Úgy tekereg a Korond-patak a parajdi bányát rejtő sóhegy lábánál, mint egy ökológiai bomba gyújtózsinórja. A víz, tudjuk, nem kér engedélyt. A vizet nem tartóztatja fel a piros-fehér szalag. A víz old, tágít, megnyit. Ahol egyszer elkezdte, ott csak idő kérdése, hogy mikor tér vissza nagyobb lendülettel. A bánya pedig csöndben, módszeresen, sókristályonként adja fel magát.
A vízbetörésnek voltak előjelei. Már tavalyelőtt be kellett zárni a bányát pár napra – a túl nedves levegő a látogatók egészségét veszélyeztette. Mintha a párafelhő lett volna a probléma, s nem a mögötte lévő folyamat. Tavaly már rosszabb volt: a patak vize betört, egy hónapra le kellett zárni az egész létesítményt – igaz, augusztusban már zavartalanul pingpongozhattam odalent. Idén láthatóan súlyosabb a helyzet. Amire azt mondják, hogy a patak beszivárgott, azt a képsorok alapján inkább vízbetörésnek nevezném.
Két hete azt írtam nyomtatott lapunkba: nincs pánik (pedig igény volna rá), hiszen – ha igaz – most már tervezik lebetonozni a patakmedret. Most, hogy már kétszer is betört a víz, a bánya pedig önmaga ellen dolgozó rendszerré válhat. Csak összevetésként: mészkőből egy liter víz mintegy két grammot képes feloldani, idővel mégis összehozta a Baradla-barlangot – kősóból ezen mennyiség száznyolcvanszorosát oldja fel s viszi magával.
Kár lenne a bányáért, a Sószorosért, Parajdért. Nemcsak a turizmus miatt. Nemcsak a gyógyászat miatt. Hanem mert ilyen hely nem lesz több. Ha a víz nyer, előbb-utóbb kezdhetjük szervezni a szavazást: mi legyen a bánya helyén kialakuló tó neve? Persze inkább utóbb, de ha a gazda, azaz a román állam nem költ tartós vízszigetelésre és rendszeres monitorozásra, akkor a kérdés nem az lesz, hogy összeomlik-e az óriási sótömb – hanem hogy mikor.
Attól tartok, megvan a válasz. Most. Nem egy óra alatt, nem egy hét alatt – de geológiai idővel mérve: most. Mi lehet a következménye? Nincs kristálygömböm, nem látom a jövőt, de hatással lehet a fürdőkomplexumra, a bányában működő, turistákat kiszolgáló vállalkozások felszerelését már kihordták, a Parajdon működő lángossütők és fagylaltosok és kisboltosok meg fogják szenvedni, és az sem biztos, hogy a híres lepkeháznak lesznek a közeljövőben látogatói.
Mindenesetre menteni kell a menthetőt – dolgoznak is ezen, szorgalommal és eltökéltséggel ötvözött kétségbeeséssel.
Zsenge gyerekkorom óta járhattam a környéket, és zsenge koruk óta járok Parajdra a magam – immár felnőtt – gyerekeivel. Láttam a felszín finom átalakulásait, de nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik, legalábbis nem ilyen gyorsan. (Másfél évtizedig figyeltem a víz működését a karsztban, föld alatt és felett egyaránt, talán tudok annyit a víz utazásairól és erejéről, hogy ezeket a sorokat le merjem írni.) Nagyon szomorú lennék, ha ezeket a kirándulásokat ki kellene iktatnom az életemből. Ennél már csak az szomorítana jobban el, ha egy újabb Gyilkos-tó-szerű képződmény alakulna ki a Korond-patak völgyében. Geológusok szerint esélyes, hogy a Sóhát ne beroppanjon a benne lévő tárnák miatt, hanem megcsússzon a völgy felé. Ha imádkozunk, hogy Parajdon valami ne történjen meg, akkor ez legyen fohászkodásunk első tétele.
Szurkolok a derék atyámfiainak, szurkolok a sóhegynek, a bányának. Szurkolok a halaknak, békáknak és rákoknak és minden egyéb élőlénynek a Kis-Küküllő vizében, hogy sose jusson a tömény sóoldat a folyóba. Mert a sóból is megárt a sok – elnézést.
Az esőzések nem tartanak örökké, hamarosan javulni fog a felszíni helyzet, s akkor a föld alatti állapotot is jobban fel lehet majd mérni. Örülni senki nem fog az eredmények láttán, de hátha akad valamiféle megoldás legalább a részleges kármentesítésre, és a bánya bejáratánál majdan fényképezőgép elé álló emberek mosolyogva fognak kezet egymással, s mondják: ez derék munka volt!
A szerző fotói
