E munka első, látványos lépése volt a Magyar Éghajlatváltozási Tudományos Testület által szervezett Első Országos Interdiszciplináris Éghajlatváltozási Tudományos Konferencia. Az április közepi négynapos rendezvényen – a klímaváltozás és a vele kapcsolatos közpolitikai és gazdasági kérdések komplexitásának megfelelően – a meteorológusoktól a teológusokig, elméleti közgazdászoktól a biztonságpolitikai szakértőig számos szakterület kutatói, állami vezetők és civil aktivisták osztották meg egymással ismereteiket és tapasztalataikat. A közös munka tétjét jelezte nyitóelőadásában Áder János: öt évvel a párizsi klímamegállapodás után mára távolabb kerültünk az ott elfogadott céloktól.

Meggyőző diagrammal szemléltette az érdemi cselekvés halogatásának kockázatait Radics Kornélia. Az Országos Meteorológiai Szolgálat elnöke által az üvegházhatású gázok koncentrációja és a globális felmelegedés között demonstrált szoros összefüggés „klímaszkeptikus” nézetek alapján egykönnyen aligha értelmezhető. A légköri szén-dioxid-koncentráció ugyanis nyolcszázezer éve periodikusan változik, de soha nem lépte át a 300 ppm-es értéket, a XX. század közepétől viszont valósággal „kilőtt”, földtörténeti léptékben „percek alatt” a másfélszeresére nőtt.

Köztársasági elnökünk rámutatott az aggasztó helyzet egyik lehetséges okára is: a klímaváltozás hatásainak mérséklése érdekek sérelmével jár. Az igazi kérdés az, hogyan lehet a környezeti fenntarthatósági, gazdasági, társadalmi, politikai érdekeket összeegyeztetni. S ezt megalapozandó át tudjuk-e alakítani a közgazdasági gondolkodást úgy, hogy egy-egy új beruházáskor a várható rövid távú hasznok mellett a biztosra vehető rövid és hosszú távú károkat is figyelembe vegyük.

Ez a szemléletváltás azért is sürgető, mint erre Fekete László, a Corvinus Egyetem Gazdaságetikai Központ munkatársa rámutatott, mert az uralkodó közgazdaságtudomány növekedésről és jólétről tett állításai feloldhatatlan konfliktusba kerültek a földtudományok eredményeivel, s ezt a globális felmelegedés még egyértelműbbé tette.

A közgazdászok szerint a globális felmelegedés elleni intézkedések költsége nagyobb kockázatot jelent a jelen és a jövő generációk jóléte szempontjából, mint a természeti erőforrások túlhasználata. Megalapozatlan azonban a természettudomány eredményeinek fényében az a hit, hogy a gazdasági növekedés eredményei lehetővé teszik a környezeti károk jövőbeni enyhítését. Súlyos, akár visszafordíthatatlan károkról van szó, amit az emberiség a földi eltartórendszerek túlhasználatával okoz. Az „ökológiai túllövés” pedig, állítja Ócsai András szintén a Corvinus Egyetemről, sok tekintetben az üzleti világ felelőssége. Maga a főáramú üzleti modell okoz ökológiai, társadalmi és erkölcsi válságot. Az eddigi kísérletek ennek megváltoztatására azonban legfeljebb részsikereket értek el.

 
A zöld gazdaságpolitika morális dilemmáit elemző Gébert Judit, a Szegedi Tudományegyetem kutatója szerint a technikai válaszok kevés kérdésre tudnak megnyugtató választ adni. A kapitalizmus ökomodernizációja (zöld adók, CSR, zöld kötvények stb.) nem biztos, hogy eredményre vezet, mivel a környezeti és társadalmi problémákat maga a profitcél mint mozgatórugó okozza. Az alapvető értékek újragondolására van szükség, a perspektívák kitágítására az etikai dimenziók felé. A felelősség nem hárítható az egyénre mint fogyasztóra. Kollektív megoldásokra van szükség, a fogyasztás céljának felülvizsgálatára, a fogyasztás abszolút szintjének csökkentésére.

Ideje lenne igények helyett inkább szükségletekről beszélni – kapcsolódott e gondolatmenethez Malovics György a Szegedi Tudományegyetemről. Léteznek ugyanis környezeti szempontból kielégíthetetlen luxusigények. Beszédes adatokkal támasztotta alá ezt Farkas István Tamás, a Magyar Természetvédők Szövetsége társelnöke, az Oxfam tanulmánya alapján kiemelve, hogy bolygónk leggazdagabb tíz százaléka felelős az egyéni fogyasztásból származó üvegházhatású gázkibocsátás feléért. A Föld lakosságának szegényebb felétől ellenben annak mindössze hét százaléka származik. Ráadásul az 1990–2015 közötti növekmény majdnem felét is a leggazdagabb tíz százalék adta, vagyis nem állja meg a helyét az az érvelés, hogy a szegénység mérséklése miatt kerül több szén-dioxid a légkörbe.

Ha el akarjuk érni a párizsi klímacélokat, Farkas szerint mindenkinek csökkentenie kell a kibocsátását: a szegényebb uniós polgároknak, köztük nekünk, magyaroknak a felére, a leggazdagabbaknak a tizedére. Málovics György szerint tisztázni kell, melyek a luxusigények, s megszabadulni a divattól, amit egy szigorú reklámtörvény segíthetne. A marketing ugyanis nem a funkcionális, hanem a szimbolikus tartalom miatt tudja eladni a dolgokat. Az „erkölcsi avulás” a fogyasztói társadalom motorja. Amíg azonban a felnőttoktatás a reklámipar kezében van, nincs esély a fenntartható fejlődésre. Mivel nem valószínű, hogy a fogyasztás csökkentése vállalati szintről induljon, radikális paradigmaváltásra lenne szükség. Ifj. Chikán Attila, az Alteo Nyrt. vezérigazgatója szerint itt az ideje annak, hogy a tudomány és az üzlet szorosabban együttműködjön. A „business is business” hozzáállástól el kell jutni a környezetileg fenntartható üzleti stratégiákig.

Mindenki arra számít, hogy a másik „majd megoldja” – vetette fel Kodácsy Tamás a Károli Gáspár Református Egyetemről. A nukleáris energiával való szén-dioxidkibocsátás csökkentéssel a jövő nemzedékre terheljük a megoldást, míg a biomassza-használat növelése csak a biodiverzitás csökkenése révén lehetséges. A „European Green Deal” inkább üzlet, semmint társadalmi egyezmény. A megoldást a mértékletes, önfeláldozó jézusi magatartás jelentheti. Pomázi István geográfus szerint a társadalomnak új harmóniát kell kialakítania a természettel, amihez az életviteli szokások gyökeres megváltoztatására van szükség.

Újlaki Anna, az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont munkatársa arra figyelmeztetett, hogy fogyasztási szokásaink a világ más részeit tehetik élhetetlenné, amire rá is erősít a klímaváltozás. Bándi Gyula, a jövő nemzedékek szószólója szerint egyre többen az emberi jogokat, az egészséges környezethez való alapjogot érintő legnagyobb fenyegetésként tekintenek a klímaváltozásra. Ez a megközelítés, így az Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlata is a nemzetközi közösség és az egyes államok felelősségét emeli ki a jövő nemzedékek védelmében.

Farkas István Tamás szerint az ökológiai válság nem küzdhető le a világ erőforrás-használatának jelentős csökkentése nélkül. A mai környezetpolitika nem képes teljesíteni ezt a feladatot. Ezért gyökeres, rendszerszintű változásokra van szükség, a fenntarthatatlanságot okozó társadalmi-gazdasági hajtóerőket kell megváltoztatni. Felelősebb működésre kell szorítani a vállalatokat, a gazdasági szabályozóknak tükrözniük kell a természeti erőforrások véges voltát.

Érdemi változás csak akkor lehetséges, ha kultúránk alapvető gondolkodási paradigmái megváltoznak; ha a fogyasztás és „önmegvalósítás” helyett a megelégedettségre és a másik emberrel való törődésre fókuszálunk, és elvárjuk az erkölcsös viselkedést a gazdasági és politikai szereplőktől.

A tanácskozás nem tűzte, a munka kezdeti fázisában nem is tűzhette ki célul, hogy az érdeklődő közvélemény és a döntéshozók számára közös álláspontban összegezze az elhangzottakat. A konferencia igazi eredménye az elnevezésében is jelzett interdiszciplinalitás, az érintett szakterületek művelőinek szellemi és valóságos találkozása, szellemi „piactér” létrehozása. Az elhangzottak alapanyagul szolgálnak a munka folytatásához, s az itt kialakult vagy megerősödött kapcsolatok esélyt kínálnak az elkészítendő jelentés minőségére.