– Az embernek inkább ne legyenek olyan nővérei, mint Oroszország és Fehéroroszország – mondja felháborodottan Larissza a nyíregyházi egyetem szállodájának parkjában sétálva. A nyugdíjas hölgy a háromszázezer lakosú észak-ukrajnai Csernyihivből menekült el, melyet az orosz légierő és nehéztüzérség addigra porrá bombázott, s amelynek
lakosai Európa-szerte kerestek és találtak menedéket.
A Katolikus Karitász segített neki és unokájának ingyen szállást és ellátást találni. Larissza szarkasztikusan megjegyzi: – Jó, hogy nincs egy negyedik testvérünk, bele sem merek gondolni, hogy az mit tenne velünk…
A háború első két hónapjában az orosz csapatok ostromgyűrűbe zárták a várost, ahol hetekig akadozott az áram- és ivóvíz-szolgáltatás, élelmiszer- és gyógyszerhiány lépett fel, a helyiek napokat töltöttek a bombázások miatt bunkerekben.
Csernyihiv orosz ajkú város, ezért az észak-ukrajnai megyeközpontban senki nem gondolta, hogy Oroszország valóban támadást fog indítani ellenük.
Azt pedig még a rémálmaikban sem képzelték volna, hogy az orosz ajkú városokat fogják elsőként bombázni. Larissza nyugalmazott katona, a szovjet hadseregben szolgált az afganisztáni háborúban. Ezért jól tudta, hogy az orosz rakéták és bombák elől az óvóhelyek sem nyújtanak biztos menedéket.
– Hallottuk és éreztük a robbanásokat, egy kilencemeletes tömbház hetedik emeletén laktunk, a falak úgy mozogtak, mint egy kártyavár. A légvédelmi szirénák egész nap szóltak, megállás nélkül. A város vezetése bejelentette, hogy nem lesz hivatalos humanitárius folyosó, amelyen a civilek elhagyhatnák a várost, mivel nem tudtak megállapodni az oroszokkal a feltételekről. Mi egy civil aktivistának, Artemnek köszönhetjük, hogy élünk. Nagyon sokan szerettek volna kijutni, de amikor Artem azt mondta a várakozóknak, hogy valószínűleg lebombázzák a városból kifelé tartó autókat, az emberek fele hazament.
A városban azonban már olyan szörnyű volt a helyzet, hogy úgy döntöttünk, vállaljuk a kockázatot, nem volt veszítenivalónk! Egész úton imádkoztunk. Mezőkön keresztül haladtunk, járatlan utakon. Artem azonban már úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét. A falvak mellett elhaladva hatalmas pusztítást láttunk. A kétórás utat hat óra alatt tettük meg. Amikor elértük Kijevet, megmentőnk mindenkit kiszállított a járművekből, és azt mondta:
Gratulálok, ma másodszor is megszülettetek, az első utatok a templomba vezessen!
Larissza és unokája több napon keresztül utazott vasúton Kijevből Ungvárra. A magyar–ukrán határszakaszhoz közeli, magyarok lakta Palágykomorócon találtak ideiglenes menedékre, ahol Szkoropádszky Péter görögkatolikus pap nyújtott nekik lelki támogatást, és segített a határátkelésben is.
Larissza mély fájdalommal beszél arról, milyen nagy csalódás számára, hogy
az eddig testvérnépnek hitt Oroszország megtámadta Ukrajnát. Az északkelet-ukrajnai városok többségében orosz ajkúak élnek, az oroszok mégis lángba borították őket.
Annak ellenére, hogy ő is orosz ajkú, bevallása szerint a háború megerősítette ukrán identitásában.
– Úgy szeretnénk élni, ahogy nekünk tetszik… Ne akarjanak nekünk mások diktálni! Betörnek az országunkba, és ránk akarják erőltetni a világnézetüket. Tegyenek rendet a saját országukban! Soha nem fogják megtörni Ukrajnát, ezt a népet. Mi a lelkünkben európaiak vagyunk. Nem vagyunk olyanok, mint az oroszok. Mi nem értjük őket, ők pedig nem értenek minket.
Az orosz hadsereg az elmúlt hetekben kivonult Ukrajna középső és északi részéből, erőiket a keleti és déli megyék megszállására összpontosítják.
Csernyihiv lassan megtelik élettel, elmenekült lakói elkezdtek visszaköltözni házaikba.
A veszély azonban továbbra sem múlt el. Larissza és sorstársai szívében örökre ott él a félelem és bizonytalanság, hogy mikor és honnan kapják a következő ütést hűtlenné vált nővérüktől.
Nyitókép: A telefonon középen Artem, aki kimenekítette Larisszáékat
