Felkészítő kampányokat indítottak a szövetségi és tartományi hatóságok 2022 végén nagy kiterjedésű és tartós áramkimaradás eshetőségére, elemlámpa, konzervek és ivóvízkészlet tartalékolását ajánlva a polgároknak – mintha a modern Európa közepén újra a hidegháborús riadókészültségek világa tért volna vissza. Az orosz–ukrán háború kitörése után drasztikusan visszaesett az orosz gázimport, az energiaárak az egekbe szöktek, a lakosság pedig bizonytalanságban várta a telet.

A Németországgal szívesen kajánkodó országok sajtója még rá is játszott a pszichózisra. Végül a pánikkeltés okafogyottá vált. Az ország azonban még mindig nyög az energiaválság súlya alatt. 2023 végére a „blackout” szó lassan kikopott a hírekből, az aggodalom helyét az a mélyebb felismerés vette át, hogy a német gazdasági modell törékenyebb, mint valaha. A félelem fókusza az elsötétülés helyett immár a versenyképességre helyeződött át.

Európa Achilles-sarka

Mario Draghi – az Európai Központi Bank korábbi elnöke, volt olasz miniszterelnök – 2024 szeptemberében az Európai Bizottság megbízásából készített jelentésében kíméletlen diagnózist adott. A dokumentum szerint az Európai Unió gazdasági súlya harminc év alatt a világ GDP-jének majd harmadáról tizenhat százalék alá csökkent. Szerinte a hanyatlást legfőképpen a magas energiaárak és a beruházási kedv visszaesése idézte elő.

Németországhoz képest az Egyesült Államokban a földgáz ára negyedannyiba kerül, és az ipari áram is csaknem kétszer olcsóbb. Az európai vállalatok hatvan százaléka az energiaköltségeket tartja a beruházások legnagyobb akadályának. Németországban ez különösen érezhető, hiszen ipari szerkezete – élén az acél-, a vegy- és a gépiparral – energiaintenzív.

A német jegybank adatai szerint 2019 óta több mint hatszáznyolcvanmilliárd euró nettó tőke áramlott ki az országból, egyrészt beruházás-kivonás, másrészt pénzügyi eszközmozgás útján. Ennek legalább egynegyede az Egyesült Államokba távozott, ahol olcsóbb az energia, és rugalmasabb a szabályozás. A német modell így nemcsak a gazdasági, hanem a geopolitikai versenyben is hátrányba került. 

Az orosz függés ára

Villámcsapásként érte a német energiarendszert a 2022 februárjában kirobbant háború. Évtizedeken át az orosz gáz és olaj jelentette az ellátás gerincét: a gáz több mint fele, az olaj harmada, a szén mintegy fele Keletről érkezett. Az Északi Áramlat I és II gázvezetékeket 2022. szeptember 26-án ért robbantások Németországban sokkhatást váltottak ki, mivel ez a német gázellátás addigi fő útvonalát jelentette. A hatóságok nyomozást indítottak, de hosszú ideig nem neveztek meg hivatalosan felelősöket. A gázszállítások a robbantások előtt már leálltak, miután a Gazprom szeptember elején - műszaki indokokkal - felfüggesztette a Nord Stream 1 működését. Németország az orosz gáz kiesésének pótlására jelentős mértékben LNG-importokra és új beszerzési forrásokra kényszerült. Ráadásul december 5-én az EU megtiltotta a tengeri úton szállított orosz olaj behozatalát, amely 2023 januárjára gyakorlatilag meg is valósult. Az energiaárak jelentősen megemelkedtek. Az eset politikailag is fordulóponttá vált: Németország ettől kezdve függetlenítette magát az orosz energiahordozóktól. Hogy ez mennyire végleges, az még elválik – egyelőre annak tűnik.

Példátlan gyorsasággal rajzolta újra Németország energiatérképét a háború: a közvetlen orosz import megszűnt (a közvetett a német igény négy-hat százalékát teszi ki, állítólag máig), LNG-terminálok épültek, hosszú távú szerződések születtek Norvégiával, Katarral és az Egyesült Államokkal. Hozzá kell tenni, hogy a cseppfolyósított gáz jóval drágább a csővezetéken továbbítottnál, tengeri szállítása pedig erősen környezetszennyező.

Az orosz gázimport hirtelen megszűnése után Németország kénytelen volt rövid távon újra elővenni azokat az eszközöket, amelyeket korábban már a múlt részének tekintett: a széntüzelésű erőműveket. Az energiaválság éveiben már több, bezárásra ítélt üzemet is újraindítottak, hogy biztosítsák a hálózat stabilitását, és elkerüljék az áramhiányt. Ez a lépés sokak szemében ellentmondásosnak tűnt – mintha az ország, amely addig a klímasemlegesség élharcosaként lépett föl, most épp saját zöldhitelességét járatná le. A széntüzelésű erőművek termelésének kivezetése tekintetében Németország ennek ellenére a terveknek megfelelően halad. 2024-ben már tizenöt szénerőművet leállítottak. Észak-Rajna-Vesztfália 2030-ig, Brandenburg és Szászország-Anhalt pedig 2038-ig tervezi az összeset bezárni.

Jelenlegi energiamix

2025 első felében Németország áramtermelését a legnagyobb részt a szárazföldi szélerőművek biztosították (23,2 százalék), ezt követte a nap-
energia (18,9 százalék), a biomassza (8,8 százalék), a vízenergia (3,9 százalék) és kisebb arányban a tengeri szélerőművek (5,5 százalék). A fosszilis források közül a lignit (16,3 százalék), a földgáz (12,5 százalék) és a kőszén (6,9 százalék) még mindig jelentős szerepet játszanak az energia-
mixben, bár arányuk folyamatosan csökken. Összességében a német energiarendszer egyre zöldebb, ugyanakkor a fosszilis energiaforrások még mindig nélkülözhetetlenek az ellátásbiztonság fenntartásához.

Külön említést érdemel, hogy Németországban jelenleg a megújulók mintegy tizennyolc százalékkal járulnak hozzá a fűtéshez és a távhőellátáshoz – ennek pedig mintegy négyötödét biomasszából állítják elő. És akkor ami az emberek mindennapjaiban leginkább kézzelfoghatóan érzékelhető:
a fűtésszámlák 2022 végére kétszeres nagyságúra emelkedtek a 2021. évi szinthez képest, s a visszarendeződés ellenére is még mindig negyven-ötven százalékkal afelett állnak.

Természetesen jól látja az olvasó, hogy a fenti energiamixben nincs említés atomenergiáról, miután két évvel ezelőtt már az utolsó erőművet is lekapcsolták. Ezzel együtt mostanra ismét éles politikai vita bontakozott ki az atomenergia jövőjéről. A CDU/CSU pártszövetség egyre határozottabban szorgalmazza az atomerőművek újraindítását, a velük közösen kormányzó szociáldemokraták és az ellenzéki zöldek viszont elutasítják az ötletet.
A közvélemény is megosztott: a felmérések szerint a németek mintegy fele támogatná az atomenergia újbóli alkalmazását, főként a magas energiaárak csökkentése érdekében.

 Energiewende – mítosz és valóság

Nemcsak az ipart, hanem a háztartásokat is sújtották az energiaszámlák, a vásárlóerő csökkenése pedig társadalmi feszültségeket gerjesztett. De hogyan jutottunk idáig?

A világ a 2000-es évek elején még a német Energiewende mintáját követte. A fogalom már 1980-ban megszületett, de politikai programmá csak akkor vált, amikor Németország törvénybe foglalta a megújulók térnyerését. Közhasználatú fogalommá pedig akkor emelkedett, amikor 2011-ben, a fukusimai katasztrófa nyomán Merkel kancellár elindította az atomenergia fokozatos kivezetését.

Németországnak – a célkitűzés szerint – 2045-re klímasemleges gazdaságúvá kell válnia, fosszilis és nukleáris energia nélkül. Kezdetben ez gazdasági és morális sikerrel is kecsegtetett, ám a hálózatfejlesztés egyáltalán nem érte el a szükséges szintet. Így aztán a megújulók részaránya az áramtermelésben 2025-re hiába érte el a hatvan százalékot, a döntéshozók csak moroghattak.

Az energiaválság következményeit nyögi mind a német ipar, mind a háztartások. A német fogyasztók a világ ötödik (Bermuda, Dánia, Írország és Belgium után) legmagasabb villamosenergia-árát fizetik, ennélfogva a középosztály biztonságérzete megrendült. A zöld átmenet támogatottsága ugyan még mindig magas, hatvan–hetven százalék körüli, de a lakosság kiszámítható, megfizethető tempót követel.

Nem türelmesek a gazdasági szereplők sem: 2024-ben a vállalatok harminchét százaléka tervezte a termelése külföldre vitelét – 2022-ben ez még csak huszonegy százalék volt. Többségük elhalasztotta vagy törölte a tervezett beruházását. Az őket sújtó vállalati áramdíj ötvenkét százalékát felárak – hálózati díjak, adók, zöldjárulékok – teszik ki, így ennek csökkentése során a kormánynak megfelelő egyensúlyt kell találnia, hogy a költség-
vetés bevételeitől se essen el, de a gazdasági szereplők tevékenységét se kösse gúzsba az energiaárakkal. Ezek a vállalatok egyébként úgy tartják, hogy összességében az energiafordulat drága és alacsony hatékonyságú vállalásnak bizonyult. Úgy látják továbbá, hogy a hármas cél: a klímacélok fenntartása, az ipar ellátásának biztosítása és a lakosság magas rezsiköltségekkel szembeni védelme együtt nem bizonyult tarthatónak, mivel a két utóbbi már kudarcba fulladt. Ez már az előző, Olaf Scholz vezette szociáldemokrata–zöld–liberális kormány alatt bekövetkezett, így annak utódjától racionális változtatást remélnek.

 Merz és az észszerűsítés

2025-ben Friedrich Merz frissen hatalomra került kormánya újratervezést hirdetett: a zöld átmenet racionalizálását. A cél nem a klímacélok elvetése, hanem azoknak a gazdasági realitások alapján történő megvalósítása. A fosszilis és az atomenergia pedig nem elvetendő, hanem szükséges áthidaló technológiát biztosít. A jelenlegi kancellár programja technológiasemleges: minden energiaforrás támogatandó, amely csökkenti a kibocsátást – függetlenül attól, hogy megújuló-e vagy sem.

Katherina Reiche szövetségi gazdasági miniszter bejelentette a napelemes támogatások leépítését, a fix betáplálási tarifák kivezetését, a tengeri szélerőművek optimalizálását és új gázerőművek építésének ösztönzését. Célként kiegyensúlyozott energiamixet, ellátásbiztonságot és mérséklődő árakat jelölt meg. A Merz-kormány tehát korántsem fordít hátat az Energiewendének és a klímasemlegességnek, de a hangsúlyt a megvalósíthatóságra helyezi: a zöldítés akkor fenntartható, ha nem gyengíti a gazdaság gerincét.

Villamosítottabb jövő, zsugorodó ipar

Az elektromos autók, hőszivattyúk és hidrogénüzemek korában Németország egyre inkább villamosít. A megújuló energiákról szóló törvény 2023-as módosításakor a politika még évi 750 TWh áramfogyasztással számolt 2030-ra. A jelenlegi kormány azonban öt éven belül már csak 600–700 TWh-t vár – ráadásul „inkább e sáv alsó határán” véli prognosztizálhatónak a reális értéket. A csökkenést nem hatékonysági csoda, hanem a gazdasági gyengélkedés idézi elő: 2024-ben az ország még a járványévekhez képest is kevesebb áramot használt. Ez a paradoxon némely elemző szemében Németország fokozatos ipari hanyatlásának, termeléscsökkenésének rémképét festi föl.

 Kilátások és tanulságok

2030-ig a megújulók arányát legalább nyolcvan százalékra kell növelni. A tervek szerint a napenergia-kapacitás 215, a szélenergiáé 145 gigawattra nőhet. A következő tíz évben tizenhatezer-hétszáz kilométernyi új elektromos távvezetéknek kell megépülnie, de ebből még csak háromezer-
háromszáznegyvenöt kilométer áll készen. Az ugyancsak jövőbe mutató technológiának számító hidrogénprogram ugyanakkor egyelőre gyerekcipőben jár.

Az Energiewende ma már nem eszmény, hanem stresszteszt: képes-e Németország egyensúlyba hozni a klímacélokat, a gazdasági realitásokat és a társadalmi stabilitást. A német modell története azt üzeni: a jövő energiája nemcsak az áramforrásokról szól, hanem arról is, hogy fennáll-e a készség és az akarat az ideológia túlhajszolásából visszaváltani a racionalitásba. Energia az is, sőt nem is akármilyen, ha a társadalom hisz önmagában, és a körülmények megváltozását látva képes újratervezni.

 

A szerző külügyi szakértő, a berlini magyar nagykövetség korábbi helyettes vezetője

Nyitók: Szélenergia Németországban, fotó: André Künzelmann/UFZ, CC BY-SA 4.0 / Wikimédia