Az Apostoli Szentszék és Csehszlovákia 1918 utáni kapcsolatainak egyik legfontosabb kérdése a szlovákiai püspöki székek betöltetlensége volt. Batthyány Vilmos nyitrai és Radnai Farkas besztercebányai püspököt 1919 elején a Szentszékkel történő előzetes egyeztetés nélkül kiutasították Csehszlovákia területéről. Párvy Sándor szepesi püspök 1919-ben, Balás Lajos rozsnyói püspök pedig 1920-ban halt meg. Egyetlen korábbi magyarországi főpapként Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspök szolgált tovább, aki, a csehszlovák kormányzat minden igyekezete ellenére, haláláig, 1925-ig tisztségében maradhatott. A többi kérdést a további diplomáciai tárgyalások körébe utalva, XV. Benedek pápa 1920 decemberében a bíborosok titkos konzisztóriumán kiválaszotta az alkalmasnak talált szlovák jelölteket, Marián Blahát a Besztercebányai, Karol Kmet‛kót a Nyitrai és Ján Vojtaššákot a Szepesi Egyházmegye élére, a korábbi magyar püspökök pedig címzetes érseki rangot kaptak.

A püspökszentelések a szlovák keresztény hagyományok jelképes helyén, a Pribina-korszakban itt állott templomhoz és a cirilli–metódi misszióhoz kötődő Nyitrán történtek. Clement Micara, frissen kinevezett apostoli nuncius a Szent László-templomban végezte a püspökszentelés szertartását, amelynek belső díszítését is ennek megfelelően alakították át 1940-ben, freskóin ekkortól Szent Cirill és Szent Metód, a Pribina-féle templom és az 1921-es püspökszentelés jelenete látható. Mindez azt erősítette, hogy a szlovák egyház fel kívánja számolni a magyarországiság emlékét. A nyitrai püspökszentelés a szlovák katolicizmus identitásváltásának, a Szent István-i magyarországiság végének jelképes mozzanata volt. A szlovák egyház immár a nagymorva hagyományokat tekintette identitása alapjának, a Csehszlovákián belüli szlovák autonómiatörekvések fontos képviselőjévé vált. A magyar és a szlovák katolikusokat összekapcsoló közös, hungarus identitáselemek azonban sosem szorulhattak ki teljesen, jól mutatja ezt a szentelőtemplom tituláris szentje, Szent László szlovákiai tisztelete is. Ján Vojtaššák pedig maga is sokat tett azért, hogy 1927-ben XI. Piusz pápa a Fájdalmas Boldogasszonyt, a Hétfájdalmú Szűzanyát Szlovákia patrónájává nyilvánította.

A százéves évforduló a fájdalmas szétválasztás emlékére is utalhatna, de inkább a nemzeteinket összekapcsoló egyházi hagyományok minden körülmények közötti tovább élésének bizonyítéka. Kölcsönös konfliktusok és sérelmek ellenére, közös szentjeink tisztelete, közös hagyományaink, a két nemzetet összekapcsoló olyan egyházi személyek emlékezete, mint az esztergomi bazilika építtetője, Rudnay Sándor fontossá tesz számunkra egy másik évfordulót is.

Éppen tizenöt éve, 2006 nyarán Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és František Tondra szepesi püspök, a Szlovák Püspöki Konferencia elnöke, Esztergomban levélváltás formájában közös nyilatkozatot írt alá a kölcsönös bocsánatkérésről és megbocsátásról. Ahogy a szlovákiai püspökök levelükben fogalmaztak: „A Krisztus szolgálatában lévő püspök testvérekkel együtt tudjuk, hogy kereszténységünk nem csupán a múlt vallása. A történelemből okulva nyitottak vagyunk keresni Isten által nekünk adott küldetésünk közös programját. Tudjuk, hogy a múlt sérelmeit csupán az igazság és az igazságosság, legfőképpen pedig a szeretet tudja orvosolni. Az Egyház tanításának értelmében közösen akarunk gondolkodni a kiengesztelődés isteni ajándékáról. El akarjuk kerülni a személyes vagy nemzetiségi érdekeket olyan mértékben, hogy ezentúl ne gondolkodjunk és ne cselekedjünk ellentétben a keresztény elvekkel.
Ezért a mi közös utunk – tanúságtétel a szeretetről és a megértésről – kezdeményező és kölcsönösen előnyös lehet.

Az Úr áldja meg igyekezetünket, hogy az széles társadalmi visszhangra találjon. Szűz Mária, aki népeink közös védelmezője, és népeink közös szentjei támogassák szándékainkat és tetteinket, és eszközöljék ki Szent Fiának, a mi Urunknak áldását.”