Természetes, hogy a helyszínre is kíváncsi az ember, amely e képet ihlette, így a tél elől elutazik Taorminába. Csontváry annak idején két telet is eltöltött az ilyenkor igazán kellemes klímájú városkában, amelyet már az 1900-as évek elején felfedeztek az akkoriban még jobbára a ködös Albionból érkező turisták és művészek (például D. H. Lawrence). Talán éppen rajtuk keresztül jutott el a városka és a színház híre a patikusból lett festőhöz is, aki előbb 1901–1902 telét, majd egy 1903-as, festői sikereket nem hozó látogatás után 1904-ről 1905-re forduló, a felvidéki Gácson igencsak hidegnek ígérkező évszakot töltötte Taorminában.

A várost még a Krisztus előtt 346-ban lezajlott naxoszi (ma Giardini-Naxos) mészárlás után Tauromenion néven alapítottak a megmaradt városlakók. Akiket Dionüsziosz (Kr. e. 432–367), Szirakúza ugyancsak görög gyarmatvárosának valóban kegyetlen ura, türannosza hagyott valahogy életben, mikor hatalmát minél jobban kiterjeszteni akarván, maga alá gyűrte a székhelyétől jó száz kilométerre lévő városkát. A maradék naxosziak azután ezekről a partokról is a sziget belsejébe űzték az őslakos szikulokat,

s megerősödve a tenger adományaiból és a távolsági kereskedelemből, már a Krisztus előtti III. században felépítették színházukat is.

Mégpedig százkilenc méteres átmérőjét tekintve elég grandiózus méretűt, amelynél csak Szirakúza színháza volt nagyobb.

Grandiózus méretű színház (a szerző fotói)

 

Az egymással és a punokkal is küzdő görög gyarmatvilág számára Róma megerősödése jelentette errefelé a véget. Szeretett városát, az ostromlott Szirakúzát találmányával védő Archimédésznek is egy római kard jelentette a végzetét. Tauromenion városa tehát Rómáé lett az egész szigettel együtt, aztán Róma ideje is kitelt, majd némi zűrzavar után Bizánc kezére kerül a sziget. Majd arabok érkeztek latin vitorlás hajóikon 902-ben, aztán a városban rendezett szörnyű mészárlás után erődöt emeltek a Taormina fölé magasodó szirtfokra, amely azután a Roger herceggel, Szicília első normann királyával érkező északiak kezére került a várossal együtt.

De a színház ekkorra már elvesztette szerepét, vége volt az antikvitásnak, annak magas kultúrájával együtt. Hogy mikor adták elő a városlakók vagy valami vándorló társulat itt az utolsó darabot, arról nem szólnak a krónikák. És az is csak valószínűsíthető, hogy a szépen faragott kövekből összerótt, a római időkben bővített, gladiátorjátékokra is alkalmassá tett épületet bontani kezdte a csak nagyritkán szünetet tartó tengeri szél. Talán még az ismét csak magára találó városka új épületeihez, palazzóihoz is került kő belőle, bár annak itt nem voltak sohasem híján az építkező emberek.

Csontváry idejében, ahogy az a festményen is látszik, erősen romos volt már az épület. A hajdani színpadot, az előteret kisebb részt faragott kövek borították, ember által halomba rakva. A hegyoldalba belevágott nézőtérből amúgy szinte semmi sem került rá a festményre. A helyszínt alaposan tanulmányozva vált csak egyértelművé, hogy a monumentális, 302 x 570 centiméteres

festmény látószöge magasan a nézőtér legfelső karéja mögött van. Olyannyira, hogy a Napút festője még a város alatti, elnyúló tengeröblöt is megörökíti

a vásznon, holott ez egyáltalán nem látszik a színház legtetejéről sem a helyszínen.

A háttérben az Etna

 

Munkában volt tehát ismét a festő képzelete, de azt is nehéz elképzelni, hogy ezt a monumentális vásznat, ennek ugyancsak súlyos keretét egyáltalán

hogyan tudta rögzíteni úgy a helyszínen, hogy az ne váljék vitorlaként a szelek játékszerévé.

Igaz, január közepén ragyogó napsütés és 18–20 fok fogadott Taorminában, de aztán néhány nap múlva megérkezett a Harry névre keresztelt ciklon, és óriási károkat okozott a környéken. Tehát korántsem biztos, hogy ideális időjárás volt a szabadban való festésre 1904 és 1905 telén is, amikor a kép, vélhetően nem csak néhány napos munkával elkészült. Adódik hát a kérdés, hogy ezeket a problémákat hogyan oldotta meg a mester. Vagy mégiscsak zárt térben készült a kép, ahogyan ez más, nagyobb méretű alkotásáról is elmondható.

A kép háromméteres magassága azt is feltételezi, hogy állványról festett, és még az is lehet, hogy ha tényleg a színház tetején dolgozott, valamiféle féltető védte a művészt és a készülő képet. Az ilyen technikai részletekről nem nagyon találunk említést Csontváry leírásaiban, arról viszont maradt ránk egy mondat, hogy már helyben vevője lett volna a színházas, vulkános, valóban látványos képnek. Ami végül, mint az közismert,

kis híján egy fővárosi fuvaros szekerén végezte, az árut védő ponyvaként.

A történethez az is hozzátartozik, hogy 1903-ban már egyszer nekilátott e hatalmas munkának, de akkor, nem részletezvén írásaiban az okokat, valamiért kudarcot vallott a színházzal. Így a gácsi patika bérleti díjából elutazott előbb Athénba, majd onnan Kairóba. E városokban is születtek gyönyörű Csontváry-festmények, igaz, közel sem olyan monumentálisak, mint Taorminában.