A török szultánok és perzsa sahok bölcsebb nemzetiségi politikát folytattak, mint a XXI. század (fél)demokráciái. A napjainkban örmény-azeri vetélkedés tárgyát képező Hegyi-Karabah (Arcah) területén élő

keresztény örmény főnemesi családok például a muszlim fennhatóság idején adófizetés fejében szabadon intézhették belső ügyeiket,

és gyakorolhatták vallásukat. Ez, mint Nagy Kornél armenológus rámutat, kedvező körülményeket biztosított az örmény nyelv és kultúra virágzásához és fennmaradásához, abban a korszakban, amikor a történelmi Örményország nagy területei az állandó fegyveres konfliktusok és az ezekkel is összefüggő kivándorlás miatt szinte elnéptelenedtek.

Érthető tehát az örmények ragaszkodása e vidékhez, amely a diaszpóra mellett az örmény nemzeti megmaradás és kultúra mentsvárává vált.

Szerepe az örmény identitás megőrzésében némileg az Erdélyi Fejedelemségéhez

hasonlítható. A tartományban ősi örmény emlékhelyek találhatók, köztük az Amarasz monostor, amelynek elődjében Világosító Szent Gergely, az örmények apostola szerzetesként élt 327-330 között. Nagy Kornél szerint Amarasz jelentősége az örmények számára Csíksomlyóéhoz mérhető.

Amarasz kolostortemploma (képek a Wikipediáról)

 

Arcahot a dél-kaukázusi térség felett a XIX. század első harmadában befolyást szerző Orosz Birodalom is örmény területként ismerte el, hasonlóan a délebbre fekvő nahicseváni tartományhoz, amely a Rómával egyesült örmény katolikus egyház egyik szülőhelyének számít. Míg azonban az utóbbiban az örmények idővel kisebbségbe szorultak, Karabahban – részben elszigeteltségének köszönhetően – napjainkig fennmaradt az örmény többség.

A mai Azerbajdzsán területén a XIX. század elején túlnyomó többségében török ajkú népek, emellett perzsák, örmények, kurdok, tatárok, zsidók, grúzok éltek.

Az orosz fennhatóság idején a különböző nyelvű és vallású közösségek békében éltek egymással,

közöttük az azeriek nyelve vált kulturális közvetítő eszközzé.

A bolsevik korszak első évtizedében a mai Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán közösen alkotta a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaságot, amit azután

Joszip Sztálin bontott három felé, felborítva a térségben évszázadok alatt kialakult finom egyensúlyokat.

Ekkor lett Karabah az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság része, miként a tőle területileg elkülönülő, a mai Örményország és Irán között fekvő Nahicseván is. A sztálini közigazgatási határoknak a Szovjetunió felbomlása óta lett drámai hatásuk, mindhárom kaukázusi államot érintő polgár- és szomszédháborúkhoz vezetve, amelyek máig nem jutottak nyugvópontra.

A legfrissebb konfliktushoz az vezetett, hogy azerbajdzsáni „környezetvédelmi aktivisták” december óta lezárva tartják a kilencvenes évek, az első örmény-azeri háború óta örmény befolyás alatt álló Hegyi-Karabahot Örményországgal összekötő egyetlen szárazföldi útvonalat, a Lacsin-folyosót. A demonstrálók szerint Karabah területén a környezetvédelmi előírásokat figyelmen kívül hagyva, illegálisan zsákmányolják ki a természeti erőforrásokat – főként aranyat –, és a Lacsin-folyosón keresztül Örményországba szállítják.

A Lacsin-folyosó

 

A 2020-ban vívott, Azerbajdzsán győzelmével végződött második karabahi háborút lezáró egyezmény értelmében ezt a területet az orosz békefenntartóknak kellene ellenőrizniük, biztosítva a karabahi örmények ellátását, ők azonban hetek óta tétlenül nézik a blokádot. Hugh Williamson, a Human Rights Watch európai és közép-ázsiai igazgatója szerint az azeri hatóságoknak és

az orosz békefenntartóknak biztosítaniuk kell, hogy a folyosó nyitva maradjon

a szabad mozgás, valamint az alapvető árukhoz való hozzáférés érdekében.

Azerbajdzsán azonban arra gyanakszik, hogy az útvonalon nemcsak élelmiszerek és gyógyszerek érkeznek, hanem fegyverek is. A tiltakozók ugyanakkor azt állítják, hogy az orosz békefenntartók és a nemzetközi segélyszervezetek szállítmányait átengedik. Az azeriek szerint a nyugati sajtó és politikusok ahelyett, hogy a valós problémák orvoslására nyomást gyakorolnának az örményekre, humanitárius válságot kiáltva bírálják az aktivistákat és a bakui kormányzatot.

Ellenőrzőpont a Lacsin-folyosón

 

A humanitárius válság azonban a jelek szerint valóban bekövetkezett Karabahban. A gyógyszerek elfogytak, jegyre osztják az alapvető élelmiszereket, akadozik az áram- és gázellátás. Közben a hírek szerint nemcsak az orosz békefenntartók, hanem Jereván is tétlenül szemléli a térség sorsát.

Alexander Rahr német elemző szerint ha a Nyugat komolyan gondolná a békés együttélés megteremtését, akkor ragaszkodnia kellene a karabahi örmények védelméhez.

Oroszország kiszorítása a Kaukázusból és Irán elszigetelése azonban fontosabb a nyugati döntéshozóknak,

mint az örmény-azeri konfliktus. Azerbajdzsán az orosz invázió kezdete óta igyekszik a Nyugat térségi stratégiai partnerének mutatkozni, humanitárius és energetikai segítséget is nyújt Ukrajnának.

A karabahiak azonban kitartanak, élükön az ősszel hazaköltözött orosz-örmény milliárdossal, Ruben Vardanjannal, aki hiába kért segítséget a jereváni kormánytól. Tavaly októberben

Nikol Pasinján örmény kormányfő és Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök is megerősítette, hogy elismerik egymás területi integritását és szuverenitását.

A békekötést azonban akadályozza Vardanjan, aki akkor bukkant fel Karabahban, amikor Azerbajdzsán éppen megkezdte volna a tárgyalásokat a régió örmény vezetőivel.

Gandzaszar kolostor (Fotó: Marcin Konsek)

 

Sztepan Grigorjan, a jereváni Globalizációs és Regionális Együttműködési Elemzőközpont vezetője az azeri kormánynak tulajdonítja a blokádot, lévén Azerbajdzsán rendőrállam, ahol a civilek önállóan nem indíthatnának ilyen akciót. E nézetét akarva-akaratlanul Dzsejhun Bajramov azeri külügyminiszter is alátámasztotta, azt nyilatkozva, hogy a tüntetők csak feltételeik teljesítése esetén szüntetik meg a blokádot. A legfőbb követelésük az, hogy Baku figyelemmel követhesse és ellenőrizhesse a kitermelés folyamatát.

A jereváni elemző szerint a lacsini folyosó blokádján keresztül Azerbajdzsán és Oroszország más-más céllal, de egyaránt nyomást kíván gyakorolni a jereváni vezetésre. Az azeri kormány az általuk Zangazur-folyosónak nevezett közlekedési útvonal megnyitását kívánja elérni, amely Délkelet-Örményországon keresztül összekötné Azerbajdzsánt a hozzá tartozó (de területileg elkülönülő) nahicseváni exklávéval és Törökországgal.

A vasúti és autóút megnyitása azeri értelmezés szerint a tűzszüneti megállapodás része volt.

Ilham Alijev azeri elnök már tavaly júniusban elfogadhatatlannak nevezte, hogy a kapitulációs egyezmény aláírása után másfél évvel Örményország még mindig nem engedett átjárást Nahicsevánhoz, miközben Azerbajdzsán (akkor még) hozzáférést biztosított az örményeknek Karabah régióba. Azerbajdzsán ragaszkodik Zangazur-folyosó akadály- és ellenőrzésmentes használatához, ahogy az (elvben) a Lacsin-korridor esetében is történik.

Az Arcahi Állami Egyetem Sztyepanakertben (Fotó: Marcin Konsek)

 

A 2021-es háromoldalú tárgyalások során Örményország kifejezte készségét, hogy részt vegyen az Azerbajdzsánt és Nahicsevánt a szovjet korszakban összekötő, az első karabahi háború óta azonban nem üzemelő vasútvonalak újjáépítésében. Azerbajdzsán ezt úgy értelmezte, mint hozzájárulást a Zangazur-folyosóhoz. Alijev szerint a folyosó mindkét ország előnyére szolgálna,

a Nemzetközi Észak–Dél közlekedési folyosó részeként összekapcsolva őket Oroszországgal, Iránnal

és potenciálisan Törökországgal.

Örményország szerint azonban a „folyosó logikája” eltér a háromoldalú fegyverszüneti nyilatkozattól. A „folyosó” kifejezés Örményországnak azért elfogadhatatlan, mivel számukra ez azt jelenti, hogy Szjunik tartományuk egy része vagy egésze Azerbajdzsánhoz tartozik. Jereván emellett nem akar egy folyosót a területén, amely felett nincs ellenőrzése.

Ahelyett, hogy elszigetelten építené ki az Azerbajdzsán és Nahicseván közötti szállítási útvonalat, több olyan útvonal egyidejű megnyitását kérte, amelyek közvetlenül összekötik Törökországgal és Azerbajdzsánnal, ezzel véget vetve az 1989 óta fennálló kölcsönös blokádnak.

Sztyepanakert, Karabah központja

 

A folyosó szabad használata nemcsak Azerbajdzsán két elkülönült területét kapcsolná össze, hanem Törökországot is a türk államokkal, a közép-ázsiai országokon keresztül egy geopolitikai folyosót hozva létre Kínától Európáig. Grigorjan szerint

az orosz békefenntartók azért nem avatkoznak közbe, mert a török tranzit nekik is érdekük.

A Zangazur-folyosó emellett elengedhetetlen az India által kezdeményezett, Szentpétervártól Bombay-ig tartó észak-déli kereskedelmi útvonal létrehozásához is.

Farid Shafiyev, az Azerbajdzsán Nemzetközi Kapcsolatok Elemző Központjának elnöke szerint ha ez Örményországot zavarja, a „folyosó” helyett alternatív kifejezés is használható, de a Nahicsevánba való akadálytalan bejutást biztosítani kell. Anar Valiyev, az Azerbajdzsán Diplomáciai Akadémia dékánja szerint Azerbajdzsán azt akarja, hogy ne legyenek ellenőrző pontok, ne kelljen megállni a határon. „Olyan helyzetben vagyunk, hogy

van befolyásunk, van időnk és mi diktálhatjuk a feltételeket.”

Michael Rubin, az American Enterprise Institute jobboldali agytröszt szakértője szerint ha a törökök abban reménykednek, hogy a Közép-Ázsiával való kereskedelmet zavartalanul élvezhetik egészen a kínai határig, akkor

az örményeknek ugyanazt az akadálytalan kereskedelmet kell élvezniük Törökországon keresztül Franciaországig vagy az Egyesült Királyságig.