Az egymillió lakosú keleti megyeközpont mindössze ötven kilométerre fekszik az orosz határtól. Stratégiai szerepe, gazdasági potenciálja, illetve közelsége miatt Moszkva egyik első célpontja. Okszána a keleti Prudyankából menekült el családjával. Falujuk épp félúton fekszik Harkiv és az orosz határ között. A település emiatt a háború február 24-i kirobbanásakor azonnal a harcok epicentrumában találta magát.
A háború első napján lelőtték a fiamat… – ezzel a sokkoló és megrázó mondattal kezdte beszélgetésünket a negyvenes éveiben járó menekült hölgy. A huszonnégy éves fiú autóján hazafelé tartott harkivi munkahelyéről, a főúton azonban, balszerencséjére – sok más helyi civil sofőrrel egyetemben – szembetalálkozott a megyeközpont felé haladó orosz katonai konvojjal.
A megszállók és a helyi lakosok között zavargás tört ki, az orosz katonák nem haboztak, tüzet nyitottak
minden autóra. Okszána fegyvertelen fiát a hátán érte a halálos találat. – Így történt, hogy a háború második napján el kellett temetnem a fiamat – mondta könnyes szemmel, elcsukló hangon Okszána.
Az Ukrán Főügyészség a háború február 24-i kirobbanása óta eddig közel huszonnégyezer, az orosz hadsereg által elkövetett háborús bűnt rögzített. Az első erre vonatkozó bírósági eljárás májusban zajlott le a fővárosban, Kijevben. A vád ez esetben is sortűz általi kivégzés volt.
A vádlottak padján ülő orosz hadifogoly katona elismerte bűnösségét. Elmondása szerint a Harkivval szomszédos kelet-ukrajnai Szumi közelében felettese utasítására lelőtt egy ártatlan helyi civilt, aki autójában ülve épp telefonon beszélt. Bevallása szerint azért utasították a kivégzésre, mert attól tartottak, hogy a civil informálhatja az ukrán fegyveres erőket az orosz katonák tartózkodási helyéről és felszereltségéről.
A sortűz az egyik leggyakoribb háborús bűn,
amit az orosz katonák Ukrajnában elkövetnek. Az Ukrán Főügyészség minden esetet dokumentál, és bizonyítékokkal alátámasztva átadja az illetékes nemzetközi bíróságoknak, a többi között a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróságnak is, amely a népirtás, az emberiesség elleni bűncselekmények és a háborús bűncselekmények kivizsgálásával is foglalkozik.
Ez azonban már nem vigasztalja Okszánát, aki még fia elvesztése után is hetekig szülőfalujában maradt. A front azonban márciusban épp Prudyankán keresztül húzódott. A becsapódó orosz rakéták folyamatos életveszélyt jelentettek, a településen nem volt sem elektromosáram-, sem gáz-, sem ivóvíz-szolgáltatás. Hiány volt gyógyszerekből és élelmiszerekből is.
A faluban élő fiatal lányok és asszonyok akkor ijedtek meg igazán, amikor elkezdtek rémhírek terjedni azokról a településekről, amelyeket sikerült elfoglalnia az orosz hadseregnek. Ezek a történetek rendre arról szóltak, hogy az orosz katonák nem kímélik a civil lakosságot a legkisebb kortól a legidősebbekig sem.
Az, hogy a rémhíreknek mennyi volt a valóságalapja, abban a helyzetben és lelkiállapotban nem számított,
mondja Okszána. Akkor a helyiek szeme előtt már csak egy cél lebegett: minél távolabb kerülni a háború szörnyűségeitől.
Ezután döntöttek úgy, hogy lányával és testvérével elmenekülnek. Okszána és családja azóta az Európai Unió területén talált menedéket. Mint beszélgetésünkkor fogalmazott: megpróbálja feldolgozni fia értelmetlen halálát, és új életet kezdeni.
Nyitókép: Jevhen Maloletka/MTI/AP
