Ursula von der Leyen bizottsági elnök szerint a COP27 sem a világ legnagyobb kibocsátóinak a fosszilis tüzelőanyagok visszaszorítására vonatkozó kötelezettségvállalásai, sem új vállalások terén nem hozott előrelépést. Helyettese, Frans Timmermans, az európai zöld megállapodásért felelős uniós biztos úgy látja, hogy a zárónyilatkozat nem hozott áttörést sem a bolygó, sem az emberek életében. Egyes országok még mindig nem elég elkötelezettek az átlaghőmérséklet szabályozásával kapcsolatban.
„Erősebb megegyezést” remélt Espen Barth Eide norvég klímaügyi miniszter is. A klímacsúcs életben tartotta ugyan a 2015-ös párizsi klímavédelmi megállapodás céljait, de
a tagállamok nem növelték célkitűzéseiket, holott szakértők szerint az a másfél fokos cél eléréséhez elengedhetetlen lenne.
A kompenzációs alap von der Leyen diplomatikus fogalmazása szerint „lefektette a rászorulók és a segíteni tudók közötti szolidaritás új rendszerének alapjait”, de már a létrehozását is késhegyre menő viták övezték, melyek miatt a záróülést is el kellett halasztani. Az Egyesült Államok és az Európai Unió, amelyek évtizedek óta ellenálltak a harmadik világ klímakompenzációt célzó törekvéseinek, ezúttal engedni látszanak, ugyanakkor azt követelték, hogy Kína is fizessen az alapba hozzájárulást. Az ENSZ azonban fejlődő országként tekint Kínára, amely maga is jogosult lenne kompenzációra, noha egyébként ma már a világ legnagyobb üvegházhatásúgáz-kibocsátója.
Sherry Rehman, az árvizek sújtotta Pakisztán klímaügyi minisztere igazságos döntésnek nevezte az alap létrehozását, az ugyanis nem segély, hanem „befektetés a jövőnkbe”. Ehhez azonban a következő lépésként
az alapot a fejlettebb országoknak fel is kellene tölteniük, a pontos részletek kidolgozása azonban a jövőre tartandó konferenciára maradt.
A következő évben egy huszonnégy ország képviselőiből álló bizottságnak kell kitalálnia, hogy az alap milyen formában működjön, mely országoknak kell hozzájárulniuk, és konkrétan mire használják a pénzt. A megállapodás gyengeségét jelzi, hogy a befizetések esetleges elmaradásáért az államok nem vonhatók jogi felelősségre.
Timmermans szerint az alap létrehozásának feltétele, hogy világos és egyértelmű szabályokat dolgozzanak ki annak működtetésére. Az alaphoz való pénzügyi hozzájárulást pedig az országok jelenlegi gazdasági ereje, nem pedig az 1992-es állapot alapján kellene meghatározni, ahogy azt a fejlődő országok érdekeit összehangoló G77 csoport javasolja. Kína vagy Szaúd-Arábia ugyanis például ma már sokkal magasabb GDP-vel rendelkezik, mint harminc évvel ezelőtt.
Steven Guilbeault kanadai környezetvédelmi miniszter szerint Kínának és az Öböl menti államoknak is ott kell lenniük a befizetők között. John Kerry amerikai klímaképviselő ugyanezt az álláspontot hangoztatja. Emellett azt szorgalmazta, hogy egy pénzügyi megoldásról inkább a Világbank keretében tárgyaljanak, amelynek elnöke egyébként mindig amerikai. Más államok, például Kína éppen emiatt nem tartják ezt célravezetőnek.
A megállapodást máris bírálja az amerikai republikánus ellenzék, amely a félidős választásokon megszerezte a pénzügyi kérdésekben illetékes képviselőház többségét.
A civil szervezetek szóvá teszik, hogy miközben a csúcstalálkozón hatszáz, minden korábbinál jelentősen több olajlobbista volt jelen, a civil megfigyelők és szervezetek részvételét a magas szállodai költségek megnehezítették. A COP27 idején felerősödő klímaszkeptikus hangok kapcsán az Institute for Strategic Dialogue az előző, glasgow-i COP26 csúcs példáján elemzi a klímaváltozással kapcsolatos negatív hangvételű üzeneteket. Ezek egyik témája, hogy a képmutató, korrupt elit a klímaváltozás elleni cselekvésről prédikál, miközben képviselői magánrepülővel érkeznek a konferenciára.
Azt is sugallják, hogy értelmetlen bármilyen fellépés, amíg Kína, India, Oroszország vagy Szaúd-Arábia nem zárkóznak fel a cselekvésben. Számos politikus hivatkozik arra, hogy a fellépés fölösleges, hiszen mások sokkal többet szennyeznek; fölöslegesen bünteti a választókat, akik végső soron megfizetik a zöld átállás árát, ráadásul ez
geopolitikai előnyhöz juttatja azokat az országokat, amelyek nem hoznak klímaügyben jelentős áldozatokat.
Ennek a narratívának is van valóságalapja, de tipikus esete a felelősséghárításnak.
Gyakori érv a zöld átállással szemben, hogy a megújuló energiaforrások megbízhatatlanok, mert kiszámíthatatlan, mikor mennyi energia nyerhető belőlük. Rengeteg poszt igyekszik rossz színben feltüntetni az elektromos járművek használatát. Azt terjesztették, hogy azok gyártása és használata nagyobb környezeti terhelést okoz, mint a hagyományos üzemanyaggal működő járműveké. Más posztok azzal érveltek, hogy az elektromos autók töltése túl nagy terhelést okoz az energiahálózatnak.
Schmuck Erzsébet, az LMP társelnöke a klímavédelem szempontjából összességében elvesztegetett időnek tartja az elmúlt évet. A klímacsúcson valódi előrelépés nem történt, a „veszteségek és károk” részleteit sem sikerült kidolgozni. Schaffhauser Tibor klímapolitikai tanácsadó, a Green Policy Center társalapítója nem lát előrelépést az alkalmazkodási lépések finanszírozásában sem, így tovább növekedhetnek a károk és veszteségek.
Schaffhauser szerint
bármekkora pénzügyi alapot is állítunk össze, ha nem csökkentjük a kibocsátásunkat, akkor a világ minden pénze sem lesz elég a klímaváltozás negatív hatásai által okozott károk megtérítésére.
Márpedig a COP27 konferencián a kibocsátáscsökkentés terén nem sikerült előrelépni. A klímaforgatókönyvek a jelenlegi vállalások teljesülése esetén körülbelül 2,4 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet-emelkedést vetítenek előre, ami messze esik a párizsi céloktól.
