A mintegy tizenegyezer évig tartó holocén korszak után új földtörténeti korba léptünk: az ember alkotta környezet korába. Földünk földrajzát és élővilágát tekintve a holocén időszakára nyerte el mai arculatát, azt a stabil egyensúlyi állapotot, melyben az emberi civilizáció kialakulása és fejlődése végbemehetett, és amelyben az emberiség útját kijelölő társadalmi-gazdasági folyamatok lejátszódhattak. Az új korszak bevezetése és tudomásulvétele a tudósok szerint azért indokolt, mert az emberiség mára olyan nyomokat hagyott hátra, amelyek már elérték a természeti hatások szintjét, és általuk visszavonhatatlanul belenyúltunk a Föld életébe. Az emberiség növekvő lélekszáma, illetve az egyre sokrétűbbé és intenzívebbé váló emberi tevékenység földtörténeti léptékben is érzékelhető módon átalakította bolygónkat, és rohamos mértékben zajlik erőforrásainak felemésztése.

A XX. század közepén egy olyan geológiai réteghatárt találunk, amely világosan elkülöníti a holocén korszakot a legújabb, azaz antropocén korszaktól. Az alumínium és a műanyag elterjedése, a népességrobbanás és a városi lakosság arányának gyors növekedése, az autók elterjedése, a GDP növekedése, a légkör felmelegedése, a globális turizmus elterjedése, a fokozódó fajkihalás ekkor kezdett számottevő méreteket ölteni, továbbá az ember okozta hatások közé tartozik a szén, a nitrogén és a foszfor körforgásában bekövetkezett nagymértékű változás is. A legszembetűnőbb és talán a legsúlyosabb, komplex következményekkel járó, ember által előidézett folyamat az üvegházhatású gázok koncentrációjának növekedése, amelynek következtében

a Föld átlaghőmérséklete az ipari forradalom óta 1,2 ˚C-ot emelkedett.

Emellett számos más kedvezőtlen és végső soron az emberiség életfeltételeit romboló folyamat indult el: évente tizenhárommillió hektárnyi erdőt alakítanak át mezőgazdasági területté Dél-Amerikában, Afrikában és Kelet-Ázsiában; a világtengerek harminc százalékkal savasabbak ma, mint a XVIII. században; évente hatmilliárd kilogramm hulladék, döntő többségében műanyag kerül az óceánokba, és ezek lebomlási ideje típustól függően akár több évszázad is lehet; a természetes élőhelyek károsítása következtében az elmúlt negyven évben a Földön élő állatpopulációk negyven százaléka elpusztult.

Az antropocén mint geológiai határvonal, esemény az ember által felszabadított erők kártékony működéséből származó eltűnés- és katasztrófasorozat, amely válaszút elé állítja a filozófiát is: poszthumanisztikus fordulatot vezet be az emberről és környezetéről való gondolkodásba. A kritikai poszthumanizmus a XXI. század elején az ökológiai válság, az antropocén katasztrófája közepette szembesül az emberközpontúság, a humanizmus fenntarthatatlanságával.

A poszthumanizmus azon posztmodern felismerésből eredeztethető, mely szerint érvényüket vesztették, elhasználódtak a nagy, modern, progresszív narratívák, valamint az ember központi szervező szerepébe vetett humanista hit. Nem tekinti többé a létezők középpontjának, nem ad neki kitüntetett helyet a világ rendjében, hanem sokrétű kapcsolódásainak, komplex hálózatainak csupán egyik résztvevőjeként tekint rá, valamint erőteljesen szembeszegül az antropocentrizmus arroganciájával és az emberi kivételesség mítoszával. Poszthumán körülmények között a természet dinamikus és nyitott, középpont nélküli önmenedzselő rendszer, melyben a fizikai és a nem fizikai, illetve az organikus és a nem organikus közti határok folyékonyak. Az emberi és más életformák immár kölcsönös függésben és közösen formálódva jelennek meg.

A nem emberközpontú megközelítésmód minden fajok közti felsőbbrendűséget megkérdőjelez, beleértve azokat a kulturális képzeteket is, amelyek az emberi természet egyedülállóságáról, kiválasztottságáról szólnak. Az ember többé nem statikus, harmonikus, autonóm egész, hanem bizonytalan, áramlásban lévő entitás. A poszthumanizmus szembehelyezkedik a modernitás ész- és racionalitás-központúságával, és az emberről való beszéd olyan változatát teremti meg, mely a humanizmus értékvilágának megingása, illetve felbomlása utáni állapotban próbálja újrafogalmazni azt a megüresedett helyet, amit a humanizmus embere töltött be.

A tudományos tudásban és a technológiai irányításban tapasztalható hatalmas fejlődés magában rejti azt a lehetőséget, hogy a természetes kiválasztódás folyamatát különböző technikai és tudományos eszközökkel olyan szinten tudjuk befolyásolni, hogy a megszokott értelemben többé nem beszélhetünk „mi”-ről, hiszen a technológiával ötvöződő ember olyan számottevő módon megváltozik, hogy többé nem nevezhetjük Homo sapiensnek. Olyan technológiai, biológiai, informatikai, valamint orvostudományi újítások korát éljük, amelyek lehetővé teszik az ember radikális átformálását. A klónozás, az őssejtkutatás, az önvezérlő drónok, a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógépek, a DNS-kutatás, a virtuális technológiák és a digitalitás burjánzása mind olyan technológiai változások, amelyek elhomályosítják, elbizonytalanítják az ember és gép közötti határvonalakat, illetve az ember megszokott fogalmiságát. A változások együtt járnak az emberi test szó szerinti megváltoztatásával, így a technológiai evolúció egyben közös végzet is, hiszen emberek millióit érintheti. A genetikai kutatások, a biokémia olyan technikai eszközöket hoznak létre, amelyek soha korábban nem tapasztalt módon képesek beavatkozni az ember biológiai és antropológiai adottságaiba. Ezek a technológiai módosítások és genetikai beavatkozások alapjaiban fogalmazhatják át a közeljövőben azt, hogy mit jelent embernek lenni.

A poszthumanizmus lehetősége egyszerre hoz felszínre eufórikus örömöt és apokaliptikus rémületet: megteremti a régi gondolkodási rendszerekből való kilépés örömteli lehetőségét, új utakat nyitva meg az ember mibenlétét illetően, de előrevetíti azt is, hogy a test többé már nem a lélek temploma, hanem egy kiborgtest, egy elem vagy interfész a biotechnológiák végtelen folyamában. A mesterséges intelligencia fejlődése olyan, szinte elképzelhetetlen méretű intelligenciarobbanást eredményezhet, ami az embert kognitív szempontból feleslegessé teheti: ezt a felfoghatatlan mértékű és intenzitású intelligenciarobbanást nevezik technológiai szingularitásnak. A szuperintelligencia nemcsak intelligenciájában haladná meg az embert, hanem képes lenne önállóan is létrehozni még intelligensebb lényeket, mindezzel olyan növekedést idézve elő a gondolkodás területén, amely a mi jelenlegi képességeinknél jóval magasabb szintekre vezet, „a mai ember nem alkalmasabb a szingularitás utáni berendezkedés megértésére, mint amennyire egy patkány vagy egy majom képes a tömegközlekedés vagy a disztributív igazságosság koncepciójának felfogására”. Az elkövetkező évszázadok technológiai eszközei, számítógépes programjai, szuperszámítógépei vagy miniatürizált nanorobotjai nemcsak intelligenciájukban lesznek lényegesen többek, tehát mások, mint a mai emberek, hanem megjelenésükben, viselkedésükben, értékrendjükben is. Erről a már megvalósulóban lévő technológiai mechanoszféráról és összetett informatikai forradalomról csak akkor tudunk megfelelő teoretikus fogalmakon keresztül beszélni, ha radikálisan szakítunk bárminemű emberközpontúsággal, hiszen a jövő intelligenciarobbanásának gyümölcsei olyan fejlett gépek, kiborgok, robotok vagy számítógépek lesznek, amelyek teljesen mások, mint mi, XXI. századi emberek.

A poszthumanizmus nem csupán biotechnológiai előhírnöke az újnak, hanem olyan filozófiai vállalkozás része is, amely megkérdőjelezi az értelemmel, a szabad akarattal és az öntudattal azonosított emberi identitás alapító humanista mítoszait. A technológiával fuzionáló poszthumán jövő jelenlegi tudásunk korlátoltságára is rámutat, hiszen a technológia fejlődésének számos felhasználási módja és nem várt mellékhatása lehet. Ezek a váratlan, meglepő következmények olyan horderejűek lehetnek, amelyek meghaladják jelenlegi tudásunkat és minden fantáziánkat.