Az ugyancsak Lezsák Sándor megálmodta és többségében a határon túli magyarság egyes táji körzeteinek mai életértékeit feltárni szándékozó Kollégium sorozat huszonkét kötete (Lakitelek, Antológia Kiadó, 2014–2020) a drámai alkotáshoz hasonlóan a magyarságféltés jegyében született könyves vállalkozás. Számos kötet mutatja be a határon túli magyarság élő, némely esetben még azt is mondhatjuk, viruló kulturális és közösségi életét. De ha a legutóbbi kötetet (Szerémség Kollégium, 2020, 311 oldal) vesszük a kezünkbe, amely ezúttal sem egy néprajzilag meghatározható etnikai csoport körébe, hanem egy ma már Szerbiához tartozó, történelmileg megnevezhető táj, a Szerémség vidékére vezet el bennünket, a legszórványabb szórvány magyarság helyzetével szembesülünk. És végigtekintve a tizenöt bemutatott település egyre fogyó, kis lélekszámú magyar ajkú népességén, a nyelvünk és kultúránk vesztésén érzett szomorúság tölt el bennünket.

Lezsák beköszöntőjét, a munkálatok közben elhunyt Ragó Lóránt grafikus nekrológját követően Berta Zoltán, az egyik szerkesztő, az újvidéki Fórum Kiadó nyomdaigazgatója próbál bevezetőjében rálátni Szerémség múltjára, jelenére és jövőjére. A hétezer éves múltra visszatekintő tájegység Szerbiában egyharmad részre összeszorulva ma négyezer négyzetkilométer területet foglal magába, mint a Vajdaság szerémségi körzete, ma
a tör ténelmi tájból további ötszáz a Belgrád–Zimony térséghez, kétezer-ötszáz pedig Horvátországhoz tartozik. A vajdasági szerémségi magyarok létszáma ma mintegy négyezer fő.

A terület az Árpád-korban, vagyis a XV. századra Magyarország egyik legfejlettebb vidékévé lett, a török hódoltság idején azonban pusztulásnak indult. A hódoltság után sem nyerte vissza régi állapotát, különösen, hogy 1864 után Horvátország részévé vált.

Mindemellett a szerémségiek még ma is büszkék boraikra, vagyis arra, hogy például az első szőlőoltványokat még Primus császára telepítette le területükön a rómaiak korában. Jelentős a vidék erdőgazdálkodása is; évente mintegy hetvenezer köbméter fát értékesítenek. Mivel a hódoltság utáni visszatelepülés nem volt kellő mértékű, a magyar nyelvi iskoláztatás pedig akadozott a horvát korszakban, majd még visszafogottabbá vált a világháború utáni szerb uralom idején, a magyar népesség fogyása egyre nagyobb méreteket öltött.
A második világháborút követő jugoszláv időszakban négy osztályig volt néhány településen anyanyelvi oktatás, amely azonban 1978-ra még Maradék helységben is megszűnt. 2005-ben azonban sikerült azt visszahozni.

A községekben élő szórvány magyarság újraéledését jelezte a még veszélyes időkben, 2000-ben megalakult Vajdasági Magyar Szövetség, illetve annak maradéki szervezete. A nyelv és kultúra mentésében ma élen jár a maradéki Petőfi Sándor Művelődési Ház, és reménykeltő az anyaországi segítséggel épülő óvoda.

A települések behatóbb megismerésére indított olvasmányi körjáratunk viszont a számba vehető szép és lelkes igyekezetek, törekvések ellenére is óhatatlanul nem csekély szomorúságot keltett bennem.

Így a korábban jelentős helynek számító, városi szerepkörét azonban mára elvesztő és visszaszerezni nem képes Árpatarló (Ruma) nagyközségben a harmincezer lakos közül mindössze háromszázharminchárman magyarok. Mint a szerzők írják:

„A helyi magyarság megmaradásának esélyeit semmiképpen nem segítik azok a peremkörülmények… miszerint a településen nincs magyar nyelvű szentmise, a könyvtárból hiányzanak a magyar nyelvű könyvek, illetve magyar nyelvű vándorszínházi előadások sem fordulnak meg a faluban.”

A szerepkörét, gazdasági prosperitását illetően elcsöndesült településen viszont szerencsére az etnikai csoportok (szerbek, horvátok, magyarok stb.) békés egymás mellett élése megvalósulónak látszik.

A majd hatezres lélekszámú Beskán (Beška) százhuszonöt magyar ajkú lakos él. 1546-ban az Oszmán Birodalom összeírásaiban harminchét házat tartottak nyilván. Mára, ahogy a helyiek mondják: „Néhány ház van csak magyar.” A faluban nincs magyar oktatási és kulturális intézmény. A magyarok részben katolikusok, de a templomban horvátul miséznek, így beutaznak Újvidékre, ha értesülnek, ha híre jön, hogy valahol magyarul miséznek. A református templomot omladozó tornya miatt, veszélyességére hivatkozva lerombolták. A lebontást végző szerb férfi és családja köré („elátkozottak lettek”) ma is legendák fonódnak. A falu bemutatásához ezúttal (mint a továbbiakban sok helyen) helybéliekkel folytatott interjúk szövege kapcsolódik. De már itt is kiderül, hogy a ma még az anyanyelvüket jól beszélők az idősek köréből kerülnek ki, akik nosztalgiával emlegetik a régi életet a fonóról, a közös főzésekről, hímző-kötő összejövetelekről.

A (2002-ben) mindössze százhuszonhét lelket számláló, piciny Dobradópuszta (Dobrodol) ritka példával szolgál: kilencvenhat fő köztük magyar. Katolikusok, de csak búcsúkor jön hozzájuk pap misézni. A legtöbben mezőgazdasággal, állattartással foglalkoznak. Valaha gyakran rendeztek bálokat, de napjainkra ez a szokás megszűnt. 2000-ben egy héttagú asszonykórus alakult, amely régi magyar népdalokat adott elő, de mára már csak négyen vannak közülük életben. Bár pár éve felújították a faluba vezető közutat, helyi közlekedés nincs, s csupán egyetlen bolt van
a faluban. A fiatalok már elvesztik a magyar nyelvet. Az interjúk ezúttal is idős emberekkel készültek. A helyiek összetartók, mindenben segítik egymást, de nem látnak pozitív jövőképet a falu életét illetően.

A majd két és fél ezres lélekszámú Fényberek (Platičevo) történelmi kataklizmák, így az 1990-es években zajló délszláv háború helyszíne volt, amelynek következtében a korábban jelentősebb horvát lakosság eltűnt a faluból, a magyarok létszáma pedig hat százalékra (százötvenkét főre) csökkent. A már a középkorban lakott település a török dúlás következtében szinte teljesen elnéptelenedett. A vidék természeti szépségét egy ritka, vízimadarak által is lakott tó és mocsaras terület jelenti. Minthogy a helységet főút szeli ketté, fejlett az út menti szolgáltató szektor, valamint élelmiszeripari és műanyagipari üzem is működik. Az idős interjúalanyok a lakosság nagy szorgalmáról, mondhatni tevékenységi lázáról tettek tanúbizonyságot. Magyar iskola viszont nincs. Bizonyos szokásokat – disznóvágást és disznótort, halotti virrasztást – megőriztek.

A háromezer-harminchat lélekszámú Herkóca (Hrtkovci) Ruma járásban helyezkedik le. A magyarok létszáma viszonylag magas: kétszázkilencvenhét fő (2011. évi népszámlálás), vagyis körülbelül tíz százalék. Ugyancsak a polgárháború utáni etnikai tisztogatás helyszíne volt, ahonnan a helybéli horvát értelmiségieket elűzték a szerb radikálisok. A falu nevezetessége a közelében található, hat évezreddel ezelőtt lakott Gomolova, amely őskori régészeti lelőhelynek számít. Számos jeles XVIII–XIX. századi festmény található a Szent Kelemen katolikus templomban, amelyben csak búcsúkor miséznek magyarul. Igen jellemző a szórványmagyarság helyzetére, hogy Magócs Tibornak, a Vajdasági Magyar Szövetség helyi vezetőjének, aki a környék magyarságának legfőbb mozgatója, felesége szerb, két fia pedig nem tud magyarul. De fény derült a beszélgetések során a délszláv események borzalmaira is, és bizonyos etnikai feszültségek ma is fennállnak a faluban.

Városias nagyságrendű a huszonhatezer fős, sajátos nevű India (Indija), amelyben mindössze száznyolcvannyolc magyar lakik, akiknek jó része Dobrádóról és Maradékról költözött Indiára a jobb munkalehetőség miatt. Anyanyelvüket ápolják, otthon magyarul beszélnek, de gyermekeiknek már nem volt lehetőségük magyar iskolába járni. Az idős interjúalanyok szavaiból fény derül arra, hogy a Tito-korszakban prosperáló város, ahonnan sokan mentek külföldre dolgozni, az újabb időkben, a polgárháború utáni bezárkózás idején, elvesztve anyagi erőforrásait, hanyatlani kezdett.

Történetét tekintve földrajzi elhelyezkedése folytán (a Duna jobb partján) jelentős kereskedelmi központnak számított Karlóca (Sremski Karlovci), amelynek közel kilencezer lakosa közül mindössze száznyolcvankét fő magyar. A település hetven százalékát kitevő szerb lakosság pravoszláv vallású. S bár létezik egy katolikus templom is, abban igen ritkán miséznek magyarul.

Amint a felmérését végzők írják: „A lakosság foglalkozik szőlészettel, borászattal, földműveléssel, helyben kis iparral. Jelentős a turizmusban, oktatásban, közigazgatásban, áru- és személyszállításnál foglalkoztattok száma. A lakosság elenyésző száma foglalkozik bányászattal, pénzügyekkel, az egészségügyben vagy biztosítási irodáknál.”

Ugyanakkor jelentékeny hatással van a település mai életére Újvidék és Belgrád közelsége. A városka értékeinek feltárására vállalkozók nehezen lelték fel a helybéli magyarokat, zömmel már csak a temetőben találtak magyar neveket, ott is sok esetben szerb vagy horvát helyesírással, keresztnevekkel.

A kötet még elkalauzol bennünket Kisránciára (Mali Radinc), ahol harmincöt magyar él. Továbbá Latyafarokra (Laćarak), ahol viszont a majd tizenegyezer lakosból százharmincnyolc fő magyar, és ahonnan főleg a történelmi értékek, a múlt bújt elő.

Maradék (Maradik) a szerémségi magyarság egyedül némileg biztató arculatú települése, a mintegy
kétezer-száz lakosból négyszázötvenöten magyarok.

A már a római korban lakott terület neve először egy 1498-ban kelt oklevélben szerepel. A török idején a lakosság kihalt, a hódoltságot követően a magyarság azonban kezdett visszatelepülni. Az 1867 utáni Horvát Királyság fennhatósága alatt indult meg elhorvátosításuk. Mivel 1897-ben a katolikus magyarság hiába kért papot a horvát püspöktől, bosszúból áttértek a református hitre. A mezőgazdaság ma a fő gazdasági tevékenység alapja. Az egykor prosperáló téglagyárat a Tito-időkben államosították, majd megkezdődött lassú leépülése.

A korábbi idők ellenében az elmúlt években újraindult a magyarságtudat, a magyar nyelv ápolása, jóllehet a nyelvet mind kevesebb helyen tudják használni (hivatalos helyen egyáltalán nem). A fiatalok gyakran már otthon sem akarják, ha értik is, a magyart használni. A Jugoszláv Állam idején viszont az elszerbesedés folyamata következett be. Mindemellett ma a szerb általános iskola keretében mód nyílik a magyar diákok anyanyelvi oktatására is.

A Maradékon működő és irányított Petőfi Sándor Művelődési Egyesület (vezetője az idős Barta Géza) a szerémségi terület egyetlen komolyabb magyarságot őrző, gondozó intézmény. Számos rendezvény, közösségi megmozdulás mellett új jelenség, hogy a nyelvet már nem beszélő fiatalok közül többen járnak magyar nyelvtanfolyamokra. Mindehhez járul a hét éve itt letelepült református pap, Halász Dániel munkája, akinek ugyancsak nagy szerepe van a szórvány magyarság ellentéteket félretevő, valódi közösséggé formálásában. A kulturális hagyományok őrzésében szerepet játszik Mikolinacz (Berta) Rózsa, aki a drukkolás névvel illetett kézimunka-előkészítés és hagyományos kézimunka technikáját gyakorolja. A mindennapi élet egy másik hagyományát Kugli József (cirok)seprűkötő őrzi. Gazdagok a gasztronómiai szokások. A népviselet sajnos teljesen eltűnőben van: Ipacs Teréz néhány hagyományőrző darabot (piros pruszlik, fehér blúz, zöld főkötő) fényképek és visszaemlékezések alapján készített el. A helyi nyelv is őriz régiségeket. Ilyenek a szólások, mint például: Beestünk, mint két féltégla egészben. – Csavarunk egyet kutyaszarból. – Az ember ura szavának, míg nem mondja ki.

A jelentős régi történelmi területünkön tapasztalható népességfogyással szembesülve, vagyis a körjáratunk támasztotta szomorúság nyomán némi felüdüléssel lapozgathattunk az (egyébként minden Kollégium-kötetet lezáró) Következtetések könyvrészben. A magyar identitás adatait elemző összefoglalást követően Karlóca és a Buda visszavételében jeleskedő hadvezér, Savoyai Jenő herceg történelmi kapcsolatát összefoglaló, a Szerémség borait bemutató, a terület történeti földrajzát és földrajzi adottságait feltáró, a maradéki Petőfi Egyesület történetét szemléző, a szerémségi gazdasági élet és benne a piacok szerepét elemző, végül a népi díszítőművészet helyi adalékait (hímzések) adatoló dolgozatokat tekinthetjük át.

Amint minden Kollégium-kötetet, a Szerémséget településről településre végigvezető barangolás élménygyűjteményét egy ívnyi kiváló minőségű színes fotófelvétel zárja. (A magyar szomorúság azonban, ezt az ismertetés írójának őszintén meg kell vallania, még a kötet e szép, szemnyitogató részeinek olvastán sem oszlott el…)

Szerémség Kollégium Szerkesztette: Berta Zoltán és Hágen Ádám Antológia Kiadó, Lakitelek, 311 oldal.