David Attenborough, a neves természettudós mondta, hogy „nem birtokoljuk a Földet, hanem hozzá tartozunk. Így meg kell osztanunk azt a vadvilággal.” Azért ezzel az idézettel kezdem az írást, mert egy korábbi cikkben (Szarka László: Könyörtelen természeti valóság – Országút 34. szám) elhangzott többek között az az állítás, hogy az emberiség össztömege nagyjából ötszáz millió tonna lehet együttesen, ami természetesen igaz, de a megértéshez nem elég, mert ez csak egy szám. Nem a Badacsonnyal kell összevetni, hanem az ökoszisztéma történetében található más adatokkal.
Mert az is igaz, hogy az ember tömeges elterjedése előtt a teljes szárazföldi gerinces fauna össztömege nem haladta meg a kettőszáz millió tonnát, ami azért elgondolkodtató. Úgy meg főleg, hogy a szárazföldi gerinces vadvilág össztömege mára az eredetinek tizedére csökkent. Így már teljesen más feltenni a kérdést, sok-e vagy kevés az emberiség súlya? Főleg annak fényében, hogy az emberiség anyagforgalma összemérhető az összes többi faj együttes anyagforgalmával. Így már elgondolkodtató a probléma.
Éppen ezért feltehetjük a kérdést, vajon mennyiben felelős az ember az éghajlatváltozásért? Szarka László megkérdőjelezi, hogy az emberiség okozná a légköri üvegházgázok koncentrációjának növekedését, azonban ez a kétely hibás gondolatmenetre épül, mert a mögöttes érvelés (miszerint a járvány idején a CO2-kibocsátás csökkent, de a légköri koncentráció tovább növekedett) hibás. Attól még, hogy a kibocsátás néhány hónapig lassabb lett, a légköri CO2-koncentráció természetesen tovább nőtt, hiszen volt kibocsátás, csak kevesebb a vártnál.
Visszatérve az eredeti gondolathoz, hogy mennyiben vagyunk okai a történéseknek, kezdjük azzal, amit senki nem vitat, miszerint a légkör CO2-koncentrációja növekszik. Körülbelül 1750-ig kettőszáznyolcvan milliomodrész (ppm) volt, lényegében az utolsó jégkorszak óta állandósult mennyiséggel. Jelenleg ugyanez a szám négyszáztizenegy ppm. Valami csak történt az elmúlt mintegy háromszáz évben, ami előtte nem volt a rendszer része, nem? És valóban, a fosszilis források égetése az, ami erre magyarázatul szolgál. A jelenségnek van egy közvetlenül mérhető része is.
A fosszilizálódott és általunk újabban elégetett ősmaradványoknak más a szénizotóp-összetétele, mint a légkörben található széné, mert a növények szívesebben veszik fel a könnyebb 12C-izotópot, így
a fosszilis források égetése során felszabaduló szén-dioxid relatíve növeli a légkörben a 12C mennyiségét. Emiatt a 12C : 13C arány megváltozik, ami mérhető, és pont úgy változik, ahogyan nő a szén-dioxid-koncentráció.
Tehát a koncentrációnövekedést az emberiség okozza.
Nézzük a cikk további állításait. „Azzal, hogy az antropogén eredetű (szénegyenértékben kb. kilenc gigatonna nagyságú) éves CO2-emisszió elhanyagolhatóan kicsiny (kevesebb mint öt százaléka) a szárazföldekről és az óceánokból az ember nélkül egyébként is légkörbe kerülő, legkevesebb kétszáz gigatonna/év szénegyenértéknek megfelelő szén-dioxidnak” – írja a szerző, csakhogy ez csúsztatás. Mert az ugyan igaz, hogy a kilenc gigatonna emberi eredetű szén elenyésző mennyiség a természet által szintén a légkörbe juttatott kb. kétszáz gigatonnához képest, csakhogy ez így nagyon félrevezető, mert ez a szén a természetes ciklusok során ki is kerül onnan, miközben az emberi kibocsátást semmilyen folyamat nem vonja ki a légkörből.
Az emberi eredetű szén-dioxid-többletet egy egyszerű képpel lehet érzékeltetni: egy vámos naponta kétszáz utas poggyászát tudja átnézni, azaz ha naponta kétszázan állnak be a sorba, a sor nem növekszik. Ha azonban mindennap kilenc emberrel több áll be a sorba, másnap a sor kilenc emberrel hosszabb lesz. A földi légkörben a természetes kibocsátást, amely a szárazföldről és az óceánból érkezik, a kétszáz ember jelképezi a hasonlatban, az emberi kibocsátás a naponta érkező kilenc többlet.
A cikkben több olyan állítás is szerepel, amelyek szintén további utánajárást igényelnek, azonban a fentiek is elegendők ahhoz, hogy láthassuk, ennek a kérdésnek a tudományos vitája sokrétű, és óvatosságot igényel az elfogadottól eltérő állításokat megfogalmazni, mert azokat alá is kell támasztani.
