Dudok László kolompjai mindegyikének története van, melyet szívesen osztott meg hallgatóságával. Egyik nevezetes, féltve őrzött darabja korábban Gobbi Hilda színésznőé volt.
Apjától és nagyapjától örökölte a mesterséget, ám félő, hogy neki már nem lesz kinek továbbadnia,
mivel fia egyelőre nem érdeklődik a különös szakma iránt. Pedig a kolomp egy csoda, nincs belőle két egyforma, mindnek saját hangja van, melyet méretük mellett formájuk, öblösségük is befolyásol.
Dudok László előad, kolompjai társaságában (a szerző fotói)
Csőből kalapálják a kolompokat– ezzel foglalkoztak régen a kolompárok –, majd ezt követően hangolni is lehet, sőt érdemes őket.
Arról, hogy hangolt-e egy kolomp, a két oldalán lévő bemélyedés tanúskodik.
Ezt addig kell kalapálni, míg megfelelő nem lesz a kolomp hangja. Dudok László szerint ez a horpasztásnak nevezett művelet adja meg a kolomp lelkét.
A mutatóba hozott kolompsorozatot meg is szólaltatták, rögtönzött dallamot játszottak rajtuk. A rövid bemutatót követően a résztvevők maguk is szemrevételezhették, megtapogathatták, megszólaltathatták a kolompokat.
Szemrevételezhették, megtapogathatták, megszólaltathatták
A múzeum látogatói Szabó Csaba botfaragó népi iparművésszel is találkozhattak, aki nem csupán élvezetes bemutatót tartott a Bakony-Balaton-felvidék pásztorfaragó hagyományáról, a szükséges szerszámokról és alkalmazott motívumokról, hanem vetített képes előadásában botfaragókat is bemutatott a hallgatóságnak. Szabó Csaba tizenöt éve foglalkozik a pásztorbotkészítés tudományával. Mentora egy pásztorcsaládba született öreg faragó volt, de sokat tanult a megye többi faragójától is, kitől mit lehetett. Közülük sajnos sokan már meghaltak.
A botok története kapcsán megtudhattuk, hogy a pásztorok kezdetben fokost, csúszófokost használtak,
a mai kampósvégű bot a merinói juh tenyésztése idején jelent meg az országban,
a körmözés szükséglete miatt. A pásztorok botja számos funkciót betölt. Használják ember és állat elleni védekezésre, ágak lehúzásához, birkák lábának körmöléséhez, beszorult állat kiszabadításához, pihenés segítésére, a kutya irányítására. A pásztorra nézve nagy szégyen, ha ellopják a botját, ezért nem szívesen válik meg tőle, még a táncba is magával viszi.
Idős bakonyi pásztoroktól leste el a fafaragás műhelytitkait
A pásztorbot készítésének műveletsora néha
már a faragás előtt évekkel megkezdődik, a megfelelőnek tűnő ág kiválasztásával, nevelésével.
A sétabot, más néven öregbot alanya például akár egy évtizedig is nevelődik. A leggyakoribban használt fa a som, de szoktak botot galagonyából, tiszafából, kökényből, bodzából is faragni. Érdekes módon mogyoróból nemigen, a dió viszont nagyon jó erre a célra. Gyümölcsfát egyáltalán nem használnak, mert könnyen reped. A som lassan növő, nehéz, tömött fa.
Tíz-tizenkét év is kell, mire eléri egy bot vastagságát. Amikor már megfelelő az adott mellékág –mert a bot nem a főágból készül – akkor télen, általában januárban kivágják mellőle a főágat egy bizonyos magasságban, körbe ássák, gyökereitől megszabadítják, majd kivágják. A kéreg lehúzásához szükséges a pirítás, amit a pásztorok gyakran együtt végeznek. A behúzással a bot fejét formázzák, a faggyúzás a színezéshez, tartóssághoz járul hozzá,
a barkócázás pedig segíti, hogy göbös legyen a fa, használatkor ne csússzon ki a kézből a nyele.
A faragás eszközigénye nem túl nagy, a régi pásztorok saját háztartásukból is meg tudták oldani. Az eszközök sorában érdekes a kecskerágó fadarab, melyet a már faragott részeken a fa tömörítésére használnak, megelőzendő a későbbi szálkásodást.
Kosfej és makk a bot fején
A faragás egyes lépéseiről - előrajzolás, mélyvágás, kiszedés, csiszolás, polírozás, finom vágások - is szó esett az előadásban, melyeket be is mutatott az előadó. A végső feladat a felület kezelése, amire szintén számos módszer létezik a zsírozás és faggyúzáson át a sellakkozásig. Régi botok vizsgálata is bizonyítja, hogy az időtálló botokat gyakran ez utóbbival kezelték. A motívumok közül
a kosfej, a tojás és a makk a férfiasságot,
a kígyó a jóságot, felső segítő erőt, míg a béka a gonoszt szimbolizálja.
A pásztor gyakran azt faragta a botra, amit maga körül látott: leveleket, virágokat, de mindig figyelembe vette a fa adottságait is, amikor a motívumot kialakította. És mindezek mellett a hagyományok is meghatározók voltak a faragó számára. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a „pásztortudás és hagyományok a Bakony és Balaton vidéken” felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség nemzeti jegyzékére.
