Végre.

Amióta az eszemet tudom, határok szabdalják az életem.

Utazásaim históriája a határőrök kérdései között íródott, csomagtartók nyekkenései, bőröndök zipzárainak recsegései és hosszúra nyúló várakozások sorozataként. Aki egyszer is átélte a napos nyári forróságban kígyózó kocsisorok vagy már-már megolvadó vagonok türelmet próbáló lassúságát, az tudja, hogy a határok nem csupán térképi vonalak, hanem személyes történetek is.

Hogy Ceaușescu idején milyen kalandos volt Magyarországra jutni… Emlékszem, amikor gyerekként először láttam, hogyan kutatják át a csomagjainkat. Hogyan vándorolt a vasúti kocsi fülkéjének asztaláról a vámos zsebbe megbontott csokoládé, félig tele cigarettásdoboz. Mintha a bőröndjeink mélyén keresnék a határainkat, egy ismeretlen törvény betűit olvasva a gyűrött ruhák és széttaposott cipők között.

Később, már egy új világ hajnalán, a 90-es években sem volt könnyű a határátkelés (legalábbis Románia felől). Mindannyiszor teljes életutamat kellett tollba mondanom a román határőrnek – szó szerint, ugyanis a szolgálati kockás füzetébe jegyezte le pixszel (golyóstollal) az életrajzom, valamint az aktuális utazásom okát, célját, tervezett idegenben tartózkodásom, továbbá a (filléreket érő) fényképezőgépem sorozatszámát, s közben jópofát vágnom az egészhez, hiszen mekkora megtiszteltetés számomra, hogy egyáltalán a szeme elé kerülhetek. És persze fel kellett mutatnom egy bizonyos összeget – talán hatvanezer forintot? – igazolandó, hogy van miből élnem egy hétig, nem koldulni megyek.

Bő két évtizede, már kettős állampolgárként a két ország között sokat utazom: Magyarországon élek, de apám és a testvérem Kolozsváron maradt, ahogyan számos barátom is ott él, és számos erdélyi (néha Kárpátokon túli) kulturális rendezvényt is meglátogatok. Nem olyan könnyű ez. A kocsi csomagtartója 2007 (Románia EU-tagságának megszavazása) után sem úszta meg szinte soha az alapos vizsgálatot. Az idő fogalma egyre relatívabbá vált a szúrós szélben vagy perzselő napsütésben várakozva, tikkadó gyerekekkel a percről percre forróbb autóban.

És most... Most mindez véget ér. Románia és Bulgária teljes jogú schengeni taggá vált. Szárazföldi határaikon eltűnnek az ellenőrző pontok, amelyek nemcsak a járművek forgalmát tartóztatták fel, hanem az emlékeket is. Több mint egy évtizedes várakozás után egy politikai döntés újrarajzolja Európa belső térképét – és velük együtt az én személyes térképemet is.

Az utazásaim végre valódi utazásokká válhatnak: indulások és érkezések, találkozások és búcsúk láncolatává, amelyeket már nem szakítanak ketté a határőrök bájosan gyanakvó pillantásai. Európa újabb kapui nyílnak meg – és velük együtt talán a személyes történetek is könnyebben találják meg útjukat egymáshoz.

Ha pedig nosztalgiázni lenne kedvem, még mindig elindulhatok Dél felé. Egyelőre.