Május 8-án az Újvidéken összeverődött tömeg nem a győzelem napját ülte, hanem a mára már szimbólummá vált, a kilencvenes évek végén lebombázott, s újraépített Szivárvány hídról virágkoszorúkat és csokrokat bízott a hömpölygő Dunára, hogy úsztassa le őket Belgrádba, azoknak a gyermekeknek sírjára és emlékére, akiket tizenhárom éves osztálytársuk kegyetlenül halálra lövöldözött az iskolában. Megfigyelők szerint Újvidéken még sohasem volt tüntetés ilyen nagy számú résztvevővel. Belgrádban ötven-százezerre teszik az elégedetlenségét utcai felvonulással kifejező tömeg nagyságát.

S míg a jóérzésű polgárok a döbbenet és a fájdalom hatására háromnapos országos gyász keretében próbálják valamilyen mértékben elfogadni a megváltozhatatlan, a büntetésvégrehajtási intézmény pszichiátriai osztályáról származó híresztelések szerint

a fiatalkorú tettes élénken érdeklődik: tette vajon kellően hatásos reakciót váltott-e ki a közvéleményben,

elsősorban kortársai előtt.

Sokakat megrendített a hír, hogy egy 13 éves belgrádi diák, apjának fegyvereivel és lőszereivel, valamint legális gyakorlótéren lövészeti tapasztalatokkal felvértezve, lelőtte az iskolájának minden tanulóját név szerint ismerő csupaszív biztonsági őrt és nyolc osztály- és iskolatársát. Emellett hat súlyos sebesültet és a tettes történelemtanárnőjét kellett kórházba szállítani. A diákok közül az egyik lányt továbbra is életveszélyes fejsérülésekkel ápolják. A tragédia másnapján aztán bekövetkezett az újabb sokk: Közép-Szerbia három falvában egy magasrangú katonatiszt 21 éves ámokfutó fia nyolc személyt gyilkolt meg.

A társadalom egy része felhördült, igyekszik megoldásokat keresni a társadalmi sebek gyógykezelésére, a másik tovább tántorog hazugságoktól és erőszaktól elkábulva, míg a harmadik a hazugság és az erőszak minden „demokráciailag” elviselhető módszerével és kényszerével igyekszik megvádolni az ellenzéket és a másképpen gondolkodókat, mint minden társadalmi rossz forrását.

Gyertyát gyújt egy férfi a belgrádi Vladislav Ribnikar általános iskola előtt (MTI/EPA Fotó: Andrej Cukic)

 

A nagymesteri szinten űzött megtévesztés, megvezetés, ferdítés, csúsztatás hálójába rekedt tömegek nem képesek az ellenállásra. A másság mindenfajta formája iránti bizalmatlansággal elvakított egyének nem tudják értelmesen és objektívan megítélni a történteket.

Az életüket ajándékcsomagra vagy megvesztegetési pénzre alapozó emberek külső nyomásgyakorlás terhe és a megvesztegetés nyájassága alatt

szó nélkül szavaznak arra, akit az ajándékozó elvár tőlük. Nem csoda például, ha egy szerbiai városban nagy számban szavaznak a magyarokra, akik nagyobb számban sohasem éltek ott,

s akikről az ott lakók feltehetően alig tudnak valamit. A politikai diktátum Szerbiában is nagy úr, a hatalom pedig édes álom.

Május 8-án újra nyilvánvalóvá lett, hogy túlcsordult a pohár. A tragédia áldozataira emlékező csendes felvonulásokra került sor. Nem kértek fegyverfogást, semmiféle bosszút, hanem a gonoszságnak és társadalmi nyomornak, a hazugságoknak, a legfőbb állami szintről forrásozó mellébeszélésnek és erőszakgerjesztésnek, a törvénytelenségnek, az alkotmány semmibe vételének a megszüntetését, az erőszakra való szüntelen hergelés leállítását, az egypárt-uralom eltörlését szabad választások keretében. És még sok minden mást.

Az ország négy legnagyobb városában „Szerbia az erőszak ellen” mottóval meghirdetett tüntetéseken az emberek össztársadalmi változásokat követelnek. Nem tartják megoldásnak a hatalomnak azt az elképzelését, hogy a dolgokat rendőri erővel kell és lehet megoldani. Mentalitásváltást kell végrehajtani, s nem a fegyveresek jelenlétét növelni az iskolákban, netalán bevezetni a halálbüntetést.

Szerbia forrong. Mintha vulkánkitörés készülődne. Az elégedetlenség futótűzként terjed, s egyre dagad. A korrupt és hazugságokra építő

hatalom minduntalan – még az elmúlt országos gyásznapok alatt is! – erőszakra hergeli a polgárokat.

A minden hatalmat kezében tartó államelnök alkotmánytipróvá lett, védett személyi adatokat hoz nyilvánosságra, hogy saját személyének (vélt) tekintélyét emelje; megfontolatlan döntéseket hoz és kijelentéseket tesz, amit a bólogató jancsiként működő parlament az országra kényszerít. Nagy optimizmusnak nincs helye, de a remény feladása katasztrófához vezetne.

A jelek szerint ez

az ország nem heverte ki a legutóbbi balkáni háborúkat. A harcterekről sok fegyver került a lakosság kezébe

(felmérések szerint Szerbia a polgárok fegyverbirtoklása terén világviszonylatban a harmadik helyen áll). S ami még ennél is súlyosabb: minden téren hiányzik a felelősségvállalás. Eddig csak a szerbiai nevelésügyi miniszter mondott le. A felelősségvállalás nélküli józan megítélés pedig aligha várható el.

Szerbiában nem történt meg a katarzis.

A pusztító háborúzás, a harcmezei öldöklések, a minden idegent ellenségnek beállító hergelés nem szolgálja az emberek lelki és szellemi tisztulását

és növekedését. Egy bölcs szerzetes egyszer azt mondta, hogy a népek és országok bűneikért és gaztetteikért ezen a földön vezekelnek, míg az egyének a másvilágon. Talán igaza volt. Az evilági társadalmi katarzis azonban időnként végeláthatatlannak és elviselhetetlennek tűnik.

 

Szerbia egy hónapos fegyveramnesztiát hirdetett egy héttel azután, hogy 17 ember, köztük 8 iskolás korú gyerek vesztette életét két tömeges lövöldözésben az országban. A szerb belügyminisztérium szerint csak az akció első napján, hétfő délutánig 1500 lőfegyvert, 50 ezer töltényt és 100 kézigránátot adtak le a rendőrségeken. Az amnesztia szerint a fegyvert leadóknak nem kell bizonyítaniuk, hogyan jutottak hozzá, és mentesülnek a büntetőeljárás alól, ha később bebizonyosodik, hogy a fegyvert korábban használták bűncselekmény elkövetéséhez, írja az Euronews. A fegyveramnesztia végével a rendőrség sokkal szigorúbban fog fellépni az illegális lőfegyverbirtoklással szemben. Ezzel párhuzamosan növelik a fegyverek illegális viseléséért, birtoklásáért vagy gyártásáért járó börtönbüntetés időtartamát.

Nyitókép: Szerbia az erőszak ellen feliratú transzparenst visznek tüntetők Belgrádban (MTI/EPA Fotó: Andrej Cukic)