– Hol élt a család?

– Apai üknagyapámék a Gyergyói-medencében, Csomafalván éltek, jól szituált, szabad, székely földbirtokos parasztok voltak. Huszonöt gyerekük született, akikből az első világháború után egy maradt, ő volt a dédnagyapám. Annyi földjük volt, hogy könyvből olvasták, hol van erdőrésze, földterülete a családnak, de belebetegedtek a huszonnégy gyermek elvesztésébe. Az öreg elitta és elkártyázta a teljes vagyonát, s a fia sem tudott továbblépni.

– A megmaradt fiúnak jobb sors jutott?

– Őt besorozták román katonának, aztán két hétre rá magyar katonának is, fogságba került, és sebesülten, gyalog jött haza Oroszországból. Megpróbált cipészműhelyt nyitni, de jött a kollektivizálás, és mindenüket elvették. Feketén dolgozott a háború utáni éhínség idején.

Apámnak négyévesen többször koldulnia kellett, tíz-tizenegy évesen pedig arra kényszerült, hogy bőrért járjon a környékbeli falvakba

télvíz idején, vonyító farkasok, ordító hideg és román zsandárok között, derékig érő hóban. Egyszer bemenekült egy híd alá, de beszakadt alatta a jég, és derékig merült a fagyos vízbe. Túlélte ezeket a bőrcsempészéseket, nem mellesleg mindig adtak neki egy üveg pálinkát otthon az útra a nagy hidegek miatt.

...télvíz idején, ordító hidegben (Fortepan)

 
– Meddig lehetett ezt az életformát fenntartani?

– A hatvanas évek elején már annyira üldözték a gyergyói iparosembereket, hogy le kellett költözniük Marosvásárhely mellé. Lebontották a házat, gerendánként, téglánként beszámozták, és Maroskeresztúron visszaépítették. A kommunista időszak előtt valahogy

apámhoz került egy dísztányér, „Éljen a magyar nemzet!” felirattal, ő meg föltette a falra. Tízéves lehettem, amikor megjelent két román rendőr

az ajtóban, hogy szeretnék megnézni a szép szobában azt a tányért. Apám nem volt hajlandó leszedni, ezért kapott két óriási pofont, el is zuhant, majd rá két hétre megkapta a behívóját, ami a Ceaușescu-érában a csernavodai csatorna építését jelentette, ahol számolatlanul haltak az emberek. Apám úgy úszta meg a munkatábort, hogy két disznónkat beszállította a néptanács elnökének.

Madarász Levente apjának és nagyapjának családja

– Mindeközben a család eljárt a református gyülekezetbe?

– Nem igazán; bár édesanyám református, édesapám miatt katolikusnak neveltek. Tizennégy éves koromig csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap jártam templomba, ministráltam. A rendszerváltás után, amikor

Böjte Csabáról még senki se hallott, szervezett Kirulyban egy tábort,

és valahogy elkeveredtem oda. Életem egyik meghatározó hete volt: elhatároztam, hogy ferences rendi szerzetes leszek.

– Mi történt a táborban?

– A megérkezésünk napján elindultunk keresztútra, ami belevezetett az éjszakába, s föl egy hatalmas hegyre. Ott vihar kerekedett, dőltek a fák, omlott a hegyoldal, és mindannyian azt néztük, hogy kit fog elcsapni a fa, ki fog lezuhanni a szakadékba. Senkinek sem lett baja. Aztán elmentünk egy kirándulásra, hét ágra sütött a nap, de mire jöttünk vissza, megint akkora vihar lett, hogy a kis patak több gyereket elsodort, de ki tudtuk menteni őket.

Jobbágytelki székelyek (Wikipédia)

A szobánkban volt egy csángó gyerek is, akivel nagyon nehezen lehetett beszélgetni. Soha nem vett részt semmiben, csak becsalinkázott az erdőbe, barangolt, és úgy jött vissza estére, hogy

hozott egy fadarabot, ami egy kész műalkotás volt. Vagy egy feszület, vagy egy madárforma, vagy más állat.

Tisztán emlékszem, milyen irigységgel néztem, én is bevonultam az erdőbe, és zokogva rohantam ki, mert semmit sem találtam. Naiv szentnek tartottam azt az embert.

– Végül mégsem lett szerzetes.

– Másfelé indult el az életem. A reformátussággal sokkal később, a feleségemen keresztül találkoztam újra, és az ő hatására kezdtem el megint templomba járni.

Madarász Levente a Hargitán

– És hogy került Maroskeresztúrról egy balatoni nyaraló tetejére?

– Nem az építőipar vonzott, de volt egy gyerekkori felelőtlen mondatom, amit egyre komolyabban kezdtem gondolni, ahogy cseperedtem:

„Én sosem leszek román katona.”

Az elején a szüleim még nevetgéltek rajtam, hogy milyen aranyosakat mond ez a drága gyermek, de ahogy közeledett a szolgálat ideje, egyre jobban próbáltak csitítgatni. Van egy mondás Erdélyben, hogy „aki nem volt katona, az nem ember”, én ezt úgy változtattam meg, hogy „aki volt katona, az ember, de aki nem volt, az két ember”.

– Hogyan bújt ki a sorkatonaság alól?

– Szerettem volna továbbtanulni, de 1993-ban meghalt az apám, és nem volt erre pénz odahaza a családban. Vittek volna katonának, így az első lehetőségbe belekapaszkodtam.

A Károli Gáspár Egyetem indított japán szakot, ahova kerestek ösztöndíjjal erdélyi, végzett gimnazistákat.

Az öreg Kazár Lajos, a japán–magyar nyelvrokonság kutatója és a képzés mentora eszelős volt, de kedveltem.

Kazár Lajos

A felvételire hátizsákkal a hátamon úgy jöttem, hogy előtte napokon keresztül a Nyugatiban aludtam. Miután fölvettek, egyszer bejött Kazár kopogás nélkül az órára, és bejelentette, hogy az Arany János metróállomáson

az újságosnál letett egy zsák kenyeret. Minden erdélyi szégyellte a helyzetet, így végül egyik társammal jelentkeztünk, hogy elmegyünk érte.

Vittük a zsákot a kollégiumba, és így éltünk.

– Nyugalmasabb időszak következett?

– Volt, hogy az öreg hetekre bezárt tanulni, csak étkezésekre jöhettem le az emeletről – az igaz, hogy az ablakon keresztül lemásztam, és Piliscsabán kóricáltam. Pár hónappal később konfliktusba keveredett az egyetem vezetésével, mindent elveszítettünk. Egyik pillanatról a másikra az utcára kényszerültem, meg kellett teremtenem a megélhetésemet. Onnantól kezdve

mindenféle hamis iskolalátogatási igazolásokkal kellett trükköznöm a kollégiumban és a román katonaságnál

is. Nagyon-nagyon sok munkahelyem volt. Emlékszem, hogy egy csokoládégyárban dolgoztam először, és annyira nem volt pénzem, hogy ki kellett lopni hajnalonta pár tábla csokoládét, amit a kollégiumban eladtam.

– A csokievés boldogít, de vajon a háborgó lelket is csitítja?

– A budapesti otthontalanság- és árvaságérzetemnek gyógyítója Tandori Dezső költő volt. A „szellemi apa” keresgélése határozta meg azokat az éveimet. A Gresham borozóban láttam meg, és azonnal odaléptem hozzá. Levelezni kezdtünk, és néha, elég gyakran összefutottunk a Fény utcai piacon. Rajta és a munkáin keresztül szerettem meg ezt a várost, alakult ki bensőséges kapcsolatom terekkel, utcákkal, szobrokkal, emberekkel, a költészettel, végső soron önmagammal.

Nyitókép: Máréfalvi székelyek (Fortepan, adományozó: Ebner)