Vajdaság, mondják, örökre Szerbia része, a szeparatizmusnak még a gondolata is bűn, s mindenki, aki erről mást gondol, az a történelemhamisítás és a bomlasztás vádjával nézhet szembe. Én viszont, aki erdélyi magyarként figyelem a szerbiai magyarok sorsát, pontosan tudom, hogy ezek a mondatok mit jelentenek.
Ha egy hatalom deklarálni akar valamit, akkor általában valamitől fél.
Vajdaság elválaszthatatlan – mondják –, mert valahol mélyen tudják, hogy talán mégsem az.
Az autonómiát el kell felejteni, mert a szó maga is veszélyes: túl sok lehetőséget nyit meg, túl sok kérdést vet fel.
A Rajhla-palota Szabadkában (képek a Wikipediáról)
A vajdasági magyarok számára ez a deklaráció nem más, mint egy újabb szög az önrendelkezés koporsójába. És mit tesz mindeközben a vajdasági magyar politikai elit? Hmm… Hogy mi legyen a végső szöveg, hogy a pecsét a papíron vajon még jobban eltünteti-e őket a térképről, vagy marad legalább egy halvány, múlékony nyom?
Pontosan ismerem ezt a játékot. Láttam már, hogyan lehet egy kisebbségi közösséget fokozatosan, törvényekkel, rendeletekkel, papírmunkával feloldani a többségi nemzetben.
Láttam, hogyan válik az autonómia álmainkból tiltott szóvá, a magyar iskolából „integrációs lehetőség, a kisebbségi jogokból állami kegy.
A deklarációk mindig végződések: valaminek a lezárása, bebetonozása. Vajdaságnak most azt üzenik, hogy a jövője eldőlt. Csakhogy a történelem kiszámíthatatlan.
Nyitókép: Szabadka a békeidőkben...
