A balatoni autópályán Kápolnásnyéket elhagyva nem lehet nem észrevenni a dombtetőn álló különleges formájú, hétköznapi szemmel elsőre leginkább
egy nyitott bal tenyeret formázó; alkotói, Kruppa Gábor és Merkel Tamás által Betonvirágnak nevezett építményt,
főként este, kivilágítva. Első látásra nyilvánvaló, hogy érdemes rövid kitérőt tenni a kedvéért. Még autós pihenő is hívogat a domb lábánál, ám talán éppen a főváros közelsége miatt, ahol az érdi–martonvásári dugókat leküzdve a Balatonra vágyó polgár éppen lendületet vesz a mielőbbi megérkezés reményében, a látogatás valahogy mindig későbbre tolódik.
Komoly elhatározást kell hát tenni, hogy márpedig most lefordulunk a pályáról, s irány a Panoráma úton a dombtető. Megéri. Ahogy körbe-körbe haladva feljebb és feljebb jutunk, egyre tágasabb kép tárul elénk, s már a parkolóból letekintve a lábunk alatt fekszik az egész Velencei-tó, jellegzetes zegzugos nádasaival, melyek jobbra, a távolban a dinnyési Fertő kiemelten védett madárvédelmi területében végződnek.
Madárparadicsom ez a javából, amelyről Schmidt Egon, nemzedékek szeretett madarásza Kócsagok birodalma címmel írt emlékezetes, nagy sikerű könyvet. Autodidakta tudós ő, mivel a Rákosi-rendszer elzárta előle a felsőfokú tanulmányok lehetőségét, de mutasson valaki hozzá hasonló profit, aki madárdialektusokat képes felismerni, s tán még társalog is velük.
A tóra néző hegy Bencze Istvánról, a környék első sikeres szőlőtermesztő birtokosáról nyerte a nevét, s észak felé nézve,
kissé távolabb fel is fedezhetünk még némi művelt szőlőterületet, nagyobbrészt azonban már sűrűn beépült nyaralókkal a környék.
Néhány közülük tájba simuló nádfedeles, ember léptékű régebbi ház, de egyre több a hivalkodó újgazdag épület, az út alján pedig egy hatalmas minimalista tömb terpeszkedik.
Meszlenyi Mór 1864-es beszámolója szerint „a Bencze-hegy a legjobb bortermű része a Velenczei szőlőhegynek, s örül mindenki, aki a Bencze-hegy oldalában szőlőrészt birtokolhat, mert
a Bencze-hegyi velenczei bor kiállja a versenyt a hazai asztali borok bármelyikével is”.
A XIX. század végén a terület nyolcvanhat százaléka szőlő és pincehely volt, mára kisebb részben visszafoglalta az erdő, nagyobbrészt felparcellázták, bevégezvén azt az aggasztó folyamatot, aminek a Balaton-felvidéken még a közepe táján járunk, s aminek a velencei tapasztalatok nyomán talán még nem késő gátat vetni.
A Bence-hegy panorámája kilátó után kiált, s állt is e helyt korábban is egy, mégpedig a praktikus magyar észjárás eredményeként egy kiszuperált olajfúrótorony. Tóth Jánostól, a Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum igazgatójától megtudhatjuk, hogy a kiszolgált fúrótornyokat nagyon egyszerűen szét lehetett szerelni, s egy másik helyen négy-öt nap alatt újra fel lehetett állítani.
Vasszerkezete emberi szemmel nézve örökké tart, nem így fából készült lépcsői, amelyeket időnként cserélni illik. Amit azonban a Bence-hegyen újrahasznosított kilátó esetében elmulasztottak, s így egy balszerencsés német turista lezuhant róla. Ezzel a torony halálos ítélete is megíratott, rövidesen felrobbantották, így adva helyet, igaz, csak évtizedek múltán, a mai egyéni stílusú kilátónak.
Felkapaszkodva
a Gerecse keleti lankáitól Dunaújvárosig vagy száz kilométeres távolságot foghat át a tekintet.
Jól kivehető a Pilis-tető, a Budai-hegység legmagasabb tömbje, a Nagy-Kopasz, a János-hegytől a Széchenyi-hegyig nyúló gerinc, a Tétényi fennsík, s az ellaposodó Duna-melléki vidék két nagy iparvállalata: a Mol százhalombattai finomítója és a Dunaferr tornyai. A két nagyvárost, Budapestet és Székesfehérvárt eltakarják az előterükben lévő dombok, amiként a legközelebbi hegységet, a Vértest is a szemben lévő Meleg-hegy.
A távoli horizonton a Dunaferr
Helyettük a közeli falvak látképében gyönyörködhetünk, és persze magában a nagy tóban, s valamelyest a Keleti Bakony Fehérváron túli lankái is felködlenek. A Balaton innen az aligai magas part miatt nem látható, így hát, ha kigyönyörködtük magunkat, folytathatjuk utunkat, többfelé is szebbnél szebb kilátást kínáló magaslatok és tornyok iránt.
