögtől való a környezetvédelem apokaliptikus nyelvezete, mert a mai információ-túltermelés redundáns hírkóros világát talán csak ez a prófétai nyelv tudja áttörni, főleg akkor, ha az alkalmazói nem élnek vissza vele. Érthető tehát Greta Thunberg apokaliptikus hangneme, és főleg az ifjúság lázadó szellemét felvonultató demagógiája az idősebb nemzedék ellen, amely valójában ugyanolyan tehetetlen, más oldalról ugyanolyan lusta tenni saját terében, mint az „ökológiailag” vidáman Coca-Colázó fiatalság. A fiatal ökopróféta leányzó (esetleges jó szándékát el nem vitatva) nagyon közel volt ahhoz, hogy ifjúsági keresztes hadjáratot indítson az idősebb nemzedék ellen általában, öntudatlanul is kiszolgálva a legnagyobb ökobűnös multik megosztó tevékenységét. Erre az emberi létezés gyökereit érintő megosztó tevékenységre a legsátánibb példa az, ahogyan a létezés árváit, a nemileg másokat igyekszik manipulálni a többiek ellen sok multicég.
Természetesen a multik tevékenysége is Janus-arcú, s így főleg üzleti érdekből, vagy az azt szolgáló jó imázsuk miatt rendkívül hatékony ökologikus lépéseket is tudnak tenni. Sőt, még inkább ennek ellenkezőjét. Az elszabadult tőkét nem érdekli az apokalipszis klíma. Neki eladó az egész világ. Végső soron az apokalipszis is üzlet, amíg élünk. A cinikus tétel nagyon igaz, hogy a saját felakasztására készült kötéllel is üzletel, akár az utolsó pillanatig, a felelőtlen tőkés. Az a baj, hogy mindnyájan ilyen tőkések vagyunk nagyban és kicsiben, és talán még ennek a mostani járványnak a drámája sem képes felébreszteni bennünket, és a klímaapokalipszissel összefonódott apokalipszis klíma megbénítja a cselekvést.
Ilyenkor elszaporodnak a hamis messiások, azok, akik világkormányban ígérik a megváltást, míg mások a technikai fejlődésben, megint mások katariánus tiszta világmozgalomban.
Csak az a bökkenő, hogy hosszú emlékezetünket vizsgálva már láttunk ilyet. A birodalom diktatúrává vált, a technikai fejlődés Hirosimához vezetett, a civil mozgalom pedig anarchiához. Történelmi tanulság, hogy a szándék és a megvalósulás között általában mélységesen mély a szakadék.
Ezért talán újra kellene értelmezni olyan fogalmainkat, mint szabadság, növekedés, fejlődés és a többi. Mindjárt a szabadság kapcsán felismerni, hogy szabadabb, egészségesebb élet nem a mindent szabad világában van, sőt inkább az önmegtartóztatás méltóságából épül fel. Nem spórolhatjuk meg, nem kerülgethetjük tovább, hogy az emberi jelenség valódi céljaira rákérdezzünk. De hát eddig is ezt tettük-tették a filozófusok, a vallások, a tudomány – mondhatnák az éltanulók. De akkor vajon miért kerültünk katasztrófaközelbe?
Unos-untalan ismételgettük, hogy az a lényeg: ismerd meg önmagad. Mi térített el attól bennünket, hogy magunkban nem önmagunkat ismertük meg, hanem csak az egyre anyagiasabbá váló világot, amelyet most technikai segítséggel digitális misztikus-mágikus virtuális szintre emelünk. A csak test szerinti ember így abba a tévhitbe ringatja magát, hogy meghódította a szellemet, holott egyre többet veszít, végül saját testét is. A világmegismerő önmegismerés elmarad. A természet és az ember szembefordult egymással, mert az ember igazi céljait fel nem tárva nem tudott a létezés papi pásztora lenni. Nem baj, mondhatná egy flegma elme, nem kell mindent ebben a világban elintézni. Csak azt kérhetjük, hogy az, aki majd az új Noé bárkáján elindul egy új világ felé, ne vigyen magával semmit, csak egy mondatot: Ember, ismerd meg önmagad, de most már igazán.
