Még a magyar építészettörténészek is ritkán említik Heinrich Tessenow (1876–1950) nevét, pedig a XX. század eleji német építészet jegyzett alkotója, várostervezője, egyetemi tanára volt. A porosz klasszicista építészet jellegzetes alkotása, a Neue Wache, amely 1931-ben Tessenow tervei alapján lett az első világháborúban elesett német katonák emlékhelye, már a tervpályázat során erős viták tárgya volt, ugyanakkor Kállai Ernő, az akkor Németországban dolgozó befolyásos műkritikus, kiállt mellette.

Bild 102-11786

Az első világháború áldozatainak emlékműve a Neue Wache belső terében, 1931. Fotó: Bundesarchiv, Bild 102-11786 / CC-BY-SA 3.0

 
A háborús károk után, az NDK idején megváltoztatva ugyan, de helyreállították, hogy utóbb, az egyesülést követően ismét Tessenow tervei szerint alakítsák vissza, egy jelentős kivétellel: Helmut Kohl akkori kancellár személyes kívánságára az eredeti gránittömb helyett Käthe Kollwitz Anya halott fiával című szobrának erősen nagyított másolatát állították fel.
 

Az újjáépített emlékhely Käthe Kollwitz szobormásolatával Fotó: Daniel Schwen/ Wikimedia Commons 

 
A Pietà-ábrázolások által ihletett szobor (a halott ifjú férfi a szobrásznő elesett fiának arcvonásait viseli) révén a tér csaknem katolikus szakrális jelleget nyert. A méltóságteljesen egyszerű, de rafinált rajzolattal kiosztott, bazalt padlóburkolatú, szürke mészkő falakkal határolt, felülről kör alakú nyílással világított belső térben Tessenow annak idején fekete gránittömböt helyezett el, amelyen aranyozott ezüst tölgy lombkoszorú nyugodott. E sorok írója a nagy vitát kiváltott munka során a gránittömb helyreállítását javasolta, azzal a módosítással, hogy a tölgyfalomb helyére töviskoszorú kerüljön. A háború és a terror áldozatai méltó emlékezetét őrizni hivatott Neue Wache rendeltetésének ez véleményem szerint sokkal jobban megfelelt volna, mint Käthe Kollwitz szép szobrának a kegyeletet a visszaélés határáig mellőző, aránytalan felnagyítása. A tövis mint motívum az Ószövetségben is fontos szerepet játszik, ezért a náci terror zsidó áldozatainak éppen úgy emléket állíthatott volna, mint Krisztus töviskoronájára asszociálva a keresztényeknek.
 

A Festspielhaus épülete Hellarauban még a nyitás előtt 1911-ben, előtérben Émile Jaques-Dalcroze tanítványaival Fotó: Bibliothèque de Genève/Wikimédia Commons

 
Heinrich Tessenow várostervezői munkásságának méltó példája a Drezda melletti Hellerau kertváros számos lakóháza és az „életreform” jegyében született kertváros kulturális központja, a Festspielhaus, amelyet 1912-ben nagysikerű ünnepi játékokkal nyitottak meg. Hellerau szellemi atyja, Wolf Dohrn vállalkozó, valamint két, a színházi szemléletet megújító művész találkozásából jött létre a program.

Émile Jaques-Dalcroze és Adolphe Appia a zene, a ritmikus gimnasztika és a látvány formanyelvét használva nemcsak új, szabadon formált mozgást vitt színre, hanem magát, a közönségtől szigorúan elválasztott színpadot is meg akarta szüntetni, hogy a nézőket és a szereplőket egységes térbe hozza, megteremtve az építészet, a zene, a tánc és a színház modern harmóniáját.

A helleraui ünnepi játékok reményteli kezdeményezésének az első világháború vetett véget. Ha a folyamatosság nem szakad meg, Hellerau talán Bayreuth modern vetélytársává nőtt volna fel.

A Festspielhaus nagyterme
 

Oromfalas fő tömegével és szimmetrikusan elhelyezett oldalszárnyaival a Festspielhaus épülete első pillantásra meglepően konvencionálisnak tűnik. Különlegessége a belső terekben érvényesül, s két évtizede, az igényes műemléki helyreállítás óta jól követhető. A színházterem a mozgatható elemek segítségével, színpad és nézőtér elkülönítése nélkül, szabadon alakítható az előadás, a rendezés igénye szerint. A zenekari árok a padlószint alá, a nézők számára láthatatlan térbe került. A maga idejében rendkívül innovatív volt a világítás megoldása is: a falak mentén, illetve a födém alá több ezer, akár szakaszonként, akár a terem egészében tetszőleges fényerőre állítható izzó került. Fényük viaszosvászon burkoló felületen sejlik át. Jellemző, hogy a fiatal Le Corbusier szívesen dolgozott volna Tessenow irodájában az épület tervein, ám önálló feladatrészt kért, amit az építész megtagadott, magának tartva a munka legérdekesebb területeit. Ennek ellenére Le Corbusier többször elismerően nyilatkozott Tessenow-ról.

Érdemes a helleraui kertvárost egybevetni a csaknem azonos időben épült Wekerle-teleppel. Míg Kispesten a rendkívül szigorú térszerkesztést az épületek minősége oldja és igazolja, Hellerauban lazább, szervesebb térképzést mutatnak a főtér lépcsőzetes, a terepszint változását követő térfalai, az enyhén íves vonalvezetésű, részben sorházas beépítésű utcák.

Ha úgy tetszik, paradox módon a Wekerle-telep „németesebb”, mint Hellerau.

Tessenow Hellerauban előregyártott épületelemekkel is kísérletezett, olcsó építési technikával vékony pénztárcájú építtetőknek is lehetővé téve saját családi ház megszerzését. Ezen törekvés jelentősége az első világháború utáni ínségben még inkább megnövekedett. 1922-ben Tessenow a Drezda melletti Klotzsche községben két, tizenegy és fél méter hosszú és – a tornácot nem számítva – hat méter széles családi házat épített. Az alaprajz egyik végén a mosókonyhát, a másikon a konyhát helyezte el, ily módon egyszerűen megoldva a kettő közé fogott nappali és a hálószoba hőszigetelését, amelyet a mindössze néhány ablakkal megszakított, faburkolatú, vályoggal kitöltött favázas falak is elősegítettek. A kis ház mintha a manapság divatos „tiny houses” előképe lenne, Tessenow tervének azonban – még ilyen kis méretben is – különös méltóságot kölcsönöz az oromfal, amely a várakozással ellentétben a ház hosszú oldala fölött emelkedik. A monumentalitás nem méret kérdése…

Magyarországon Heinrich Tessenow nem épített, bár erre is sor kerülhetett volna. A belga származású Alfred Doret stájerországi birtokos, aki még az első világháború végnapjaiban is fontosnak vélte, hogy ügetőversenyeket szervezzen.

Alfred Doret a Vas megyei (ma Meggyeskovácsihoz tartozó) Csomaháza majorságban kastélyt akart építtetni, s jelöltje a tervezésre Tessenow volt.

A kastély végül nem épült meg – feltehetően a világháborút követő inflációban elúszott a megbízó vagyona, miután stájer birtokát eladta –, de Tessenow terve fennmaradt. A rajzasztalon maradt épület érdekessége, hogy a tervező, noha a szokásoknak megfelelően a hosszú épülettömegből oromfalas rizalittal kiemelte a főbejáratot, de nem középen, hanem tudatosan aszimmetrikusan helyezte el.

Úgy mondjuk, Tessenow az egyszerűség építésze, de az egyszerűség az ő esetében jól megfért a monumentalitással. Híres és egyben hírhedt tanítványa volt a berlini műegyetemen a monumentalitást a bombasztikussággal összetévesztő, kétes értékű sztárépítésszé lett, Albert Speer, későbbi náci miniszter.

Az 1950-ben elhunyt Tessenow emlékének ápolására egykori tanítványai, elhatárolódva Speertől, egyesületet alapítottak, amely ma építési kulturális társaságként működik. Idén a Heinrich Tessenow Gesellschaft a svájci Mendrisióban tartotta évi ülését, amelynek kísérő programja volt az a Tessenow életmű-kiállítás, amelyet Martin Boesch professzor szervezett az egyetem építész karának ikonikus épületében, Mario Botta „építészeti színházában”.

Nyitókép: Heinrich Tessenow portréja az életmű-kiállításon Fotó: Enrico Cano

A fotókat a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.