Az utóbbi években, évtizedben épített örökségi értékeinkkel összefüggésben aligha akad vitatottabb téma – és nem csak a műemlékekkel, a műemlék-
védelemmel, az építészettel hivatásszerűen foglalkozó szakemberek körében –, mint a budai Várnegyednek és különösen is az egykori királyi palota együttesének nagyszabású, újjáépítéseket, elpusztult-elpusztított elemeinek megépítését is jelentő helyreállítása. Több szempontból érthető, hogy az ellentétes megközelítések, nézetek a már megvalósult épületeket látva sem közelítenek egymáshoz, hiszen ez a program felfogásában, léptékében, ambiciózus célkitűzésében eltér a korábbiakban megszokott hazai műemlék-helyreállításoktól. S mindjárt tisztázandónak tartom, hogy ez az átfogó, impozáns projekt nem tekinthető műemlék-helyreállításnak, bár számos szegmensében „klasszikus” műemlék-helyreállítási elemeket is tartalmaz.

Műemlék-helyreállítás? Rekonstrukció?

Mostanában nem is olyan egyértelmű, hogy ki, milyen összefüggésben és milyen jelentéstartalommal használja a történeti épületek, épületegyüttesek megújításával kapcsolatos fogalmakat. Egyre-másra találkozhatunk azzal a hírrel, hogy ez vagy az a műemlékünk – legyen az kastély, középület vagy templom – „rekonstrukciónak” köszönhetően megújult. Holott – szerencsére – ezeknek az eseteknek túlnyomó többségében egyáltalán nem arról van szó, hogy már nem létező épületeket, épületrészeket újból megépítettek volna, hanem a meglévő, de felújítást igénylő épületeket állították helyre, azaz restaurálták. Más az, ha korábban létezett, elpusztult, s most újból megépített, létrehozott alkotásról van szó. Ilyen a Szent István-terem története is. És ilyenkor szoktak összecsapni a nézetek.

A palota déli összekötő szárnyának újjáépített homlokzata Fotó: Várkapitányság/Kárász Karola

A budai királyi palotának a világháború pusztítása előtti állapotában nemcsak egységes, nagyvonalúan elegáns külső megjelenése, hanem különleges, ünnepi alkalmak céljára kialakított belső terei is a historizmus korának kiemelkedő alkotásai voltak. Indokolt, és a háború után még lehetséges lett volna a mégoly súlyos sérülések, veszteségek ellenére is a gondos helyreállítás, kívül-belül, lehetőleg minden részletében. Nem így történt, s okai között első helyen – és jogosan – a „múltat végképp eltörölni” szándékozó politikai akaratot, döntést szokás említeni, azonban az is hozzátartozik a többünknek egyre határozottabban fájó igazsághoz, hogy akkoriban a historizmus alkotásainak nem volt becsülete. Annak ellenére, hogy a szakemberek ismerték és elismerték értékeit, a műemlékvédelem látóköre is csak később, érzékelhető mértékben csupán a XX. század nyolcvanas éveiben terjedt ki jelentősebb alkotásainak védelmére. Emellett a középkor emlékeinek tisztelete vált hangsúlyossá a XX. század ötvenes-hetvenes éveinek értékszemléletében – minél teljesebb megjelenítésük, megmutatásuk érdekében akár jelentősebb későbbi periódusok feláldozását is vállalta a korabeli műemlékvédelem.

A háborús pusztításokat országonként, sőt egyes országokon belül akár helyszínenként is eltérő módon kezelték. A teljes újjáépítéstől – radikális bontás után – a régi helyére épített, arra nem is utaló újig, sokféle megoldást követtek.

A műemlékvédelem hazai és nemzetközi műhelyeiben egyre határozottabban fogalmazódott meg és vált általánosan elfogadott szakmai iránymutatássá, követendő elvvé az újbóli megépítés értelmében vett rekonstrukciót alapvetően elutasító szemlélet, úgymond a „hamisítások” elkerülése érdekében.

Gyanítható, hogy a budai Várnegyedben, a királyi palotában előirányzott program kapcsán többekben is még ez a beidegződés él, miközben napjainkra ennél lényegesen árnyaltabb, körültekintőbb gondolkodás jellemzi a műemlékvédelem, pontosabban a műemlék-
helyreállítás terén megalkotott dokumentumokat, chartákat, elveket, iránymutatásokat. Ugyanakkor anakronisztikus lenne a mai szemlélet visszavetítésével a háború utáni évtizedek beavatkozásait, a feltárásokat és a bemutatásokat visszamenőleg felülbírálni, hiszen az akkori műemlék-helyreállítások ma már védendő értékek lehetnek, ám ugyanígy anakronisztikus, ha napjainkban az egykori gondolkodást követnénk.

A budai Várnegyednek, mint városrésznek, illetve a Budavári Palota együttesének és közvetlen környezetének helyreállítási története eltérően alakult a második világháború végétől a mostani ezredfordulóig.

Éppen emiatt nem szerencsés, sőt értékvesztéshez vezet a polgárvárosnak háború előtti állapotát létrehozni szándékozó rekonstruktív megközelítése, amely a királyi palota együttesét illetően inkább elfogadhatónak mutatkozik.

Vajon lehet-e így a maga teljességében impozáns egészről beszélni egyetlen látványos terem és néhány kapcsolódó helyiség metamorfózisa kapcsán? Mentség vagy magyarázat a „pars pro toto”, rész az egész helyett értelmezés, vagy még inkább az, hogy egyfajta kísérleti, első lépés a Szent István-
terem rekonstrukciója, amelynek tanulságai a nagy egészre is érvényesek lehetnek.

Minden morzsa

A Szent István-terembe belépő, a látvány egészében és a részletekben gyönyörködő szemlélő számára talán nem fontos, de szakmai szempontból nézve semmiképpen nem kerülhető meg az a kényes vagy kényesnek gondolt kérdés, hogy akkor hogyan is állunk ennél az újra létrehozott összművészeti alkotásnál a hitelességgel? Nyilván nem beszélhetünk hiteles másolatról, mert a másolat készítéséhez az eredetinek léteznie kellene. Ugyanakkor egyértelműen tudható, hogy ami megvalósult, az olyan, mint amilyen az eredeti alkotás volt – hiszen eredeti tervek, dokumentumok, minták, fényképek ismeretében, azok analitikus értékelésén alapul.

Roskovics Ignác festményei nyomán születtek az Árpád-házi királyokat és Szent István megkoronázását, a kereszténység hirdetését ábrázoló pirogránit képek, amelyeket most Ódor István Bence festőművész rajzolt meg Roskovics festményei alapján a Zsolnay Porcelánmanufaktűra munkájához 

Itt azonban nemcsak érdemes, de szükséges is a pontosítás, mert sajnos a dokumentáltság korántsem volt adott minden részletében. Hogy az eredmény nemcsak lenyűgöző, hanem hiteles is, az az újbóli megalkotásban részt vevők fáradhatatlan és elkötelezett szakmai detektívmunkájának köszönhető. Minden ismert és megismerhető információmorzsát fel kellett használniuk, és szívós kutató-értelmező munkával kellett megküzdeniük a megvalósítás érdekében.

Az új függönyselymeket most elzászi műhelyben, a bojtokat és a paszomántokat Münchenben gyártották. De újra kellett alkotni Thék Endre egykori diófa falburkolatát, Neuschloss Marcel és Ödön intarziás parkettáját. Kissling Rudolf csillárjait, Jungfer Gyula vasalatait

A Zsolnay-kerámiák esetében, éppen az elemek dokumentáltsága okán és a megőrzött mintadarabok ismeretében, ha nem is könnyű, de valamivel könnyebb volt ez a rekonstrukciós munka. Más területeken pedig, ahol sem részletrajz, sem fénykép, sem fennmaradt töredék nem állt rendelkezésre, az egykori alkotók és kortársaik szakmai tudásának és tapasztalatának, szellemi örökségének tanulmányozása segített. Bizonyára vannak olyan részletek, amelyeknek a megvalósításához a rendelkezésre álló információk mellett szükség volt szakmai-technológiai tudásra, nemcsak a megjelenítés kedvéért, hanem azért is, hogy választ lehessen adni a kérdésre, az alkotás a maga idején hogyan, milyen technikával született, s hogy ugyanaz ma miként valósítható meg. Az újjáalkotásban közreműködő művészek, szakemberek munkája tehát nagyfokú, az egykori alkotókhoz méltó, magas színvonalú kreativitást igényelt. Ami megszületett, az így lett nagyszerű, és azt leginkább a hiteles újraalkotás fogalmával lehet leírni.

Az első jelmezes próba

Visszatérve a Szent István-terem, mint kísérleti megvalósítás, színházi nyelven szólva az „első jelmezes próba” értelmezésének lehetőségére, az egyébként nem váratlan és nem meglepő tanulságok közé tartozik, hogy épületről lévén szó, a belső és külső elválaszthatatlan egymástól, ahogyan ebben az esetben is, a királyi palota keleti és nyugati szárnyát összekötő szakaszban elhelyezkedő elegáns belső tér újjáalkotása a háború utáni beavatkozás során igen jelentős mértékben „átszabott” épülethomlokzati szakaszok visszaalakítását is megkövetelte.

Ugyancsak figyelemre méltó a Szent István-teremhez kapcsolódó folyosószakaszon az épületkutatás során feltárt, roncsolt mivoltukban is beszédes és hitelesítő erejű, eredeti tagozatok bemutatása, mint olyan tapasztalat, amely az épületkomplexum más részeinél is alkalmazható lehet – természetesen mértékkel, mindig szem előtt tartva, hogy sehol se váljon zavaróvá, elidegenítővé.

A királyi palota hauszmanni korszakának három kiemelkedő, látványos kialakítású belső tere közül a legkisebbnek a példája előrevetíti, hogy a másik kettő esetében is együtt lehet és kell haladniuk a külső és a belső munkálatoknak. Ennek lehetősége a példa tanúsága szerint megvan, noha nemcsak a nagyobb méretek, hanem a későbbi modernista beavatkozások nyomán létrejött, egyes helyeken csaknem visszafordíthatatlannak tűnő állapotok is számottevően nagyobb kihívást jelenthetnek. Mint ahogyan a Szent István-terem esetében történtek szorosan összefüggnek közvetlen környezetükkel, úgy a pusztulási korszak előtti egykori királyi palota együtteséhez, illetve a közvetlen környezetéhez tartozó épületek megújítása, adott esetben újbóli megépítése sem szemlélhető az egésztől elvonatkoztatva. Ebben az értelemben az együttes teljességének visszaállításához szükséges a hiányzó elemek pótlása, újjáalkotása, mármint abban az esetben, ha az egész integritását valóban értéknek, és ezért – legalábbis tömeg- és térkapcsolataiban – visszaállítandónak ismerjük el. Idáig talán még meg is lenne az egyetértés a kívánatos beavatkozást eltérő szemlélettel megfogalmazók között.

Ám, hogy ez a kiegészítés, az egésszé tétel milyen módon, milyen eszközökkel valósuljon meg – az egykori épületállomány újbóli megalkotásával vagy kortárs alkotásként –, az már vitatott kérdés. Bizonyos értelemben és bizonyos helyszíneken mindkét út járható, példája ennek az egykori tábori püspöki palota helyén emelt mai, de történeti környezetéhez szerencsésen illeszkedő épület. Ezért alighanem annak az eldöntése az igazi „művészet”, hogy hol, melyik a jó megoldás.

Bizonyára felmerül a kérdés, hogy bár lehetséges, de miért történjék meg a budai királyi palota egykorvolt teljességének visszaállítása. Erre valószínűleg nem lehet mindenki egyetértésével találkozó választ adni. Egy lehetséges, összetett válaszkísérlet: a Budavári Palota, történetileg ugyan nem mindig egyforma intenzitással, ám mindig kiemelten fontos helyszín volt. Ezért indokolt a hosszú évtizedeken keresztül fennálló roncsolt állapotának megszüntetése. S ehhez még és már adottak a lehetőségek. Még adottak, mert „kortárs romról” (még élnek szemtanúi) van szó, amelynek a helyrehozatala még hitelesen megvalósítható, és már adottak, mert megvan hozzá a határozott szándék, és amint azt a már megvalósított elemek (a Lovarda és a Főőrség épülete, a Stöckl-lépcső), és köztük is a legújabb, az újjáalkotott Szent István-terem példája igazolja, hogy a szakmai tudás és a tapasztalat is. 

A Zsolnay-kandallóról Szent István nézett az egykori és néz a mai látogatóra

A Szent István-terem esetében viszont nyilvánvaló, hogy újjáalkotásának nem lett volna az egykori reprezentatív funkciót és minőséget megjelenítő „kortárs” alternatívája – és ez a megállapítás vonatkozhat a többi történeti belső tér kialakítására is. Ezzel összefüggésben még egy lényeges tényezőre érdemes felfigyelni, amely az újból megépített épületekhez képest komoly többletkihívást jelent. Nevezetesen arra, hogy az épületek, homlokzatok szerkezetének, elemeinek ismételt megépítésétől eltérően a Szent István-terem esetében egyedi művészeti alkotások ismételt létrehozását kellett megvalósítani.

Ez pedig más minőséget kíván az alkotóktól. Nem restaurálást, hiszen nincs mit restaurálni… Ezen a ponton elgondolkodtató, hogy a másik két elegáns termet díszítő, neves alkotók által készített műveket, köztük a historizmus neves festőinek műalkotásait valóban lehetséges-e újból megalkotni?

Kérdések tehát maradtak, maradnak – de ami már biztos, az az, hogy a Szent István-terem újbóli létrehozásának fenntartások nélkül lehet örülni. Mint egykor, úgy most is kiemelkedően magas színvonalú alkotás született, amelyre méltán lehetünk büszkék, valamennyien.

Borítókép: A Szent István-terem. Fotók: Várkapitányság/Kárász Karola