"Aki gyűlöl – veszít! Aki gyűlöletet szít – veszít. Aki a szeretet Istenével harcol – veszít! Már most győzött – még ha összetaposva a földön fekszik is – az, aki szeret, és képes megbocsátani, aki Krisztushoz hasonlóan a szívét vagy akár az életét adja ellenségeiért." (Napló, XVII, 205–206.)

Rafał Łatka, Beata Mackiewicz és Dominik Zamiatala életrajzi kötete monografikus igényességgel nyújt átfogó képet a lengyel nemzet és a lengyel katolikus egyház életében egyaránt kivételes szerepet betöltött bíboros pályájáról, rávilágítva egyházszervezői, közéleti tevékenységének, valamint lelkipásztori tanításának sokoldalúságára. A szerzők kutatásaik során számos korábban ismeretlen levéltári dokumentumot tártak fel, amelyek segítségével új perspektívában mutatják be a lengyel történelem e kiemelkedő alakját.

A boldoggá avatott bíboros a Lengyelország felosztása utáni, orosz cári fennhatóság alá került Zuzelában született. Szülei a nemzeti és vallási értékek iránti tisztelet szellemében nevelték. Már fiatal korában kitűnt munkabírásával, lelkiismeretességével és rendszerességével. Egyfajta belső öröm és lelki béke jellemezte. Társadalmi státustól, vagyontól vagy képzettségtől függetlenül tisztelte minden ember méltóságát. Főpásztorként is mindig volt ideje, hogy meghallgassa a hozzá forduló embereket.

Wyszyński akkor lett Lengyelország prímása, amikor a kommunista hatalom a baloldali pártok bekebelezését követően harcot indított a vallás és az egyház ellen

. 1950 első hónapjaitól az egyházüldözés egyre intenzívebbé vált. A prímás tudatában volt a rá háruló felelősségnek, ezért modus vivendit keresett az új hatalommal, amelynek keretében egyezmény jött létre az egyház és a kormány között.

Az egyház számára legfontosabb kérdésekben nem engedett, de igyekezett megelőzni az egyház és a nemzet további „kivéreztetését”,

mivel Lengyelország túl sokat veszített a hitleri megszállás idején is.

Az aláírt egyezmények ellentmondást szültek bel- és külföldön, de vatikáni körökben is, végül 1951 áprilisában XII. Piusz pápa jóváhagyta Wyszyński döntéseit. Ebben az időben újabb veszélyt jelentett az egyház belülről történő bomlasztása a hatalommal együttműködő „hazafias” papok által, akikkel szemben a prímás határozottan fellépett. Kiközösítéssel fenyegette meg azokat a lelkipásztorokat, akik a kánonjogi rendelkezések ellenére változásokat próbáltak kikényszeríteni.

1953 januárjában bíborossá kreálták, a konzisztóriumra azonban nem utazhatott Rómába, mert a hatóságok megtagadták számára az útlevél kiadását. Rendületlenül kiállt az egyház védelmében, ezért 1953. szeptember 25-én letartóztatták.

A börtönben töltött évek megmutatták lelkierejét, feddhetetlen jellemét, mély hitét és a nehéz körülmények között tanúsított bátorságát,

valamint azt, hogy az egyháznak szüksége van az ő szenvedésére. Ahogy börtönnaplójában írja: „Semmivel sem tudnak rákényszeríteni, hogy gyűlöljem őket.”

A varsói Szent János katedrális (Wikipedia)

 

Három kényszerű börtönév után – miután a bíboros egészségi állapota folyamatosan romlott – szabadon engedték. Legfőbb feladatának azt tartotta, hogy megerősítse és elmélyítse a nemzetben a hitet, és egységre szólítson fel.

1957. újévi jókívánságaiban ezt mondta: „Nemcsak a most következő évekre, de örökre azt kívánom hazámnak, hogy minden gyermeke kész legyen minden vérét, elméjének minden erejét és tisztességes munkáját, jó szándékát felajánlani Lengyelországért. Kívánom, hogy

a nemzet küzdjön le mindent, ami lelki egységének útjában állhat, ami megosztáshoz és kölcsönös bizalmatlansághoz vezethet.

Hiszen a nemzet legnagyobb politikai erejét lelki egysége adja.”

Wyszyński bátran beszélt a szülőknek a nevelési folyamatban betöltött szerepéről, a gyermekeik vallásos neveléshez való jogairól az iskolában is. Arra buzdított, hogy a „katolikus szülők hallassák hangjukat az iskolákban és az egész nevelési rendszerben, mert a fiatal Lengyelországot a krisztusi evangélium szellemében kell nevelni.”

A bíboros különös figyelmet szentelt a falusi lakosságnak. Támogatta a vidéket a templomok és kápolnák építéséért vívott harcában, amikor a kommunisták mindent megtettek, hogy ezt megakadályozzák. A fiatalokat arra tanította, hogy

„a szülőföld szeretete azt kívánja meg, hogy maradjatok meg azon a földdarabon, amely az egész nemzetet táplálja”.

Különösen nagy figyelmet szentelt a nemzeti kultúrának. Nagy gondot fordított a szakrális építészetre. A művészeket a nemzeti kultúra védelmére szólította fel. Az írókat arra kérte, őrködjenek a nyelvi kultúra és az anyanyelv szépsége felett, egyúttal figyelmesen jegyezzék le az igazi, hamisítatlan, a szocialista doktrína irányelveitől távol eső lengyel valóságot.

1977. április 30-án a Keresztény Kultúra Hetének záróünnepségén kijelentette: „Úgy tűnik, Lengyelországban a nemzeti, keresztény kultúra jelenleg bármilyen más programnál fontosabb. Lehet, hogy lengyel földön nem jön létre sok dolog, ilyen vagy olyan gyár, és ez nem is nagy veszteség.

Ha azonban némák lennénk, félelemmel és rettegéssel telve élnénk, akkor nem hoznánk létre újabb kulturális javakat, amelyek gyermekeinket és ifjúságunkat, egész jelenkorunkat éltetik,

amelyeken át a jövőbe tartunk. Számos értékünk van, amelyet a jövő nemzedékeinek átadhatunk, de ami a legjelentőségteljesebb, az nemzetünk tiszta lelkisége, a nemzeté, amelynek joga van saját, őshonos, független kultúrájához, el nem torzult és szeméttel be nem szennyezett nyelvéhez. Ambiciózusnak kell lennünk, mert nem egy szemétből jött nemzet vagyunk!”

Stefan Wyszyński pápává választása alkalmából köszönti Karol Wojtyłát, II. János Pált (Magyar Kurír)

Mély Eucharisztia-tisztelet jellemezte. A szentmise belső lelki életének központi elemévé, napjának legfontosabb pillanatává vált. Élete végéig „Szűz Mária rabszolgájának” tartotta magát, és így is írta alá az általa írt testamentumokat: Stefan Wyszyński bíboros, Lengyelország prímása, Mária rabszolgája. Az ezredév prímásának jelszava, melyet egész életében képviselt: az „időszeretet”, máig fennmaradt, s ahogy fogalmazott:

„A nekünk adott idő testvéreink tulajdona is, mert ebben az időben a másodperc tört része alatt lehet vigasztalni, tanítani, megerősíteni, erőt adni

– megmutatni az Istent, megnyugtatni a szívet. Testvéreinknek jár mindez – joguk van hozzá.”

Wyszyński bíboros temetése a lengyel társadalom egyházhoz való ragaszkodásának nagy manifesztuma volt. Az 1981. március 31-én, a varsói Győzelem terén rendezett gyászünnepségen Agostino Casaroli szentszéki államtitkáron kívül többek között Joseph Höffner, Joseph Ratzinger, Roger Etchegaray, Johannes Willebrands, František Tomášek és Lékai László bíboros búcsúztatta.

XVI. Benedek pápa lengyelországi látogatása során kiemelte: „Különösen emlékszem Stefan Wyszyński bíborosra, Isten szolgájára, akit az ezredév prímásának neveztek, aki – Krisztusnak és az ő édesanyjának felajánlva magát – hűen tudta szolgálni az egyházat még a hosszan tartó, fájdalmas tapasztalatok mellett is. Elismeréssel és hálával emlékszünk azokra, akik nem adták meg magukat a sötétség erőinek. Bátorságot, következetességet és kitartást tanulunk tőlük az evangélium iránti hűségben.”

Rafał Łatka–Beata Mackiewicz–Dominik Zamiatala: Stefan Wyszyński – életrajz, fordította Borzon Dániel, Lengyel Emlékezet Intézete–Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2022, 117 oldal